Makropoliszi történetek III/4.

Slobodan Ilić
Az élet. Hipnózis

Házasságunk kezdetén még a feleségem ivott többet. Ha nem vesszük figyelembe azt a napi két üveg sört, ami nélkül rámtört volna a depresszió, akár azt is állíthatnám, hogy én szinte teljesen tapló voltam. Vizet nem ittam, mert a gázkamrán, a legnagyobb német extázison túl, megundorodtam a víztől, megundorodtam annyi mindentől, a földtől és a levegőtől is, még a naptól is hányingerem lett. Akkor határoztam úgy, hogy sört iszom, méghozzá német sört, és nem törődtem azzal, hogy a bombázott angolok azzal a másikkal, az ír szigetről származóval kábítják magukat. Tudom, az angolok meg is vetettek emiatt, de mert a gyűlöletüket nem mutatták ki, dehogy is engedték meg volna maguknak, én tovább folytattam az ellenszegülést. Őszintén szólva, magam sem tudom, hogy csakugyan bosszantottam-e őket, avagy csak azt a kurva német sört élveztem, és nem érdekelt semmi, az sem, hogy a feleségem mennyit iszik. Ő pedig férfimód ivott, vedelt, mint a kefekötő. Akkortájt némi öniróniával úgy igazoltam magamat, hogy a skótoknál is mind nehezebb férfi és nő között különbséget tenni. Nem tudom, hogy ott a férfiak kezdtek-e a nőkre, vagy a nők a férfiakra hasonlítani? Egykutya, tény az, hogy volt benne valami különös. Aztán meg arra gondoltam, hogy az élet elég hosszú lesz arra, hogy a temérdek kérdést megválaszolja.

Néhány évvel később aztán fordulatot vettek a dolgok. A feleségem felhagyott az ivással, én meg a két üveg sört további nyolccal toldottam meg. Kapzsi emberhez méltóan, úgy gondoltam, ha a feleségem már nem issza a whiskyt, a fennmaradt rész is nekem jár. Ajándékként vettem. Ha már feladta, ez azt jelenti, hogy a javamra adta fel. Nem vagyok benne biztos, hogy ő is ugyanígy értelmezte a változást.

– Pihentethetnéd egy kicsit – fordult hozzám. Határozottan emlékszem erre a beszélgetésre.

– Mit? – kérdeztem.

– Nem tudom, a gyerekekre gondoltam – mondta a nőm.

– Milyen gyerekekre?

– Ha leállnál az ivással, akkor pár gyereket is betervezhetnénk – válaszolta ő.

– Szóval te azért hagytál fel az ivással, hogy ezt közölhesd velem? – mondtam.

Ezzel elhallgatott. Én nem erőltettem a folytatást. Ugyanúgy ittam, ahogyan korábban is. Nem változtam semmit. Úgy éreztem magam, mint egy kizárólag sörre vadászó szörnyeteg. Sörükre büszke országokon át vonszoltam magam. Előbb-utóbb valamennyit rettenetes állapotban hagytam magam mögött, nemzeti büszkeségük, sörük utolsó csöppjét is felszárítva. Egy mondatot is kitaláltam, amelyet ilyen alkalmakkor ismételgettem: Nagyivó járja be Európát!

