Makropolisz II/2.
Lakatos Mihály
Egy ködös éjjel krónikája
9.
A hagyma ritmusos tánca
Sietve csukta be maga mögött az ajtót, mintha attól tartana, hogy a lépcsőházba sunyin beszivárgó köd az ő kis szobájuk szentségét sem tartja majd tiszteletben.
Azon a napon érzett effajta szorongást, amikor először állt a küszöbön, kezében egy szirmahullatta tulipánnal. Az aluljáróban még gyönyörű volt, de a perzselő napot nem bírta.
Király Éva fuldokolva nevetett: - Nincs szükség rá... Nem kell udvarolnod...
- Nem muszájból...
- Akkor sem. Én nem akarom! - mondta, amikor egy percre sikerült elkomolyodnia. És jól megnyomta az "én"-t.
Hallgatagon ült a fotelban jobb lábfejét a bal térdére fektetve és Éva mondatzuhatagai csak sokára tudták magukkal sodorni énjének egy részecskéjét. A többi továbbra is mereven ült, nehogy egy óvatlan mozdulattal széttiporja a köré telepedett virágszirmokat.
Éva mosolya most más volt. Nincs rá magyarázat, hogy miért, de az ilyet ösztönösen megérzi az ember.
- Ülj le - mondta még mindig mosolyogva.
Máskor svédasztal várta, most két személyre terített. Gyertya és gyufásdoboz. A szoba fülledt melegében kéjesen bizsergető érzések helyezték készültségbe hímtagját.
Gyomra tiltakozott az erőszak ellen, villájáról kárörvendően peregtek alá a sült rizsszemek előbb az asztalra, onnan a kifényesített linóleumra. Éva gyors mozdulattal markolta fel őket egy szalvétával.
Előbuggyanó mellek. A bordó frottírköntös bizonytalan körvonalai.
- Most megajándékozlak - szólalt meg az asszony vacsora után és meglegyintette az arcát. Tétova, lóetető mozdulattal nyúlt a keblei felé, ám gyöngéd, de határozott elutasításban volt része.
- Erre nem lesz szükség. Csak a szemeidre.
Perceken át nézte az egyre távolodó asszonyt, aki hátát - vele szemközt - a virágmintás, nagydarab, puha párnának vetette. Kettévágott lila hagyma ritmusos tánca a reszelőn. Elnyűhetetlenül.
- Most... ha megengeded... - zihálta később -... én is megajándékozlak...
Király Éva arcán kéjes öröm villámlott át.
Az ajtó alatti résen - mintha rockkoncerten - javában tódult befelé a köd.
Kérdőn nézett az asszonyra.
- Á nem.... valaki cigarettázik a folyosón - hazudta Éva és ő boldog volt, hogy először életében nem hisz neki.
10.
Isten szaváért cserébe
Éjfél után pontosan kettőkor a toronyóra mutatója hangtalanul landolt a két hatalmas számjegy: az 1-es és a 2-es közötti senkiföldjén.
Legalábbis így képzelte, mert látni semmit nem láthatott, ugyanis a tejfehér gombolyag megszállta a galambok kedvenc szálláshelyét is. Némelyik közülük fuldokolva-gurgulázva fordult le a guanóval vastagon bevont gerendáról.
A városka lakói mindig megcsodálták a szomszéd város templomtornyában csengő-bongó zenélő óra táncos figuráit, de sohasem jutott eszükbe, hogy ők is beszerezhetnének egyet. Talán már nem is élnek manapság olyan zseniális mesterek, akik értenének az efféle szerkentyűkhöz.
Feljegyezték, hogy a múlt század ötvenes éveitől kezdve másképp szólnak a környék harangjai. Persze, csak a figyelmes hallgatónak tűnik fel az a fájdalom, amely a minden harangszót jellemző ünnepélyességen és derűn túl ezeknek a visszhangjában rezonál.
