Makropolisz 24., Kirké szigetén 12/2.

Orcsik Roland
Abebe Bikila

< Vojislav Radojković: Mi a fenét csinálsz, Vojislav? | Vojislav Radojković: ... >

Éppen hugyoztam, amikor az almafák sűrűjéből előugrott egy alak. Zihált, izzadt volt és büdös. Először azt hittem, ázsiai migráns, pont ilyennek írták le őket a híradóban. Valahogy átfúrta magát a pengés határzáron, s eltévedt, kétségbeesetten keresi a cimboráit. Röhejesnek hatott a szakadt, túlméretezett, foltos gatyájában, a görbe lábaival, melyek olyan szőrösek voltak, hogy ha vadász vagyok, egészen biztosan elhízott vadkannak hiszem, s lelövöm. Az alak meggörnyedt, mintha fájna valamije, s a segítségemet kéri, csak nem tud, vagy nem mer megszólítani. Amikor közelebb léptem, ledermedtem. A figura arca, igen, az arca ismerős volt, a sápatag bőre, a szeme körüli sugaras ráncok, a magas homloka emlékeztetett valakire. Különösen a két apró szeme igézett meg, olyanok voltak, mint két repedt üveggolyó. Az alak úgy nézett rám, mint akinek szilánkos a tekintete, mint aki darabosan lát, belőlem is csupán néhány zavaros részletet. Túl sokat vedeltem a tanyasi buliban, nem kellett volna még ráöntenem abból a kesernyés kotyvalékból. Megfordultam, beleszippantottam a friss húsvéti, hajnali levegőbe, hogy magamhoz térjek. Ám a lidérc nem tűnt el, nem is alakult át, hanem letépett egy darabot az ingéből, odahajolt hozzám, megtörölte a lábamat, ruhámat, végül gondosan és gyengéden az arcomat. Furcsa érzések jártak át, mintha újjászülettem volna. Miután végzett, a szivar a koszos ingdarabot az egyik almafa ágára akasztotta, úgy lengett ott, mint egy mocskos kis nemzeti lobogó.

– Vojislav vagyok. Szerb.

Körbenézett, közelebb hajolt hozzám, halkabban folytatta:

– Menekül. Segítség elbújni.

Ahogy ott állt a görbe lábaival, görnyedezve, ide-oda kapkodva a fejét, mintha állandóan az üldözőitől rettegne – nem volt pofám elkergetni. Jól van, nincs itt senki, nyugodjon le. Vojislav, ha egyáltalán így hívják, hallgatott rám, az almafa alá ült, feje fölött egy hosszabb ágon lengett az előbb kitépett ingdarabja. Leültem elé, próbáltam kihúzni belőle, hogy kicsoda-micsoda, mi elől menekül. Ám nem sokra jutottam vele, valami szír menekültekről hadovált, akiknek megitta a vizét, s amit szívből megbánt. A mozlimok elől fut, akik bosszút akarnak állni rajta a víz miatt.

– Nincs itt semmiféle menekült, a határzár elriasztotta őket – bizonygattam neki. – Nem láttad a híreket? Persze, elképzelhető, hogy egy makacs migráns itt akar Európába befurakodni, ám az tényleg kivétel, mely nem erősíti a szabályt. Mi megvédjük Európát, nem úgy, mint a nyugati töketlen társadalmak!

Vojislav elfordította a fejét, egy pillanatig úgy tett, mint aki a levegőjárást figyeli, aztán visszanézett rám. Ekkor hirtelen úgy tűnt, a torz kreatúrában magamat látom. Nem, ezek nem az én szemeim, nem az én ráncaim a homlokán. Nem az én görbe lábaim. Behunytam a szemem, elszámoltam háromig, ám amikor kinyitottam újra, ugyanazt láttam: magamat riadtan, kapkodva, félve, iszonyodva, menedéket keresve, bármire készen. Vojislav látta rajtam a zavart, feltápászkodott, a vállamra tette a kezét.

– Ugye, érez a levegő? Itt vannak. Sokan. Engem akarnak.
– Nem, nem, csak rosszul lettem egy pillanatra, nincs itt senki, nyugi – válaszoltam a kezét rázva.
– Hiába, megbasz az anyám, ha itt találnak. Gyerünk! Érez a levegő! Érez a levegő!
– Nem érez semmit a levegő – próbáltam csillapítani, ám Vojislav tépni kezdte magáról az ingét, fájdalmasan üvöltött, szerbül átkozta a lelkét, a lelkét, mely rávette, hogy ellopja a szírek vizét, Abebe Bikila, Abebe Bikila, kiáltozta egyre elkeseredettebben, könyörgő hangon.

Vojislav hirtelen abbahagyta, kikerekedett szemmel átnézett a fejem fölött, felemelte mindkét karját. Hegyes tárgy nyomta a hátam.

– Na tessék, Abebe Bikila meg egy embercsempész – szólalt meg zöld uniformisában egy magyar honvéd mögöttem. Kalasnyikovját a hátamnak szegezve vigyorgott ránk, a katonasapkája nagyobb méretű volt a fejénél.

