Makropolisz II./3.
Miloš Latinović
Pannónia arca felderül
17.
Véres tetők
- Szeretem a reggelt - mondta, miközben Heliosz születése vörös árnyalattal vonta be a hamulepte városi tetőket.
Hajnalhasadás. És madarak. Feketék, nedvesek. Madarak.
Hideg, reggeli színek megtöltötte szoba. Mint valami impresszionista vászon. Claude Monet, Edgar Degas, Renoir.
Az impresszionizmus maga az élet, s mint egyes teoretikusok, közöttük Francastel, megfogalmazták: a művészet egyetlen pillanatáról, egyetlen fázisáról, s nem, ahogy azt közönségesen mondjuk, a technikáiról vagy képzőművészeti iskoláiról van szó.
Szerette Cézanne-t, de nem az ötletesség és a látvány ötvözése okán, vagy benyomásai merész kontrasztja miatt, hanem azért, mert Paul Cezanne autodidakta festő volt, mint egyébként Monet, Renoir, Pissarro, s még annyi eredeti művész - festő, írodalmár, színész - a múltban, akiket tehetségük, ez a szárnyas sárkány, messze ragadott, a kivételes művészet távoli céljai felé.
Egyszer régen, úgy tetszik neki egy másik, régvolt életében, a fény városában, Párizsban időzve, ahonnan az impresszionizmus - a fény és a szín művészete - útra kelt, láthatta meg Cezanne Nagy fürdőző nőjét, a phiadelphiai Művészeti Múzeum tulajdonát. Vaskos női testek, a víz némasága és egy harangláb a messzeségben, amelynek hegyes és fenyegető csúcsa a végtelen égbe ért. A füdrőző nők rendkívüli hatást gyakoroltak rá, amely csak megerősödött benne, amint hazatért szülőföldjére, ahol az asszonyok vaskosak, begyesek, ahol a vizek nyaranta megőrzik a délután csöndjét, a haranglábak pedig hasítják a fellegeket.
- Cezanne ezt a képét itt is festhette volna. Pannóniában. Hát Király Éva nem flamand? Langyos és telt. Puha és fehér. Rózsaszínű hagymakupola - mondta változatlanul az ablakban állva.
A reggel leszállt Pannónia arcára.
Égővörös, mint a vér.
Csak amikor már a nappal lépett be a házba, távolodott el az ablakból. Asztalhoz ült, meglökte a számítógép egerét, s a mozdulat felébresztette a monitor hatalmas szemét.
- Gyűlölöm a reggelt - mondta a billentyűket nyomogatva. A helyi újság és az Ex libris rovatának olvasói jártak az eszében, valamint Margó, a kifejezett bájú titkárnő, Nicola Niccoli, a nagy könyvtáros, a gazdasági témákban tájékozatlan, a pártok és hatalmi szervek közleményei között fulladozó hetilapszerkesztő.
18.
Incitatus
Caligula császár lova, Incitatus, amelyet szolgálatai miatt korábban Porcelnek (Malacnak) neveztek - egyetlen futamban sem maradt alul, - Róma polgárává, s nem sokra rá szenátorrá léphetett elő. Caligula, Luna és méginkább huga, az isteni Drusilla szeretője, konzullá nevezte volna ki, ha ebben, s ki tudja még miféle, őrült és gaz tervének valóra váltásában nem állja útját Cassius tőre.
Incitátust, más néven Gyorslábút a legnagyobb tiszteletű rómaiak között tisztelték. Márványból különleges istállót építettek neki, amelynek falait híres mesterek festményei díszítették, hatalmas szalmazsákon - minden nap másikon - pihent, elefántcsontból faragták a jászlát, vizet pedig arany vödörből ivattak vele. Eme sárga csődör gyakorta kapott lakomákra és mulatságokra meghívást, s ezeket gyakorta megnyert versenyeit követően kimondottan az ő tiszteletére rendezték. A többi meghívottnak - római uraknak és tisztségviselőknek - ezeken a bacchanáliákon pohárköszöntőkkel és szinekúrákkal illett őt elhalmozniuk, gyakran akár hússzal is egymás után.