Az 1848-as esztendőben, Szent András havának 28. napján egy Gábor Áron nevű bereczki székely szemlesütve áll Sepsiszentgyörgy főterén. Elszorul a szíve, amikor az estéli harangszó felcsendül. Tudja, hogy nagyot vétkezett Isten ellen. Azt mondta: lesz ágyú. Isten szaváért ígérte cserébe.
Holnaptól kezdve harang nincs többé. Csak harag.
Alig fél év múltán, amikor a kökösi csatában ágyúgolyó sodorja le a lováról, elgondolkozhatna azon, hogy mit ér Isten szava, ha a szabadságért állítják csatasorba. De ekkor már Isten előtt áll.
A főtér lámpái sebesült szentekként állnak a ködben. Fehér kötéseiken átszivárog a glória sárgás fénye.
A láthatatlan toronyban hajnali órák felé hanyatlik a mánus.
Halk, tompa puffanások.
A harangozó reggel káromkodva dobálja bele a megmerevedett madártesteket az elrongyolódott reklámszatyorba.
11.
Tenyerek
A gondolatra, hogy az asszony egyszer s mindenkorra bezárta az ajtót mögötte (talán a kulcsot is lenyelte) megborzongott. Hirtelen és kíméletlenül kimetszette az életéből, mint egy jóindulatú daganatot. Olyan könyörtelenséggel, amilyenre csak egy nő képes.
A hajnal még messze, s a köd, mint egy jóravaló gazdaasszony, szitálni kezdi a havat. Felfogott a tenyerében néhányat a fehér mákszemekből és szétmorzsolta őket. Nyomtalanul tűntek el, még csak be sem nedvesítették a kezét.
Egy sötét kapualjból mocorgást hallott. Bozontos fejű hajléktalan alvó arcát pillantotta meg, aki álmában ösztönösen feléje nyújtotta a tenyerét. Megfogta a durva, átfagyott kezet, megszorította és tovább lépett.
Jól ismerte az emberi tenyérfajtákat, könnyen és könnyelműen alkotott véleményt a gazdáikról.
Az értelmiségi tenyere sima, mint az íróasztal teteje és hűvös, mint egy üres papírlap.Tollak százai, könyvlapok ezrei vékonyítják a felső hámréteget, majd a következőket, míg az erek hálózatának pontos térképe ki nem rajzolódik a szemünk előtt. Kézfogáskor jól érezhető a nyughatatlan értelem semmivel össze nem téveszthető lüktetése.
A túl erősen ujjaira fonódó és a túlságosan petyhüdt kéz gazdáitól egyaránt óvakodott. Úgy vélte: ezek bármire képesek.
A bütykös, eldurvult, elkínzott munkástenyér figyelmeztetés: ha sietsz, máris indulj tovább. Ha nem, izgalmas kincskeresésben lehet részed. Fáradozásod vagy busásan, vagy egyáltalán nem térül meg. Mindenesetre, elhagyott ház lakóit meg ne ítéld!
A nedves tenyér az érzelmek és a gátlások heves harcáról árulkodik. Amit egy ilyen tenyérben kézfogáskor érzel, az ebben a csatában elfolyt vér. Érted, vagy ellened.
Az öregek aszott tenyerében kiszáradt folyómedrek barázdáit tapinthatod. Egykor a Marson is volt élet. Kérdés, hogy milyen ?
Az anyja kiázott, vegyszerszagú, érdes tenyere mindig édes borzongással töltötte el. Róla mind a mai napig két dolog jut eszébe: mosás és mosogatás. Busásabb honoráriumaiból néha kézkrémet vásárol neki, de az a bőr soha nem simul ki.
- Egyszer érszűkületem lesz - mondta az anyja és szomorúan rakosgatta a tányérokat a jéghideg tisztálóvízbe.
Később valóban érszűkületre gyanakodtak az orvosok.
De az okát senki nem tudta.
12.
