Kalász István
Lépni röppenő galambok közé 1.

Felröppenő galambok között... }} A távolsági buszról kurrogó, koszos galambok közé lépek, és azonnal mellbe vág a város. A magas, piszkos, öreg házak, a rengeteg autó, busz, villamos, a folyamatos, nyugtalan zúgás, a benzinbűz; a fülem fájni kezd, a szemem káprázik a szélvédők vakító csillogásától. Rögtön a buszpályaudvari kávézóba menekülök, ahol minden drága, egyetlen csésze kávé egy heti "benti" béremet emészti fel, de mindegy, leülök, mert elfog a gőg, a van-nekem-pénzem gőg, a pénzemért-mindent-megvehetek gőg, a mostantól-bárhová mehetek gőg. A kávét fiatal lány teszi elém, gyors, pontos mozdulatai Renára emlékeztetnek, pedig még soha nem láttam őt a valóságban, de Rena illata is ilyen lehet; édeskés, mégis hűvös és fanyar. Két kávét iszom egymásután, majd gyorsan három konyakot, borravalót nem adok, nekem sem ajándékoztak semmit odabent, semmi sincs ingyen. De ennek most vége, nincsen többé börtön. Mert híd vezet a jövőbe, mondta az igazgató. Röhögnöm kell!

Látod? Kedvesem... }} Látod? Látod, hogyan élek itt? Ebben a lakásban, mely akkora, mint a börtöncella. Belépsz az ajtón? Vagy inkább fordítva? Az ablakon jössz be, hiszen az ablak az ajtó is, de fordítva is igaz, hiszen az ajtó az ablak! Nos, ha belépsz hozzám, mindenemet látod! Rögtön! Mindenemet, érted? Itt és most szépítésre lenne szükség, mondta valaki múltkor, mert hiszen olyan környezetre kell törekednünk, amely tevékenység közben mind a testi, mind a szellemi munka magas színvonalával elégedettséget eredményez, és így a munkát is emberi szükségletté tegye. Ugyan, nevetnem kell! Rena, kedves. Látod, itt élek, húzom meg magam ebben az udvarban, a padlás alatt, végre kint, újra a városban. Igen, csak hallgatom rádiómon a végtelen slágerlistát, a silány bemondó silányan lelkendező hangját. Negyven éves vagyok, hat évvel idősebb nálad, és már nem álmodom, Rena, bárcsak láthatnálak. Így beszélgetek gyakran a kamrámban vele; pontosan úgy beszélek hozzá, ahogyan gyerekkoromban beszélgettem anyámmal. Elalvás előtt. A sötét, meleg szobában. Őszintén, minden félelem nélkül.

Honnan hová...}} A csillagokat látni a ház udvarából. Éjjel a billegő hokedlimen ülök a tetőn, és felbámulok a nagy feketeségbe, Uranometria, 1603 óta Bayer nézte így a csillagokat, de nekem nincsen pénzem, nincs pénzem, nincsen... nekem semmim, kántálom a sötétben, és így szaggatom darabokra az időt, így érzem megint, hogy telik az időm. Igen, egy ember ül Budapesten, egy öreg lakóház kopott tetején a billegő hokedlin, vállán rongyos, öreg pokróc, igen, egy emberke bámul fel a sötétségbe, egy ember, aki végre sóhajthat, nyöghet, ahogyan kedve tartja a szépségtől, mert egyedül van. Végre.

Eszed piszkodat... }} Este egy férfi csönget be, Tomi, mutatkozik be, ő is a házban él, magyarázza, a második emeleten, aztán leül, és a költségekről beszél. Tudod, a lakóknak fizetniük kell, mondja, a villany, a lépcsőház, a vízfogyasztás, a takarító. Az édesanyád meghalt, ja, a lakás költségét a ház lakói állták helyetted, de mostantól elég. Uram, Önnek jó illata van, mondom, Önnek bizony kellemes az illata, tudja, ez feltűnt, hogy most egészen más a szaguk az embereknek, mint régen, tudja? Régen, amikor a nők a trafikban vették a vacak illatos szappant és dugták titokban a szekrénybe, a ruháik közé, bizony, akkor mindenki kicsit büdös volt, nem? A férfi nevet, az a világ már elmúlt, lemaradtál kispajtás, és kiköp elém. Uram, mondom halkan, lehet, hogy nem követtem mindent, ami ebben a házban történt, de jó ha tudja, a limbikus rendszert nem lehet ám kikapcsolni, az illatok örökre emlékek maradnak. Nos? A férfi köhög, zavartan bámul rám, aztán megkérdezi, honnan az anyámból bukkantam fel ilyen hirtelen? Börtönben voltam, válaszolom. A férfi felnevet, aztán miért kerültél oda? Mert az emberek hisznek abban, hogy a szabadság szép dolog, és abban is hisznek, hogy gyönyörű a napfelkelte, hogy szép dolog este mezítláb járkálni a réten, hogy szép éjjel a csillagokat nézni, és szép dolog meleg tehénszarba lépni, és az emberek tudják, hogy szörnyű mindettől megfosztani valakit! A férfi röhög, csapkodja a térdét. Tehénszarba, nahát! Felállok, és precízen lerúgom a székről. Ne tegezzen, mert nem szeretem, suttogom. A férfi feláll, leporolja a nadrágját, zsebébe nyúl, apró pisztolyt húz elő, a számba nyomja csövét, komám, suttogja, kicsit eltévesztetted a hangnemet. Tudod, Rena, nem szégyen megalázkodni, ha az ember a lelkében szabad, márpedig nekem az utóbbi tíz évben meg kellett tanulnom, hogy "odabent" szabad maradjak, így könnyedén megalázkodom. Arccal fekszem a padlón, a fájdalmat szisszenés nélkül tűröm, a megtaposott ujjaimat nem sajnálom, mert én csak élni akarok, suttogom halkan, de a lelkem mélyén röhögök, fuldoklom az örömtől, hogy ez a férfi azt hiszi, legyőzött. Igen, a titok szabaddá tesz, szabadon fekszem előtte, coincidencia oppositorum, aztán kirúgom a lábát, felugrom, a férfi arccal az ajtónak esik, felhúzom, ütöm-ütöm, rugdalom, minden csupa vér, a pisztolyát az ablakon keresztül kidobom az udvarra.

