Balla D. Károly
De nem, de elég, no igen, no hiszen

Beleírás ebbe: Vass Tibor: A harmadlagos fenyegetett

Pontosan tudtam, hogy a három porcelánfej ott van mögöttem, néznek, néznek be a szobába, az én szobámba, az én lelkembe, nem jönnek közelebb, nem vetik át magukat a párkányon, csak néznek, ott maradnak a háttérben, előttük csupaszon a nő, az én nőm, az egyetlen, az imádott, akit merengve legyilkoltam az este, igen kérem, ez az igazság, ez a meztelen valóság, megöltem és melléfeküdtem, vele töltöttem az utolsó éjszakát, a legeslegutolsót, reggel felkeltem, sokáig dörzsölgettem elgémberedett tagjaimat, amelyek kellemetlenül zsibbadtak a merev testtartástól, amellyel a nő mellett szorongtam egész éjszaka a pamlagon, elvégeztem néhány fekvőtámaszt, mosakodtam, borotválkoztam és felöltöztem, láttam, hogy a drága nő szája szélén már megalvadt a vér, összekészítettem a holmimat, egyetlen táskába belefért, raktam egymás mellé a fogkefét, a pár fehér kesztyűt, a kis könyvecskét kedvenc szimbolista verseinkkel, a lemezt, a lemezünket, igen, de ahogy betettem az aktatáskába, ki is kellett vennem, mert ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy még egyszer, utoljára, legeslegutoljára meghallgassam, kitártam az ablakot, beáradt a friss reggeli levegő, akartam, hogy a zene, amit hallgatok, kiáramoljon a szabadba, ki a hómezőre, a hegyormok felé, bekapcsoltam a gramofont, ráillesztettem a tűt a legelső barázdára, s alighogy megszólalt a zene, megéreztem, hogy néznek, hogy hátulról belenéznek a szobába, a szobámba, belenéznek az életembe, látják a gondolataimat, esetleg érzik a szédülésemet is, ahogy felborulnak bennem az irányok, a leselkedő porcelánfejek hárma már nincs mögöttem, itt merednek rám üveges szemükkel az előtérben, hátuk mögött megnőnek az arányok, elterpeszkedik a látvány, a nő látványa, akit legyilkoltam, aki csupaszon fekszik azon a kényelmetlen pamlagon este óta, pontosan tudtam, hogy mit cselekszem, nem törődtem azzal, hogy mi történik ezután, látni való volt, hogy elképzeltem józanul, tisztán a jövőt, és tisztában voltam azzal, többé nem lehet elölről kezdeni, fölösleges minden gesztus vagy marasztalás, oly mindegy, hogy kit ki marasztalna szívesen, és ki kit taszítana el, ki tartozik kihez, igen, mint amikor egy kínos kérdés után a felek már nem tudják, melyikük a kérdező és melyikük a kérdezett, s mivel tartozna egyik a másiknak akkor, ha elölről lehetne kezdeni bármit is és másnap úgy lehetne felébredni, mintha valóban elölről kezdődött volna az, ami pedig lehetetlen, mintha meg lehetne játszani magunkat, megérinteni a vállát, mikor épp fölvesz magára valamit, lesve odapillantani, amikor szétnyílik a blúza; de nem.