Leltár a könyvtárban
Nem volt kedve még hazamenni. Jobban mondva, gondolkodni nem volt kedve, hogy hol lakik. Megesik ez még a mesterekkel is. Gondolatai - pihenő gladiátorok - félálomban rávicsorogtak: "Holnap, ha akarod, meghalunk érted az arénában, de most hagyj aludni!"
A várost átszelő folyót utoljára gyerekkorában látta befagyva. Anyja tiltása ellenére, útban a könyvtár felé, gyakran kelt át a jégen. A lába alatti halk reccsenések különös élvezetet jelentettek a számára. Hosszú percekig bámulta az itt-ott jégbefagyott halakat. Érthetetlen volt, hogy miként kerültek oda. Ha csak arra nem gondolt, hogy a fagy úgy következett be, mint egy földrengés.
A könyvtáros néni a magas pult fölött áthajolva vette át a könyvekkel megrakott szatyrot, majd biccentett, ami azt jelentette, hogy szabad az út a titkos szoba felé. Sietnie kellett. A Duncan már felvonta a vitorláit, Lord Glenarvan idegesen fürkészte a rakpartot.
A szobában gomolygott a füst. Volt, aki pipázott, mások cigarettáztak. Verne előtt hatalmas kupacban a napilapok 1912-es évfolyamai. Ma az április második felében megjelenteket böngészi és elégedetlenül csóválja a fejét. Hét évvel és öt héttel a halála után süllyedt el ama híres óceánjáró. Istenem, de kár! Pedig micsoda téma....
A legsötétebb sarokban a világtól elvonultan egy magas homlokú, határozott tekintetű, csokornyakkendős idősebb úriember, szorosan összezárt vékony ajkai súlyos gondokról árulkodnak. Róla azt suttogják, hogy egy edinborói ügyvéd eladósodott fia, akinek az a fura rögeszméje, hogy regényírással törleszti tartozásait. Pedig hitelezők még soha nem lépték át a könyvtár küszöbét és a közvélekedés szerint is fordítva áll a helyzet: az öregúrnak tartozik a világ, de nincs ember, aki ezt elhitetné vele. Illetve lenne, az Oroszlánszívű, de őt igencsak lekötik királyi teendői a Szentföldön, nincs ideje bogaras vénemberek lelkivilágát pátyolgatni.
A pufók arcú, bajuszos, mosolygós férfi, akinek a göndörkés haja mintha minden pillanatban elszállni készülne a feje tetejéről, már többször intett, de szándékosan nem figyelt rá. Majd később. Előbb az otromba, vastag szemüvegkeretes öregembert vette szemügyre, aki gondosan hátrafésült hajjal, fehér ingben ült Vernével szemközt és századvégi újságokat lapozgatott. Időnként közel hajolt a szöveghez (vagy képhez?), mintha nem akarna hinni a szemének. Nem merte megszólítani, pedig a könyvtáros néni azt mondta: amúgy barátságos ember. "Tessék, vidd ezt el, de senkinek ne szólj arról, hogy tőlem kaptad!" Kedvetlenül tette el a könyvet. Nem szerette az "ajánlott" irodalmat. Nem is vette elő, csak miután kétszer is elolvasta a "Három testőr"-t... Már a címe is bizalmatlanságot keltett benne: "Híd a Drinán".
Végül nem bírta letenni. Órák előtt, alatt és után ez adott értelmet az életének. És most nem meri megmondani neki... Ahogy ott állt mögötte, úgy rémlett neki, mintha.... Úristen, az öregember fülén átszűrődött a fény! Mintha valaki szöggel átlyukasztotta volna...
Rémülten el akart rohanni, de a küszöbön a pufók, bajszos férfi még elcsípte a frakkját. "Várj csak, itt van - mondta szemérmesen mosolyogva -, a folytatás..." "A jövő héten még nézz be - kiáltott utána -, addigra talán a Bragelonne Vicomte-tal is elkészülök!"
A könyvtár rácsos ablakai mögül halvány fény szűrődött ki.