Azonban Incitátus, Sebeslábú, Porcel avagy Malacka, éppen aminek nevezték, mégiscsak ló volt, aki iránt a lángelméjű gonosztevő, Gaius Caligula, a színház és mindenféle, leginkább véres játék megszállottja, természetellenes tiszteletet tanúsított, annak érdekében, hogy bebizonyítsa és megmutassa, milyen keveset számít uralkodója árnyékában az egyén, hogy rámutasson, az engedelmesség tulajdonsága felette áll minden értelmi, erkölcsi és más értéknek, s bárkit olyan magaslatra emelhet, amelyről még csak álmodni sem mert.
Taggá kell lenni.
Egy család, egy klán, egy párt, egy lobby tagjává.
Incitatus az volt.
Caligula azonban a legtöbb római uralkodóhoz hasonlatosan életét vérbe fúlva végezte. Gonosztettei emlékeztetnek rá, bár nem erre számított pályafutása kezdetén. Szemmel láthatóan ez a türannusok sorsa.
19.
Kakasok órája
A fehér nyíl, a toronyóra mutatója behatolt hangtalanul a 9-es és a 10-es hatalmas számjegye közötti senki földjére.
A szél, akár egy láthatatlan gyorsvonat, átvágott a városon. A kakasok óráját magával sodorta.
Soha nem értette az idősodort. A lépés hosszát, valaki mögött az árnyat, a márványkövet, a fát, az óramutatót, a vízi, a tűzi, a mechanikus időmérők szabta - a napot daraboló - mértékegységeket.
A napot saját egységekre osztotta. Részekre, vagyis pontosabban szeletekre, mert azoknak nem volt egyformán nagyok és szabályosak. Ílyódon a napszakot, amely a sötét szellemeket és az álom démonjait elűző kakaskukorékolással veszi kezdetét, hogy aztán a szélkocsik saroglyájában, a meleg sörényben, fekete lovak piszkaként vagy zúzmara övezte selyemkárpitként végezze, a kakasok idejének nevezte. A szibariták, az élvezet e legnagyobb antik művészei kukorékolása miatt, hogy ne zavarjon senkit reggelente, száműzték ezt a perzsiai szörnyeteget, a kakast városukból, Sybarisból.
Azt az időszakot, amely a kakasok megszólalásától az első, a déli harangzúgásig terjed, s a piacra való kirakodástól, addig a pillanatig tart, amikor a tér ismét kiürült, a kereskedők idejének, illetve újabban ürmös időnek nevezte, lévén, hogy újságvásárlással és a háztartás számára fontos cikkek beszerzésével töltötte. Ilyentájt kereskedéstől kereskedésig vándorolt, rövid kávéházi megállókat tartott, amelyek során a legújabb szóbeszédet hallgatta és ásványvíz kíséretében ürmös- vagy füvespálinkát kortyolt.
A dél volt a nap középpontja. A harangszóval és a tömjénillattal, riadt galambszárny-verdeséssel és a meleg, aranysárga leves csalogató kigőzölgésével.
A delet követően érkezett a verőfényes, nyomasztó szieszta, amely alkonyatig, az éjszaka első rajtaütéséig tartott.
Galambszürke félhomálynak nevezték a zsidók az est kezdetét, amikor az árny még nem állja útját a lépésnek, s az éj alászállása valamilyen rég várt és ősi muzsikaként, mint valamiféle kellemteli csapadék hull a fejünkre.
Elfogadta Borges definícióját és galambszürke félhomálynak nevezte el azt az órát, amikor a fény finommá lesz, mint a homok.
Az éjszaka első részét - Janus másik arcát, amely a nappali félprofillal szemben található, s amely az új nap kapujára néz, s éjjeli kísértetek, démonok és vámpírok imádatának tárgya, a játék idejének nevezte, mert szabály szerint ilyentájt dőlt el, mire változik is az éj.
- Vízzé vagy borrá, hazugsággá avagy élvezetté válik.
Ezt a napszakot szerette a leginkább. Saját sikereit, örömeit sokkal jobban értékelte, ha ebben az időszakban tett szert rájuk.
A halotti csönd a második éjféli órán túl köszöntött be, s tartott az első kakasok, ama bizonyos szörnyetegek leszármazottai jelentkezéséig, akik a görög őrségváltást jelezték, s akik Kolombusz, Cortez meg megannyi tengerre kelő felfedező útitársai voltak.
20.
Át nem élt utazások
A régi idők éjjelei isteni csöndben teltek.