Aztán sorra jöttek a gyerekek. Az első, a második, majd a harmadik is. Több mint, ami tőlem telhet. A korsó fülét egy pillanatra sem engedtem el. Minek is engedtem volna. A gyerekek nőttön nőttek, majd fel is nőttek. Valamennyi önálló életet kezdett. A feleségem is. Meghalt. Akkor halt meg, amikor beteljesült minden kívánsága. Pedig nem kívánt sokat. Vagyis hát, tudom is én, mi mindent szeretett volna, viszont soha nem feledhetem emlékül hagyott mosolyát. Meglehetősen jól ismertem ahhoz, hogy párhuzamot tudjak húzni haldokló mosolya, meg azon arckifejezése között, amely házasságunk kezdetén, orgazmust követően jelent meg az arcán. Szerette a szexet, a whiskyt, a gyerekeket. Engem is szeretett. Arra azonban nem számítottam, hogy ilyen gyorsan faképnél hagy. Kitartóbbnak ítéltem. Kiderült, hogy mégsem az. Azt hittem, hogy az élők sorából majd én távozom előbb, de még mindig itt vagyok, és továbbra is talpon, miközben otthon techno zenét hallgatok, és úgy viselkedem, akár a legvásottabb kölykök. Csak amikor megvénül az ember, amikor eléggé öreg már, csak akkor értheti meg a gyerekkor lényegét. Sokan abban a hitben ringatják magukat, hogy az én koromban már mindent tudni az életről, de alaposan melléfogtak, mert az én koromban tökéletes pontossággal már csak azt tudni, hogy az élet érthetetlen. Persze a fiatalabbak ezt még nem tudhatják, csak kilencven felett nyílik ki a szem, láthatunk át a szitán, addig semmit sem lehet bizonyosra venni. És azt sem tudni, mi is az igazi kényelem.

Én azonban már jól tudom. Nem is csinálok mást az italozgatáson kívül. De már nem sört iszom. Azzal akkor hagytam fel, amikor a feleségem az arcán azzal a mosollyal a karosszékben örök álomba szenderült. Most már az ő italát, a whiskyt iszom. És állíthatom, hogy tökoké.

Túléltem minden barátomat. Egy maradt csak végül, aki nálamnál jóval fiatalabb. Egy orvos. Az orvosokat pedig egy kicsit mindig lenéztem. Lenéztem őket, mert olyan unalmasak és élhetetlenek, hiába, hogy mindig valakinek az élete érdekében törik magukat. Ő azért lett a barátom, mert elszórakoztatott az, hogy két személyisége közül az egyik megszállottja a balettnek. Igen, munkából jövet gyakran beugrott hozzám, whiskyt töltött magának, és miután a gyomra felmelegedett, eltáncolt valamit a repertoárjából. Soha életemben nem érdekelt a balett, de az ő mozdulatai, sőt, az egész, hatvanas éveire is hajlékony és karcsú teste lenyűgözött. Amikor csak néztem, eszembe jutottak a korombeli lányok, azok a kései elbukott balerinák, akiket akkortájt a belgrádi nagyszínpad férfitársaságában láthattam. Én is e férfiak közé tartoztam, de nekem másféle lányok tetszettek, a teltek és a barokkos farúak.

Egyszer aztán megtorpant tánc közben az orvos. Görcs rántotta össze. Amikor ellazult, odajött hozzám és a szemembe nézett.

– Te több mint harminc évvel vagy nálamnál idősebb, de lassan már az én időm is lejár – mondta.

– Csak, amikor átléptél a kilencvenen, kezdődik az igazi élet – válaszoltam.

– Eláruljam neked, mit szeretnék mielőtt nyugdíjba vonulok? – szólt.

Kissé különösnek tűnt, ilyen fazonban még sohasem láttam. Az agyára ment volna a balett? Lehet, hogy időközben eluralkodott rajta az aggkori elmebaj? Nekem soha nem tűnt olyannak, mint aki könnyen elköltözik az eszétől. Igaz, a pszichoanalitikusok közül majd mindegyik bolond, az egész pszichoanalízis pedig egy nagy kalap szar. Ő azonban nem volt szaralak, nyilván a balettnak köszönve, amelyről úgyszintén azt tartottam, hogy egy kalapra való, csakhogy nem az én barátom vonatkozásában. Az én barátom e tekintetben teljesen amatőr volt, és éppen ezért tetszett nekem. Nála tulajdonképpen azt a bizonyos se hal, se hús átmenetet csíptem, hogy a hobbijával a hivatását, hivatásával a hobbiját tette nevetségessé. Ami meg engem illet, én a hobbit is, meg a hivatást is megvetettem, de nem csupán az ő esetében, hanem a létező összes többi esetben is. A hobbi azoknak jó, akik fájdalommentes halált szeretnének, a hivatás meg azoknak, akik magát a halált is hivatássá tennék. Mindent egybevetve, nem lehet tudni, melyiktől rettegnek inkább.