Valószínűleg leltárellenőrök.
A sírástól maszatos arcú könyvtáros néni félig aléltan ül a székén, miközben arról vallatják: ment-e a könyvek által elébb a világ?
13.
Megszerették ezt a földet
A főtérről keskeny, sötét utcácska vezet a várhoz.
Amióta egyik ismerősét, éjszakai kiruccanásából hazatérőben, megharapta egy apró termetű korcs, nem szívesen járt arrafelé. Elborzadva gondolt a hasfalba döfött injekciós tűre.
A köd azonban, furcsa mód, eloszlatta a félelmét. Biztonságban érezte magát, mint akit tetőtől-talpig golyóálló páncélba öltöztettek.
A gondozatlan, mégis impozáns várfalak büszkeséggel töltötték el. Elhatározta: ha az a dög ma éjjel rátámadna, küzdeni fog az életéért. Ha muszáj, akár a sírba is magával viszi ellenfelét.
Mindig lelkiismeret-furdalást érzett, amikor a vár közelében járt. A csonka bástya úgy hatott rá, mint a kéregető hajléktalan az ábécé ajtajában.
Megtapogatta kívülről a bőrkabát belső zsebét. A kézirat a helyén volt.
De miért is hozta magával ?
A Szarkakő a környék legmagasabb pontja. Gyerekkorában gyakran kísértette a gondolat, hogy egyszer szemből, a sziklafal kiszögelléseit használva másszon fel a csúcsra. Ahogy teltek az évek, úgy csökkent benne a virtus és nőtt a mélység iránt érzett iszonyata.
A Szarkakőt állítólag egy távoli vulkán kitörése dobta erre a vidékre. Az ősei is így érkeztek ezer és egynéhány száz éve a népek fortyogó kráteréből. Harcias férfiak és nők, akik nem féltek a haláltól, ugyanakkor reálisan fel tudták mérni lehetőségeiket és kis motyójukat, benne minden vagyonukkal, örökké vánkosuk alatt tartották, készen a menekülésre.
Aztán megszerették ezt a földet, és úgy vélték: az is őket. Ettől kezdve, ha időlegesen elmenekültek is, később visszaszállingóztak.
A Szarkakőről messzire látni.
Kisebb tatár, török csapatok nyomtalanul tűntek el. Ha azonban maga a Dicsőséges Nagy Kán vagy a Fényességes Padisah szállt hadba, nem erőltették a dolgot. Felszívódtak a környező hegyek lakatlan rengetegeiben. Tudták, hogy előbb-utóbb még Basta martalócainak is el kell menniük. El is mentek. Akárcsak a két világháború gőzös fejű seregei.
Amikor leült a számítógép elé, és a képernyőn megjelent a világháló, érthetetlen szorongás lett úrrá rajta.
A gondosan összehajtogatott kéziratokat mindig magával hordta.
14.
Rettegés
A vár a század derekáig laktanyaként fungált, aztán a hadak elvonultak, és attól kezdve kamaszok és süldőlányok élesítették elméjüket a várudvarba költöztetett középiskolában. A várfal egyik kiszögellésébe sportpályát telepített az iskola vezetősége. Fagy idején felengedték vízzel. Ő is ott tanult meg korcsolyázni.
Óvatosan rálépett a jégre. A hideg a csontjáig hatolt, közeledett a napfelkelte.
Közel kétszáz éve egy decemberi hajnalon a császár egy jórészt átvirrasztott éjszaka után fáradtan lép ki a sátrából. Az őrök a megfáradt tüzek körül bóbiskolnak, de most nem rója meg őket. Sűrű ködoszlopok nyomulnak keletről nyugatra és ettől a császár arca felragyog. Tudja: nyert ügye van! Azok ott túl nem értenék az ő boldogságát, csak bámulnák a kiskáplárt, ezt a "parvenüt", aki népeknek, országoknak akar parancsolni, holott annyit sem tud, hogy ez a nap csatára tökéletesen alkalmatlan. És mivel számukra valóban alkalmatlan, harmincezer katonájukat hagyják holtan vagy sebesülten a csatatéren, na meg a közeli tó szétlőtt jegének szilánkjai közt fuldokolva, száznyolcvan ágyújuk pedig Párizsba döcög, hogy beolvadjon a Vendome tér oszlopának alapjaiba. A kiskáplár szobrának nagyobb dicsőségére.