Miközben aludt város és falu, nem hallatszott harang- és óraütés sem. Csöndesek és titokzatosak voltak az Eufrátesz és a Tigris menti, a sárga Nílus, az Égei-tenger szigetei, a csillogó tenger, Attika földje fölötti éjek.
Halhatatlan szellem lengett körül piramist és a tornyot, templomot, palotát és elhagyatott, holt városokat.
Ezt az éjszakát szerette volna megismerni. Álmatlanságban szenvedve - amelyet gyermekkori stressz okozott, s felerősített a könyv fölötti, a számítógép fényes négyzete előtti rendszeres virrasztás - megismerte az éjszakai életet. Felismerte a sötétség örvényében az egerésző bagoly szárnya suhogását, meghallotta az áldozat átvágott torkának sípolását, érezte a benzin és a puskapor szagát, szerelmes sóhajokat hallott a világítóaknában, s a galambszar szabadesésének neszét, a csapok kortyogását, az álom ritmusát is érzékelte.
Ismerte a zajokat és az idő jeleit. A pigmeusokhoz hasonlatosan, az út hosszát a célig kinyújtott karján mutatta, tudta, hogy mennyegzőket és ünnepeket akkor rendeznek, mikor a madárfiókák vidáman nyújtogatják nyakukat, s amikor a fészket meleg tollborítást növesztve készülnek.
Talányos álma volt.
Mély álomba zuhant, amelytől azt remélte, elragadja innen.
Hogy hová?! Babilonba, Istár szerelemistennő templomába, ahol a papnők a szertartások alatt odaadják magukat az idegeneknek, mert hitük szerint közöttük lehet az isten. Elutazott volna óriási őserdőkbe, ahol nincs sem nyár, sem tél. Az Iturit övező rengetegig az egyenlítő mentén, amelyben az időnek semmi jelentősége. Álmában Amerikába is elhajózhatott volna. Japánba. Olyan szigetekre, amelyek lakosai kétszáz évig szárazföldet nem láttak, ódzkodtak a kontinenstől való minden érintkezéstől, és egyetlen idegent sem engednek közelükbe. Latin-Amerikába, amely a szerelem örvénye és az esztelen gyűlölet, a háborúskodás szakadéka között hánykolódik.
Utazni mindegy hová.
Annyi biztos, hogy álomban, mert az álom képei téren és időn kívüliek.
21.
A pokolban nem álmodunk
Megszólaltak a harangok. Dél. És semmi sem történik. Az álom a kerti orgonabokor árnyékába menekül. Bódító illatot hagy maga után. Vágytelit és erőset.
- A pokolban nem álmodnak - mondja.
Újra az asztalhoz ül és hozzáér a hideg, fehér műanyag egérhez. A nagy ablak újra a szembenéz vele.
- A büntetés végtelen kell, hogy legyen, hiszen a bűn is az - mondja mielőtt ujja a billentyűhöz érne, hogy folytassa a krónikát.
22.
Arcok és álarcok
...az írás is átváltozás, méghozzá egy sajátos formája, amelyre Oscar Wilde egy közismert mondata is érvényes: eszerint az arcnál kifejezőbb az álarc. Az író magaköltötte ködbe burkolózik. Ábrázatából a maszk megőriz ugyan valamit, de jól el is fedi. Ezért van az, hogy az író a vallásokban előforduló és szent bolondként tisztelt különcökhöz hasonlatos. Cinikus és hazardőr, álruhás koldus, nyomorék földönfutó és csavargó. Az értelem megnyilvánulása ez, a rejtve maradásban kiteljesedő.
Ellenvetést nem tűrve bizonygatja, hogy az emberi értelem világa és mindaz, ami normálisnak számít, lényegében az extremitás elsüllyedt világában gyökerezik. Ílymódon testesíti meg a szembeötlő paradoxont: mindenki elől elrejtőzve, ám nem láthatatlanul, hanem az üres térben, emberek között, társaságban, tereken, gyakorta mindenféle kirekesztett és megvetett figura, örömlányok és részegesek között él.
23.
Galambszürke félhomály
Amikor belépett, tudta már, mi történt. Semmi szörnyű vagy végzetes, semmiféle haláleset vagy baleset. Nem. Csak olyasvalami, amire számítani lehet, amire az ember sokáig készül. Lehet, hogy napokon, hónapokon, éveken át.
- Leváltottak - mondta halkan, azt figyelve, mint ülnek el az este csöndes madarai a lakásban.
