Makropolisz 17., Kirké szigetén 4/2.

Zvonko Karanović
A kármin nyoma

< Géczi János: Lassú nézés | Géczi János: Száraz teafű >

A rossz előérzet, amely előző este elfogott, mintha beteljesedett volna másnap reggel. Az eső szitálását kitárulkozó reggeli napsütés váltotta fel. Kijöttem a barakkból. Korán volt. A beillesztések még aludtak. Az udvarban malacok járták körbe a fiatal tölgyfákat, és ropogtatták az érett, felhasadt makkot. Nem diófák álltak itt? A vendéglőben nem volt senki. A szűk konyhát beépített pult választotta le az étkezőtértől, két falra szerelt szekrény, mosogató, tűzhely és hűtőszekrény állt benne. Könnyen megtaláltam a vízforraló edényt és a csomag teászacskót. Felkapcsoltam a tűzhelyt, és föltettem a vizet. Körbeszaglásztam a vendéglőben. A falról preparált vaddisznófej meredt rám, agyarai úgy álltak, mint S. Dali bajusza. A sarokban bordázott olajradiátor. A tiszta, fehér abrosszal letakart nagy ebédlőasztalon papírtányérokon karfiol, brokkoli, sárgarépa és egész mogyoró. Egészen az asztal végén, szinte már a sarkán, leborított kávéscsésze, amelyből már kiitták a kávét, mellette hamutartó és egy nyitott divatlap. Egy asztrológiai kézikönyv, ugyancsak nyitva, egy kicsit távolabb egy halom pletykalap tetején hevert. A hamutartóban vékony női cigaretta füstölgött. Megfordultam. Azt hittem, az a valaki, aki a cigarettát szívja, hamarosan előbukkan, de nem volt ott senki.

Leültem, és más dolgom nem lévén, forgatni kezdtem a lapot. A divat mellett a sztárok életét is követték, itt találtam rá egy Gwyneth Paltrow-ról szóló cikkre. Ezt írták róla: „Gwyneth minden edzés után megkövetelte az alkalmazottaktól, hogy takarítsák ki és szárítsák fel a zuhanyfülkét, mert »ő nem akar mások fürdővizével érintkezni«.” A következő cikk Katy Perryről szólt, aki valami elképesztő összeget, négymillió dollárt költött harmincadik születésnapjának megünneplésére. Keira Knightley ismert színésznőt retteg annak lehetőségétől, hogy véletlenül pucéran jelenjen meg a nyilvánosság előtt. Mihelyt meghallottam a víz bugyborékolását az edényben, félretettem a lapot.

Kiléptem a verandára. Egy zöldteával teli filtert tettem a forró vízbe, a csészét leborítottam egy csészealjjal, és az asztalon hagytam. Zsebre dugott kézzel álldogáltam, és nyújtózkodtam. Az udvar végében valami furcsa dolog vonzotta magához a tekintetemet, valami, amit tegnap nem vettem észre. Közelebb mentem, és megállapítottam, hogy oroszlán- és farkasszobrok állnak ott két sorban. A gondosan befestett, üvegszemű, sorozatgyártásban kiöntött állatok a kaput őrizték. Hogyhogy tegnap nem vettem észre ezeket a beton kapuőröket? Eltűnődtem a szobrok elrendezésén, de a disznók zavartak a gondolkodásban. A nyomomban voltak, odadörgölőztek az alsó lábszáramhoz, és összekoszolták az új szandálomat. Rápillantottam az órámra. Már majdnem dél volt. Hogyan múlhatott el ennyi idő? Hogyhogy nem kel föl senki? Hol van a Gondnok? Visszamentem a vendéglőbe, hogy előkerítsek valakit. Hiába jártam körbe a helyiségeket, hiába kiáltoztam. A ház üres volt. Mi történik itt? Miért nincs itt senki? Megint az ebédlőasztalon lévő hamutartóban füstölgő cigaretta vékonyan kígyózó füstcsíkjára tévedt a tekintetem. Nem kellett volna már régen leégnie? Közelebb léptem, és megnéztem. Legalább tíz csikket láttam összenyomva a hamutartóban, a fehér füstszűrőn rúzsnyomokkal.

Visszamentem a verandára. A teáscsészém mellett egy ugyanolyan csésze állt, szintén egy csészaljjal leborítva. Eszembe villant, hogy valaki játszik velem. Leültem, és az ujjaimmal végigszántottam a hajamon. A makkok potyogtak a földre, és gyorsan elülő tak, paff, bupp hangokat hallattak. A disznók elkényeztetett házi kedvencekként, rosszkedvűen sétálgattak a fatörzsek között. Nem voltak éhesek. A barna cukorral teli cukortartó után nyúltam. Ekkor pillantottam meg. A veranda ajtajában állt, cigarettával a kezében. Magas nő, magas sarkú cipőben, a déli időponthoz képest túl csinos, testét szűk, fekete szaténnadrágba és feszes fekete blúzba szorította, amely kiemelte szilikonmelleit, és úgy fénylett az arca, mint a japán babáké, fekete, simára vasalt haja a vállára omlott, hosszú körmeit feketére festette, olyan volt, mint egy folkdíva, egy esztrád cica. Honnan ismerem ezt a nőt? A tévében láttam? Az előbb átlapozott pletykalapban? Hullámzó léptekkel megindult felém. Rövidnadrág és rövidujjú vászoning volt rajtam. Gyorsan átvetettem a bal lában a jobb felett, hogy eltakarjam a jobb térdem fölötti sebhelyet. Fiatalkoromban felhasítottam a térdem egy konzervdobozzal, és a nyoma úgy nézett ki, mintha egy medve- vagy vaddisznócsapda fogazata mélyedt volna bele. Lassan, észrevétlenül vettem egy nagy levegőt, fölemeltem a fejem, és a szemébe néztem. Egy lehetőséget kívántam mérlegelni.

Ladányi István fordítása