– Nem, várjon, mindjárt megmagyarázom – szabadkoztam, hogy itt a közelben van Szikkadt barátom, aki havonta rendez egy házi bulit a tanyáján, aztán túl sokat vedeltem, rosszul lettem, s míg az egyik almafa tövében pisáltam, előbukkant ez a görbelábú figura. Hiába, a magyar honvéd rendíthetetlenül terelt minket az egysége felé. Bármit is mondtam, elengedte a füle mellett, csak azokra a pillanatokra álltunk meg, amikor hangos ÁLLJ!-t kiáltott, s a szemére csúszott katonasapkáját visszatolta a homlokára. Még azt sem akarta elhinni nekem, hogy Vojislav nem Abebe Bikila, hanem egy szerb, aki az állítólagos bosszúszomjas mozlimok elől menekül, ő maga azonban mégsem menekült. A honvéd azonban gőgösen hallgatott, nem a logikai ellentmondások megértésére, hanem embervadászatra képezték ki. A menekült az menekült, legfeljebb migráns, ám a kettő ugyanaz, úgyhogy kuss.

Legelöl Vojislav, vagyis most már Abebe Bikila bicegett a görbe lábaival, utána én, mindketten felemelt karral, mögöttünk pedig a katona a ránk szegezett kalasnyikovjával. Ahogy haladtunk az alacsony almafák között, letéptem egy-egy érett, sárga almát. Ezt a honvéd megengedte, vagyis nem volt azért olyan merev, rossz a természete. Az almából óvatosságból ugyan nem kért, ám nem bánta, hogy bemajszoltuk őket, mert maga is tudta, a menekültek több ezer kilométert tesznek meg gyalogszerrel, éhesek, szomjasak. Persze, ez nem érvényes az embercsempészekre, most azonban nem akart kekeckedni, egye meg mindenki a maga almáját, haladjunk.

Amikor oldalra hajítottam a csutkát, s ingujjammal megtöröltem a számat, megkérdeztem a honvédet, tudja-e, kicsoda Abebe Bikila, mármint nem a szerb Vojislavra gondolok, hanem az igazi Abebe Bikilára.

– ÁLLJ! – kiáltotta a határőr. Megálltunk, szusszantunk egyet, a honvéd pedig visszatolta homlokára a szemére csúszott katonasapkát. Aztán tovább terelt minket. Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet.

Én pedig nem hagytam annyiban, megismételtem, tudja-e, ki az igazi Abebe Bikila? A katona hallgatott, a hátamnak bökte a fegyverét, hogy kussoljak, meneteljek tovább.

Bekaphatod!, morogtam magamban.

Ahogy jártunk, recsegtek-ropogtak talpunk alatt a földre hullott, száraz fekete ágak. Akárhogy is próbálkozom, ebből a pácból nem szabadulok. Figyeltem az ágak között beszűrődő napfényt, ahogy meg-megcsillan az érett sárga almákon. A fejemben lejátszottam, hogy jutottam idáig, felidéztem Szikkadt barátom buliját, a bérelt kurva félmeztelen asztaltáncát, a vidám pohártöréseket, aztán amikor kibattyogtam a tanyáról az almafákhoz… Szikkadt gyerekkori cimborám, itt Röszkén mindenhová együtt jártunk, almát lopni a határra, vagy a szomszéd horgosi diszkóba. Csak egyszer vesztünk össze, amikor ő mindenáron sört akart venni a maradék pénzünkön, én meg chipset, mert éhes voltam, állítólag fel is pofozott, annyira hisztiztem, ám erre csak ő, én már nem emlékszem… Ahogy némán meneteltünk az alacsony fák között, szinte lepergett előttem a fél életem.

Az előttem bicegő Vojislavra néztem, görbe lábai ide-oda vetődtek, mintha el akarnának szakadni a törzstől, mintha folyton perelnének egymással. Azt hittem, bármikor elzuhanhat, ám ügyesen használta a tagjait, nem okozott neki gondot az egyensúlyozás. Vissza kellett volna mennem a tanyára, magára hagyni ezt a ki tudja honnan szalajtott figurát. A menekültek elől menekül, akik nincsenek, én meg az embercsempésze lettem, aki sohasem voltam az, ez kb. egy vicc. Nálam semmi személyi okmány sincsen, és ahogy elnézem Vojislavot, az ő zsebei is üresek. Időbe telhet, mire a határvédelmi egység az átláthatatlan magyar bürokratikus labirintusban kideríti valódi kilétünket. Ismerem már jól a magyar állami ügyintézést: minden központosítva, csak éppen senki sem sejti, minek hol kell utánanézni, minden a latyakos centrális munkakedvtől függ. Remélem, a határőrség nem ebédszünetkor csörög rájuk, mert akkor meg kell várni az ügyintézők utolsó böffentését is, hogy munkához lássanak.

Gondolataimat félbeszakította a magyar honvéd, aki a hátam mögött váratlanul megszólalt vékony, kíváncsi, ám óvatos hangján:

– Mégis ki az igazi Abebe Bikila?