- És?
- Erre számítottam. Nem ellenkezhetsz velük, nem szállhatsz álláspontjaikkal, magatartásukkal és gondolkodásmódjukkal szembe, amikor velük tartasz, az ő ügyüket képviseled, szolgálod. Tudod, ez csak idő kérdése volt, hónapoké, napóké, vagy éppen óráké.
- Ülj le. Meginnál valamit?
- Nem, köszönöm, illetve valami likőrt, egy pohár bort.
Azon a széken foglalt helyet, amelyre csak nagyritkán, csak olyankor ült, amikor sok volt a vendég, szűknek bizonyult a szoba.
- Mit akarsz most tenni? - kérdezte egy régen olvasott párbeszédre emlékezve, apa és fia folytatta Jersey köves partjain, a Normandiai szigetek egyikén, a La Manche csatorna fölött, közelebb a francia, mint az angol partokhoz, az Atlanti-óceán bejáratának közvetlen közelében.
- Mit gondolsz a száműzetésről? - kérdezte a fiatalabb, miközben a szélben ereszkedtek a part irányában.
- Azt, hogy hosszú lesz - válaszolta az idősebb.
Hallgatás.
- Mihez kezdesz magaddal? - kérdezte aztán a fiú.
- Bámulom az óceánt.
Még hosszabb hallgatás.
Szél és hullámverés.
- És te mihez kezdesz? - kérdezte váratlanul az apa.
- Shakespeare-t fordítok.
Az idősebb férfi Victor Hugo, akit III. Napóleon száműzött, míg az ifjabb a fia, Francoise Victok Hugo, Shakespeare legkiválóbb francia fordítója a XIX. század végéig.
A sötétség elárasztotta a szobát. Csak a számítógép fehér ablaka ragyogott. Maga előtt látta az apja tekintetét, hallotta a lélegzését.
Nem kapcsolta fel a lámpát.
- Majd olvasgatok - mondta a sötétben az apja.
- Az jó lesz. Még egy kicsit irígy is vagyok, mert manapság az, ha valakinek ideje van olvasni, nagy kedvezménynek számít.
- Olvasni fogok, fiam - ismételte el az apja -, Shakespeare-t, lehet, hogy a Vihart.
- Hol fogsz majd élni?
- Itt.
- Itt?
- Igen.
- Rosszul teszed, apám.
- Meglehet, de nincsen választásom. Nincs más megoldás. Itt leszek.
A száműzetés, lett légyen bár önkéntes, súlyos formája a büntetésnek. Mégis, voltak olyan időszakok, amikor a hatalom központjától, a kulturális fősodortól és mindenféle történésektől való távolság kiutat jelentett, és javára volt a száműzöttnek éppúgy, mint az ő munkásságának is. Az örök városból a Fekete-tenger parti messzi helyre, Tomiba száműzött Ovidius sorsa szimbóluma lett az értelmiség kirekesztettségének.
- Itt leszek.
- Jó.
A Szarkakő a környék legmagasabb domborulata. Gyermekkorában gyakorta érzett kísértést arra, hogy egyszer dacból, a kitüremlő kövekbe kapaszkodva, felmásszon a csúcsára. Ahogy az évek teltek, úgy hanyatlott benne a hősiesség és növekedett a félelem, amelyet a mélység fölött érzett.
Amint annyi minden más iránt is.
- Itt leszek, fiam. A Szarkakőről messze látsz. - mondta az apja.
Nem hallotta, mikor ment ki. Csak azt érezte, hogy a kinti friss levegő beszökött az ajtón.
24.
Konsztantinosz
- Költözzek-e el, vagy inkább vezessem be a villanyt? Hol élhetnék jobban? Lenn, a bordély a testről gondoskodik. Van itt templom is, a bűnök bocsánatára. Meg kórház is akad haldoklásunk céljára.
- Maradok - mondta. - Én szeretem ezt a várost.
Konsztantinosz Kavafisz ült az ablak mellett a fotőjben, szembe onnan nézett vele.
- Hiába, hogy az életed egy ilyen porfészekben fecséreled el, elherdálod azt egyúttal az nagyvilág vonatkozásában is.
Arcára torz vigyor ült.
< Lakatos Mihály: Egy ködös éjjel krónikája | Lakatos Mihály: Pannónia arca felderül >