Később a szövetségesek ledöntik a szobrot, s nem tudván eldönteni, hogy kié legyen, beolvasztják IV. Henrik szobrának alapanyagába. Alig másfél évtized múltán egy új hatalom szorgalmazására a császár szobra ismét a magasba emelkedik, aztán megint eltávolítják, hogy végül 1875-ben újólag visszakerüljön a helyére.
Tehát ha zseni vagy, ne aggódj, előbb-utóbb oda kerülsz, ahol a helyed: a galambok feneke alá.
Az utóbbi időben néhányszor előfordult, hogy azt álmodta: háború van és ő kapujuk betonoszlopa mögött hasal kezében a kalasnyikovval, körülötte pattognak a golyók, az ellenség már az utcában jár, házról-házra közeledik és ő lázasan agyal azon, hogy idős szüleit miként menekíthetné ki erdőkön-hegyeken át ebből a pokolból...
Néha csodálatosan jó dolog felébredni.
A háborúmentes időszakok a nemzetállamok világában természetellenesek, nem lehetnek tartósak, mert előbb-utóbb lelepleznék őket, megfosztanák létalapjuktól, szervezőelvüktől.
Míg a reneszánsz idején Pic de la Mirandola számára elegendő volt Velencéből Páduába utaznia, ha meg akart szabadulni a kellemetlen háborús állapotoktól; míg a középkorban Maimonides zsidó filozófus arról írhatott, hogy: "A hadak elindulása előtt a hírnököknek végig kellett járniuk a sorokat és felszólítaniuk a távozásra azokat, akik féltek, vagy a háború igazságos voltáról nem voltak meggyőződve."; míg Isten Békéjének intézménye megtiltotta a háborúskodást aratáskor (és sok más esetben is), századunk főben járó bűnnek kiáltotta ki az egyén szabad választását: ha az illető "rosszul" választ, más szóval viszonyul az eszméhez, amelyet seregeink védeni hivatottak, lelövik, mint egy kutyát.
De hamarosan már választása sem lesz. Mert a totális háború, szelektíven, lemészárol mindenkit, aki nem tartozik a nemzetállam által definiált "mi" fogalomkörébe.
Nem lesz tehát szerencséd, ha elhiszed, hogy szabad vagy.
15.
Beléndek és mandragóragyökér
Imádta a hajnalokat.
A nyáriakat, amikor az ég alja lilára változik, s a szürkés-kékes derengésben a narancssárga fényű utcalámpák úgy állnak sorfalat, mint kellemes emlékek az ember életútja mentén, és a télieket, amikor a köd háta mögött - mint egy horrorfilmben - szinte észrevétlen emelkedik fel az új nap mocskosszürke, loboncos árnya.
A felébredt hó csikorogni kezdett a talpa alatt, a napkeltekor felélénkülő szél vörösre csípte az orrát és a fülcimpáit.
Reménykedve nyomta la a szerkesztőség kilincsét, de az ajtó zárva volt. A főszerkesztő csak fél tíz körül érkezik, a többiek nyolckor. Margó, a titkárnő - aki nem volt se kövér, se vidám, ellenben igencsak szemrevaló kebleket mondhatott a magáénak - minden reggel pontban hétkor veszi birtokába a szerkesztőséget, bekapcsolja a fűtést, kiengedi a sarkokban megtelepedett bagófüstöt, nagykabátban mosogatja el a szanaszét heverő kávésbögréket, borospoharakat, s a koránkelő önjelölt firkászokat, türelmetlen klienseket mindig ugyanazzal a két szóval zavarja el: zárva vagyunk.