Befészkelte magát a fotelbe.

– Hadd halljam – mondtam.

– Ezt nem olyan könnyű elmondani – kezdte.

– Mondd csak szabadon, barátok vagyunk, megteszek neked mindent, ami csak módomban áll.

– Voltál-e már életben hipnózis alatt? – kérdezte.

– Hipnózis alatt?! Hát az egész életem nagyjából tavaly ilyenkorig egyetlen hipnózis alatt telt el, s amióta véget ért, és nem tudom, mi végre a világ, minden világossá lett előttem – válaszoltam.

– Hagyományos hipnózisra gondoltam. Jártál-e valaha pszichiáteri kezelésen?

– Miért, tán engem szeretnél meghipnotizálni? – kérdeztem.

– Igen, téged, ha nincsen kifogásod ellene, mert, ha van, akkor szó sem lehet róla, ez szabály. Ha nem akarsz együttműködni, akkor semmi sem lehet a hipnózisból – mondta.

– Hadd mondjak neked valamit, nekem édesmindegy, nekem már minden, így a te hipnózisod is közömbös. De ha neked ez jelent valamit, hát rajta, hipnotizálj meg, és élvezd ki magad.

Akkor odaült mellém, és valamit mormolni kezdett. Követtem az utasításait, egy dolgot azonban kikötöttem, hogy közben whiskyt kortyolgathassak. Ő azt mondta, nem megszokott dolog, de nem okoz fennakadást. S akkor ő a hipnózishoz, én pedig a whiskyhez láttam. Soha nem szerettem a délutáni alvást, és egyáltalán, egész életemben keveset aludtam. Úgy tartottam, hogy időpocsékolás, és most sem vagyok más véleményen.

De most valahogyan éppen elálmosodtam. Nem emlékszem, hogy bármikor korábban ilyen nehéznek éreztem volna a szemhéjamat. Lassan és határozottan leereszkedtek. Azt gondoltam, hogy felpattanok az ágyról, és elnézést kérek barátomtól, amiatt, hogy egy pillanatra elszunnyadtam, de nem voltam rá képes, illetve hát olyan jól éreztem magam, hogy ennek semmi okát sem láttam. Ha igaz barát, megérti.

Amikor a szemem kipattant, kissé meglepődtem mellettem ücsörgő barátom láttán.

– Hát te meg hogyan kerülsz ide? – kérdeztem.

Akkor ért el az agyamig, hogy gyöngéden pofozgat. Nem tetszett, amit velem tesz, de nem volt erőm megakadályozni benne. Hamarosan abbahagyta. Mosoly játszott az ajkán.

– Megvagyunk – mondta.

– Mivel? – kérdeztem.

– Utaztunk egyet – válaszolta.

– Igen, csakhogy én az út java részét, úgy tetszik, átaludtam. Bocsáss meg érte.

Akkorra már teljesen magamhoz tértem. Ránéztem, ő meg felkelt és új táncszámba kezdett. Olyan piruetteket csinált, amilyeneket még soha nem láttam. Sokkal ügyesebbnek tűnt, mint addig. Megtapsoltam. Folytatta tovább a produkciót. Kissé később megtorpant.

– Emlékszel még rá, miben halt meg a feleséged? – szegezte a mellemnek a kérdést.

– Hát persze, hogy ne emlékeznék! Golyó loccsantotta szét az agyát – válaszoltam.

Arra emlékszel-e, ki lőtt? – folytatta.

Arra már nem emlékezem, de úgy tudom, hogy a pisztoly az ő kezében volt, miközben a padlón feküdt.

– Honnan szerezte a pisztolyt?

– Ha jól emlékszem, én is ezt kérdeztem…

– Nem te tetted a kezébe?

– Ez a részlet már nem ugrik be – válaszoltam.

A barátomból kitört a nevetes, és folytatta a táncbemutatót. Élveztem a mozdulatait, és újra meg újra meg is tapsoltam.

< Balla D. Károly: Szamosztrel II. | Balla D. Károly: Szamosztrel III. >