Benes László: Faktum VI/VII.
Végső megmérettetés

Viktor másnap kitekintve a rácson, a kivilágított csarnokban – nem is olyan messze cellájától – egy széles csatornát pillantott meg, amelyen a famózus tengeralattjáró állt kikötve.
„Készüljön a beszállásra!” – parancsolta a Hang ismét magázó nemben.
Viktornak nemigen kellett felkészülnie a hajóútra, hiszen minden öltözéke az az egy szál sportnadrág és a pár tornacipő volt, amiben elrabolták. Most a búvárhajó – bár is Viktornak úgy tűnt – valós utat járt be, és végül egy dűnés partszakasz közelében, sekély, türkiszzöld vízben emelkedett a felszínre. Leállt a nukleáris reaktor, és parancsnoki hídon felnyílt a tengeralattjáró fedele. Abban a percben a Hang is megszólalt:
„Hagyja el a hajót!”
Viktor, nem tétovázva, rögtön fel is kúszott a szűk létrán a ragyogó verőfénybe. A Nap egy pillanatra elvakította, ám a Hang továbbot parancsolt:
„Ússzon ki a partra!”
Jó néhány karcsapás kellett ahhoz, mire a lába homokos talajt tapintott, és még azután is sokáig gázolhatott a derékig érő vízben, míg végül szárazra jutott.
Hanyatt vetette magát a forró fövenyen. Ám mihelyt lehunyta szemét, óriási robbanás döreje rázta meg a levegőt, és a nyomában lehulló homokfelhő csaknem egészében betemette. Amint lerázta magáról a homokot, egy osztag katona tűnt fel az előtte magasodó dombon. Egyikük azonnal rá is fogta elektromos gépkarabélyát. A háta mögött gyalogsági harcjármű dübörgött fel, ám nagy nyikorgás közepette már meg is torpant, kupolájából füst gomolygott. Gránát találta telibe.
A minden képzeletet felülmúló káoszban: szűnni nem akaró fegyverropogás, helikopterzúgás, rakétasüvítés, gomolygó füst középpontjából Viktor egy tapodtat sem mozdulhatott.
Akkor a katona, aki megcélozta Viktort, hirtelen összerogyott. Hősünk később, nyugodtabb pillanatában, arra a következtetésre jutott, miszerint valószínűleg a kilőtt csapatszállító mögött felsorakozó ellenfél mesterlövésze, vagy egy harci robot találhatta el. Hiába volt rajta védőmellény, a háttér színeit kaméleon módjára felvevő álcamintázatú ruha, arcvédővel ellátott acélsisak, a lövedék mégis utat talált magának a testébe.
A közvetlen életveszély megszűntére Viktor visszahátrált a tengerbe, és karjaival is segítve gyorsabb haladását, csapkodva, szökdelve igyekezett minél messzebb kerülni a harc poklától. Amikor viszont elérte a mély vizet, és a partról leadott sorozatlövések már körülötte kezdték el szántani a vízfelületet – habár tudván tudta, hogy ez mit sem ér –, alábukott a mélybe, majd jó néhány méterrel beljebb prüszkölve, levegő után kapkodva bukkant ismét a felszínre.
Már jócskán benn járt a nyílt vízen, amikor megpillantotta a törpe tengeralattjáró háborgó tengerből elő-előbukkanó periszkópját. Hamarosan a parancsnoki torony is láthatóvá vált.
A mini búvárnaszád, tulajdonképpen egyszemélyes, önműködő tengeri jármű volt, amiben még maga Viktor is csak szűken fért el. Mint már mondtuk, ez az utazás valóságos volt, illetve közel állt a valósághoz, így hősünk a tengeralattjáró orrán, ragasztott biztonsági üvegből kialakított búrán át csodálhatta a tengerfenék színorgiáját: vibráló halrajokat, polipok, korallok, medúzák, tengeri csillagok és kagylók tömkelegét, ami – ha ideig-óráig is –, de feledtette vele az utóbbi napok iszonyú megpróbáltatásait.

Következik: Kapcsolatbontás >