A korong kicsit kacsázva pörgött a tányéron, meg-megemelte a tűt, s a tölcsér, ez az otromba kürtő, mintegy a hangraforgó igyekezetével követte a dallamot, mintha minden rendben lenne, mintha el lehetne képzelni, hogy a halott nő mindjárt felkel a pamlagról, esetleg fölölti a pongyoláját, és hogy tudassa velem ébredését, ajkát elhagyja az oly finom és diszkrét három kis köhögés, talán mellém lép, meg-meglendíti karját a zene dallamára, rám néz, ártatlan, mint egy gyermek, de olyan ostoba is, nem érti az egészet, nem érti az "épp"-et, hogy mi az a csepp, amitől betelik a pohár, amitől nem lehet újrakezdeni, nem érti, amíg alszik, nem érti, amikor ébren van, csak bolyong a köztes térben, mint egy éber részeg, mint egy alvó józan, egyik sem tud átlátni semmit, nem érti, hogy indulásomat sürgeti a széken fészkelő kabátom, nem érti, mit takar el és mit mutat fel ez a kabát, hogy miféle készülődés tétovázik bennem, hogy aki meggyilkolta őt, az voltaképp már régesrégen kalapot emelt és visszavonhatatlanná tette az elszakadást, az pedig, aki esetleg fölveszi most a kabátot és felteszi a kalapot, az nem az ő gyilkosa, az valaki más, aki nem töltött itt vele három estét, három forró éjszakát, nem látta, ahogy az est már-már megfogható alakja felvette a nő mozdulatait és továbbgondolta őket, mint ahogy most az ügyetlenebb reggel is fölvenné és továbbgondolná ezeket a mozdulatokat, elsőre még nem sikerülne, másodjára már hasonlítana, harmadjára ugyanúgy mozdulna, ahogy az est, ahogy az est utánozta a nőt, mikor az nem is tudott róla, amikor nem érezte, hogy eltörik, szétfeszül, meghasad valami közöttünk, csak lendítette a karját, emelte a lábát, táncolt, szinte látom, ahogy viszi az ütemet tovább, és ártatlanul megkérdezi, "Te is érzed az idő nyöszörgését, mikor ringunk?", érzem, persze, hogy érzem, válaszoltam én; de elég.

Most hirtelen úgy éreztem magam, mint a kamasz, akire rányitnak, amikor épp kielégíti magát, így nyotották rá az ablakban leskelődők az ő kedves dallamára, így kezdtem el szédülni, végképp elveszítve az irányokat, de vajon fontos-e egyáltalán, hogy mi van alattunk vagy fölöttünk, esetleg mögöttünk, esetleg előttünk, az irányok egymásba nyílnak, mint szerelmesek bújnak össze ijedtükben, ha a vitrinben megzörrennek a porcelán fejek, ha egymáshoz hajol három recsegő szék és hátul a hegyek lábujjhegyre állva belesnek az ablakon, igen, ez a dallam mindent összemos, már nem tudom megkülönböztetni a három porcelánt a három hegycsúcstól, már nem tudom, hogy a gramofontölcsér mit forgolódik utánam, pedig nem akarok törődni ezzel az ostoba kürtős rézzel, nem érdekel, hogy a nő szájaszegletében megalvadt-e a vér, mert összekeveredik minden, kezünk lesz porcelán, hárommagunk a fejek, mi billegünk tűként a korongon, bennünket szédít az egybeforgás a trisztár lemezen, és mi vagyunk a három tagú hím, aki csodálja Magritte barázdált homlokát; no igen.

És akkor váratlanul azt is megéreztem, hogy nem csupán az ablakból leselkedik a három porcelánfej, hanem odakünn az előtérben is csak azt várják valakik, hogy elhagyjam ezt az alkovot, rám vetik magukat, esetleg meg is ütnek, ímhol a gyilkos, óh, milyen ismerős és mennyire triviális ez a kép: a lehetséges elkövetőt elfogják a sokkal nagyobb gonosztevők, és nem segít majd semmi magyarázat, semmi beszélés, hiszen első az indíték (szerelem), második az alkalom (szerelmeskedés), harmadik a tárgyi bizonyíték (halott szerelmem), bizony ez a bűntény három szigorú kiinduló pontja, mit érdekli őket, hogy a három porcelánfej hátul van-e vagy esetleg elöl, hogy milyen dallam billeg a három hegy között, fogalmuk sincs semmiről, hát aludj el szépen, te drága halott nő, igyál meg esetleg előtte egy jeges koktélt, igen, hát mit tegyek, azok várnak rám az előterében, övék leszek, ha már sem tied, sem magamé nem lehetek többé; no hiszen.