Makropolisz III/5.

Balla D. Károly
Szamosztrel 3.

A legjobban az zavart, hogy nem emlékeztem semmire, Elvira pedig egyetlen részletet sem volt hajlandó elárulni. Felszegte a fejét, ahányszor csak puhatolózni próbáltam, azt az arckifejezést öltve magára, amely a nagy titkok tudóit jellemezhetné.

Bárhogy erőlködtem, annyit tudtam felidézni, hogy a doki tapssal ébresztett fel a hipnózisból, és hogy ezt a hanghatást még beleálmodtam a magam képzeteibe, mint ahogy néha hajnalban is, amikor megszólal a fejemnél az ébresztőóra, akkor az álmomban a kikötői ködbe belehasít a hajókürt vagy megszólalnak az éjszakai légiriadó szirénái. Hallottam belül a tapsot, és - akárcsak hajnalonta - nem nagyon akartam tudomásul venni, hogy ez külső inger, és illene rá felébrednem.

A doki szélesen vigyorgott és percekig egy szót sem szólt. Hát ennyi lett volna, mondta, amikor úgy ítélte, teljesen magamhoz tértem. Aztán felállt, megköszönte a bizalmunkat, kezet rázott velem, és az ajtó felé indulva számomra is világossá tette, hogy el vagyunk bocsátva. Azt vártam, Elvira mindjárt kérdésekkel halmozza el a kezelés részleteit illetően, naponta hányszor, mennyi ideig, milyen mennyiségben, evés előtt vagy után, mik a mellékhatások, és mikor jöjjünk legközelebb - de csodálkozásomra nem érdekelte semmi ilyesmi, megköszönte a doki segítségét, és már kívül is találtuk magunkat a rendelőn. Csak arra gondolhattam, hogy azalatt, amíg én hipnózisban voltam, mindent megbeszéltek.

Egy ideig férfiasan hallgattam, nem akartam kíváncsiságomat elárulni, de aztán a buszállomáson csak nem bírtam tovább. Ő meg helykén felszegte a fejét és kijelentette, hogy mindenre pontos magyarázatott kapott.

Hát jó. Estig türtőztettem magam, de aztán vacsora után csak rákezdtem újra. Mégis, mit mondtam, amikor nem voltam magamnál, beszéltem-e egyáltalán valamiről, és mit állapított meg ebből a doki .

Némán ült a már üres tányérjába bámulva, aztán a villájával a tányér szélére húzott paradicsomhéj-darabokat piszkálta véget nem érően. Kezdtem elveszíteni a türelmemet, épp fel akartam állni, amikor mélyet sóhajtott és a sóhajtásba belesüvöltötte, hogy nem vagyok alkoholista, hanem ennél sokkal nagyobb a baj.

Aha. Megköszöntem a finom lecsót és kimentem a műhelybe.

Bár ide még soha nem jött utánam, most mégis magamra reteszeltem az ajtót. Megszokásból kezembe vettem a számszeríjamat, de nem volt sem kedvem, sem erőm ahhoz, hogy megfeszítsem és célzásra emeljem. Tébláboltam egy ideig, aztán lerogytam a magasított székemre, toszogattam a pulton a szerszámokat, kézbe vettem és visszaejtettem a vadászkést. Enyhe émelygést éreztem, szédültem is egy kicsit, el-elsötétült előttem a világ; úgy hatott, mintha a műhelyem rozoga bárka lenne, amely célját tévesztve imbolyog a hullámzó tengeren. Már-már elveszejtett ez a rám tört örvény, amikor váratlanul megtaláltam az egyetlen fix pontot. Hirtelen eszembe jutott, hogy pár hónappal ezelőtt egyik hazautazásom előtt vettem egy üveg drága whiskyt azzal, hogy egyszer majd meghívom rá Dezskét, akinek számolatlanul sok büdös törkölyét és savanyú borát megittam már, rúgjunk be egyszer valami nemesebbtől, ritkán kóstolttól. Azt a palackot valahol itt rejtettem el gyaluforgácsba vagy a satupad alá, vagy hova is. A gondolat felvillanyozott, visszatért az erőm, felpattantam és lázasan keresni kezdtem. Még nem tudtam, magam iszom-e meg az egészet vagy valóban áthívom a szomszédomat, ahogy terveztem, netán - és ez az ötletem engem is meglepett - beviszem a házba, kiszedem a vitrinből a legszebb poharakat és a kis ezüsttálcát, talán még jeget is találok a hűtőben, ízlésesen elrendezem az egészet és benyitok a hálószobába. Elvira már rég elmosogatott, le is zuhanyozott, hoztam neki valami reklámból megkívánt illatos sampont, nem lesz tehát olcsószappan-szaga, fekszik már az ágyban és nézi a tévét, én megjelenek a tálcával, rajta az üveg nemes ital, a két pohár, külön tégelyben a jégkockák, felkattintom az állólámpát, kikapcsolom a tévét, felteszek egy lemezt.