Hozzá azonban - talán az Ex libris rovat magas olvasottsága okán - mindig kedves volt.
Margó (kebelcsodája) megragadhatta a fantáziáját, mert tegnap éjszaka vele álmodott. Legnagyobb bosszúságára egy szirénázó mentőautó kizökkentette a meglehetősen intim helyzetből, s hiába próbált visszaaludni, az álom nem folytatódott.
Címét a szerkesztőség kézzel írt házi telefonkönyvéből nézte ki orvul. Egy teljes órát ácsorgott a lépcsőház előtt, de nem mert becsöngetni.
Azt mondják: egyszer a könyvei közül hónapszám ki nem mozduló Nicola Niccoli mestert rejtélyes kór támadta meg a rejtekhelyén. Soha senkinek nem beszélt róla, de azokban a napokban Héliodoros Aethiopikaját lapozgatván jött rá a rosszullét. Joggal feltételezhető tehát, hogy valaki titokban beléndek és mandragóragyökér őrleményével hintette meg a híres regény lapjait, az ókor remekeiért rajongó mester pedig nazálisan avagy orálisan belélegezte azt.
Napokig egy falat nem ment le a torkán, órák hosszat állt az ablakban fájdalmas sóhajtozások és nyögdécselések közepette, s amikor jóakarói rátörték az ajtót, éppen azzal foglalatoskodott, hogy tüzet csiholjon csodálatos könyvtára alá.
Hetekig ágyhoz kötözve őrizték a nagytiszteletű férfiút, s a Lorenzo Medici által kirendelt ápolók azt suttogták városszerte, hogy lázas révületében valamiféle ferrarai némbert emleget, bizonyos Lukrécia Borgiát, az igen szép, kellemes és művelt, ámde köztudottan feslett erkölcsű nőszemélyt, akinek - Niccoli mester szerint - "a kis lábujja többet ér, mint az alexandriai könyvtár tekercsei együttvéve".
Találkozni sohasem találkozhattak, azon egyszerű oknál fogva, hogy Niccoli egyszer sem tette ki a lábát a városból, a Borgiák pedig hatalmuk csúcsán sem tudták bevenni Firenzét.
A mester, ahogy az lenni szokott, kigyógyult betegségéből és ott folytatta, ahol abbahagyta. Barátai, akik megsejthettek valamit, előzőleg tapintatosan eltűntették könyvtárából Héliodorosz remekművét, Nicola Niccoli pedig soha nem érdeklődött holléte felől.
A könyvtár is, a nő is maradt a maga helyén.
Mindketten beérték azzal, hogy tudták: bármikor elpusztíthatják egymást.
16.
A nő
- Szeretem ezt a nőt - mondta miközben elfordította a zárban a kulcsot. Fáradtnak érezte magát, de tudta, hogy hiába próbálna elaludni, nem jönnne álom a szemére. Idegenül bóklászott le s fel a lakásban, végül kinyitotta a hűtő ajtaját. Megdermedt padlizsánkrém, sárguló tejföl, s egy tortaszelet, amelyről messziről érzett, hogy átvette az alatta szendergő pörköltnek a szagát. Az undor kerülgette, ezért becsapta az ajtót. Betöltötte a kávéfőzőt és a tűzhelyre tette. A kávé ismerős surrogását várva cigarettára gyújtott és nekilátott, hogy még egyszer utoljára átolvassa a kéziratot. De nem volt türelme hozzá. Az asztalra dobta és az ablakhoz ment. Az oszladozó ködből a város reggeli csörömpölésének a hangjai szállingóztak.
- Gyűlölöm ezt a nőt - szólalt meg hangosan, és boldog volt, hogy először életében nem hisz önmagának.
< Miloš Latinović: Egy ködös éjjel krónikája | Miloš Latinović: Pannónia arca felderül >