Túléltem minden barátomat. Egy maradt csak végül, aki nálamnál jóval fiatalabb. Egy orvos. Az orvosokat pedig egy kicsit mindig lenéztem. Lenéztem őket, mert olyan unalmasak és élhetetlenek, hiába, hogy mindig valakinek az élete érdekében törik magukat. Ő azért lett a barátom, mert elszórakoztatott az, hogy két személyisége közül az egyik megszállottja a balettnek. Igen, munkából jövet gyakran beugrott hozzám, whiskyt töltött magának, és miután a gyomra felmelegedett, eltáncolt valamit a repertoárjából. Soha életemben nem érdekelt a balett, de az ő mozdulatai, sőt, az egész, hatvanas éveire is hajlékony és karcsú teste lenyűgözött. Amikor csak néztem, eszembe jutottak a korombeli lányok, azok a kései elbukott balerinák, akiket akkortájt a belgrádi nagyszínpad férfitársaságában láthattam. Én is e férfiak közé tartoztam, de nekem másféle lányok tetszettek, a teltek és a barokkos farúak.

Egyszer aztán megtorpant tánc közben az orvos. Görcs rántotta össze. Amikor ellazult, odajött hozzám és a szemembe nézett.

– Te több mint harminc évvel vagy nálamnál idősebb, de lassan már az én időm is lejár – mondta.

– Csak, amikor átléptél a kilencvenen, kezdődik az igazi élet – válaszoltam.

– Eláruljam neked, mit szeretnék mielőtt nyugdíjba vonulok? – szólt.

Kissé különösnek tűnt, ilyen fazonban még sohasem láttam. Az agyára ment volna a balett? Lehet, hogy időközben eluralkodott rajta az aggkori elmebaj? Nekem soha nem tűnt olyannak, mint aki könnyen elköltözik az eszétől. Igaz, a pszichoanalitikusok közül majd mindegyik bolond, az egész pszichoanalízis pedig egy nagy kalap szar. Ő azonban nem volt szaralak, nyilván a balettnak köszönve, amelyről úgyszintén azt tartottam, hogy egy kalapra való, csakhogy nem az én barátom vonatkozásában. Az én barátom e tekintetben teljesen amatőr volt, és éppen ezért tetszett nekem. Nála tulajdonképpen azt a bizonyos se hal, se hús átmenetet csíptem, hogy a hobbijával a hivatását, hivatásával a hobbiját tette nevetségessé. Ami meg engem illet, én a hobbit is, meg a hivatást is megvetettem, de nem csupán az ő esetében, hanem a létező összes többi esetben is. A hobbi azoknak jó, akik fájdalommentes halált szeretnének, a hivatás meg azoknak, akik magát a halált is hivatássá tennék. Mindent egybevetve, nem lehet tudni, melyiktől rettegnek inkább.

Befészkelte magát a fotelbe.

– Hadd halljam – mondtam.

– Mondd csak szabadon, barátok vagyunk, megteszek neked mindent, ami csak módomban áll.

– Voltál-e már életben hipnózis alatt? – kérdezte.

– Hipnózis alatt?! Hát az egész életem nagyjából tavaly ilyenkorig egyetlen hipnózis alatt telt el, s amióta véget ért, és nem tudom, mi végre a világ, minden világossá lett előttem – válaszoltam.

– Hagyományos hipnózisra gondoltam. Jártál-e valaha pszichiáteri kezelésen?

– Miért, tán engem szeretnél meghipnotizálni? – kérdeztem.

– Igen, téged, ha nincsen kifogásod ellene, mert, ha van, akkor szó sem lehet róla, ez szabály. Ha nem akarsz együttműködni, akkor semmi sem lehet a hipnózisból – mondta.

– Hadd mondjak neked valamit, nekem édesmindegy, nekem már minden, így a te hipnózisod is közömbös. De ha neked ez jelent valamit, hát rajta, hipnotizálj meg, és élvezd ki magad.

Akkor odaült mellém, és valamit mormolni kezdett. Követtem az utasításait, egy dolgot azonban kikötöttem, hogy közben whiskyt kortyolgathassak. Ő azt mondta, nem megszokott dolog, de nem okoz fennakadást. S akkor ő a hipnózishoz, én pedig a whiskyhez láttam. Soha nem szerettem a délutáni alvást, és egyáltalán, egész életemben keveset aludtam. Úgy tartottam, hogy időpocsékolás, és most sem vagyok más véleményen.

De most valahogyan éppen elálmosodtam. Nem emlékszem, hogy bármikor korábban ilyen nehéznek éreztem volna a szemhéjamat. Lassan és határozottan leereszkedtek. Azt gondoltam, hogy felpattanok az ágyról, és elnézést kérek barátomtól, amiatt, hogy egy pillanatra elszunnyadtam, de nem voltam rá képes, illetve hát olyan jól éreztem magam, hogy ennek semmi okát sem láttam. Ha igaz barát, megérti.