Igen, de hol van a whisky?

Kotortam a forgácsban, felrúgtam az üres ládákat és rekeszeket, matattam a kerti szerszámok mögött, lehasaltam, hogy belessek a padok alá, felmásztam a deszkarakás tetejére, sarokból sarokba lódultam, hajlongtam és pörögtem.

Aztán hirtelen abbahagytam ezt a komikus balettot. Abbahagytam, mert az lett a képzetem, hogy ott a dokinál a hipnózis alatt már láttam ezeket a mozdulatokat, már éreztem a nyelvemen a whisky ízét. Hülyeség, döntöttem el, folytattam a keresést, de most már módszeresebben vettem sorra a szóba jöhető szegleteket, méterről méterre haladtam, körültekintve tártam fel zugok rejtekét, logikai úton sorban kizártam a kizárható és valószínűsítettem a valószínű helyeket. Olyan erősen koncentráltam és annyira elmerültem a keresésbe, hogy nem hallottam meg sem a kutyacsaholást a szomszédból, sem a durva férfihangot az utca felől.

Csak amikor végre megtaláltam a gondosan elrejtett palackot, amikor magasra emeltem, hogy a pucér villanykörte fénye átjárja a sötét italt, csak akkor jöttem tudatába, hogy valaki hosszabb ideje ordít a kapunkban.

Uramisten. Megérkezett.

Megérkezett, ahogy a grafikon diktálta. Megérkezett és irdatlan kamionjával itt áll az utcán a házunk előtt, járatja a motort, a kipufogóház sötét felhői behömpölyögnek az udvarunkba, a fojtó bűz beszivárog a lakásba, hiába van zárva minden ablak és ajtó, hiába vannak leeresztve a redőnyök, belülről pokrócot is hiába akasztottunk minden nyílásra, mert a kamion okádja az elégett dízelolaj terjengő méregködét, amely átszivárog a legkisebb résen és hasadékon, átrágja magát a fán, üvegen és falon, beleivódik a bútorokba, az ágyneműbe, nem lehet többé kiszellőztetni, beeszi magát a bőrünkbe és a bőrünk alá, kibérli az orrlikunkat, hogy akkor is érezzük, amikor már nem kellene, ráég légutaink csillóira, megül a hörgőkben, a tüdő hólyagaiban, hogy ezt köhögjük fel a köpetünkkel, lerakódik a májban és vesében, és szívódik, szívódik fel az agyba, irányítja a gondolatainkat, hogy soha többé ne tehessük azt, amit akarunk, csak azt, amit ő akar, ura a hatalmas kamionnak, aki mindig megjelenik, amikor a grafikon ezt diktálja, megjelenik és járatja a motort, kiszáll a fülkéből, elénk szórja a szemetét, rugdossa és rázza a kaput, bedobálja az udvarunkba az üres flakonjait és koszos rongyait, kiürült joghurtos tégelyeket szúr a kapu kis lándzsáira, fáradtolajat önt a postaládánkba, ordítva szitkozódik és nagyokat köp, aztán lehugyozza a kerítésoszlopot, mindezt csak azért, mert amikor először állt meg itt előttünk pöfögve és épp itt ürítette a földre a csikkekkel megtelt hamutartóját, utána pedig bezörgetett, hogy telítenénk meg friss vízzel a flakonját, akkor Elvira se szó, se beszéd nekitámadt, belemart az arcába, kis híján a szemét is kikaparta. Ha akkor Lord nincs éppen szabadon és egy perc múlva dübörögve meg nem indul a kamionsor, ki tudja, mi történt volna, így csak vérző arcát törölve ordította: legközelebb ezt megfizeti, jön ő még erre, kész a grafikon, egy évre előre benne az időpontok, jön és ránk gyújtja a házat, hát azóta alszik Elvira puskával a feje mellett, és ezért rettegek én ott idegenben, hogy a kamion hatalmas urát le ne puffantsa egyszer a feleségem, mint a veszett kutyát.

Letettem a whiskysüveget, felvettem a számszeríjat. Megfeszítettem, és a legjobb vesszőmet behelyeztem a vágatba. Leoltottam a villanyt, kireteszeltem a műhely ajtaját és úgy, hogy sarkig kivágódjon, nagy lendülettel kirúgtam.

Az ezt követő eseményekről a mai napig nem tudom eldönteni, hogy belül játszódtak-e, mélyen bennem, ugyanúgy, mint a többi különös történet, amelyekre később nem tudtam visszaemlékezni, vagy mégis kívül, a valóságban estek meg - velem vagy másvalakivel, aki az álmaimban vagyok, aki ezer alakban ott kuporog a tudatom mélyén.

< Slobodan Ilić: Élet. Hipnózis | Slobodan Ilić: Az öregfiú >