Akarsz dolgozni... }} Másnap este jönnek. Értem-miattam jönnek, és hárman vannak. Három megtermett alak jön be, a tegnapi "ismerősöm" a térdemet rugdalja, levonszolnak a lépcsőn, belöknek egy nagy autóba. Külváros, sötét, keskeny utcák, panelházak, homályos parkolók, sötét parkok, szomorú játszóterek, betonépület.... A hatalmas biliárdterem kihalt, csak hátul a sarokban ül-áll néhány férfi, asztal, székek, valahol zene szól. Lenyomnak egy székre, aztán egy férfi, vékony alak, nyugodt, mélykék szemmel, ül le velem szemben, azt hallottam, szólít meg halkan, hogy börtönben voltál, igaz ez? Ő is tegez. Gondolom, azért teszi, hogy tisztázza, most és itt semmi jogom, nekem pofa be. Bár lehet, hogy nem gondol ez az ember semmit. Igen, igaz, mosolygok rá szelíden, hiszen tudom, a mosoly mindent könnyebbé tesz ebben az életben, és azt is hallottam, folytatja a férfi halkan, szinte kedvesen, hogy most abban a házban élsz, ahol az emberem. Igaz ez? Bólintok. Az anyám lakásában élek, mondom, vagyis a volt anyám lakásában. Meghalt. Ekkor zúgás támad, odakint elered az eső, szinte süvölt az utca, hűvös huzat suhan végig a termen, és azt is hallottam, hogy elkalapáltad emberemet, suttog tovább a férfi, és én bólintok. Megint. De tudja, uram, nézek bele a mélységesen mély szemébe, nem szeretem, ha tegeznek, és most kérem, legyen türelemmel. Öt percet, öt rövidke percet kérek, mosolygok rá, aztán felállok, kifutok a sötét teremből. Ki az esőbe, a langyos zuhogásba-zúgásba-búgásba, és érzem, ahogyan a fekete égből dől le rám a langyos víz, és a ruhám súlyos lesz az esőtől. Két férfi fut utánam, nem bántanak, csak néznek a fal mellől. Értetlenül. Néhány perccel később megint ott ülök a hatalmas teremben, alattam víztócsa sötétlik, a férfiak mosolyognak; semmi ellenséges nincs már a levegőben. Az emberét nem akartam elkalapálni, a pisztolyát is visszaadtam, mondom, tudja, nem akarok én bántani senkit. Senkit. Te bolond vagy, menj a fenébe, int lassan a férfi.

Áll és reszket... }} A férfi lassan Rena vállára, majd nyakára fonja ujjait, Rena átöleli, majd mosolyogva felnéz. Oly szép a mosolya, hogy legszívesebben felállnék, tapsolnék, de hát még nem lehet. A homályos teremben mindenki mozdulatlanul ül a helyén, néz, mered fel a színpadra, aztán hirtelen kialszanak a fényszórók, valahol mögöttem összeverődik az első tenyér, előre rohanok, bukok a színpadhoz, közben lassan újra kigyulladnak a fények, és Rena, az én szerelmem, a sorozat főszereplője karnyújtásnyira áll tőlem. Látom, hogy reszket a meghatottságtól, látom, hogy remeg a keze, látom, ahogyan könnybe lábad a szeme, igen, csak áll a színpad szélén, az emberek pedig egyre tapsolnak, valaki még fütyül is, és jót tesz az éles hang, hiszen megriaszt, felébreszt az édes káprázatomból. Renát ebben a pillanatban gyönyörűvé teszi sikere, gyönyörűvé még akkor is, ha a giccses darabnak semmi köze az életéhez. Oly szívesen felugranék mellé a színpadra, és belekiabálnám a zsivajgó tömegbe, hogy ennek a lánynak semmi köze a színpadi polgári lakószobához, ez a lány szegény családból jön, három testvére van, az anyja meg bolond.

Tudom honnan hová... }} Miután kiengedtek a börtönből, és miután láttam Renát a színházban, rájöttem, meg kell tisztulnom. Ki kellett taszítanom magamból a börtön szagát, lármáját, testemből a börtönétel romlott bűzét, lelkemből az undort. Bezárkóztam hát, napokig takarítottam, tornáztam, izzadtam a kádban, forró, sós vízben, verejtékeztem az ágyban, a vastag takaró alatt; elbújtam, hallgattam a csöndet, zenét, éjjel verseket olvastam, olykor szavaltam részegen, hajnalban meleg vizet ittam, este erős, tiszta vörösbort, aztán a maradék pénzemen vásároltam egy öreg, vacak tévét, hogy lássam megint Renát, igen, így tisztultam lassan. Végül elmentem egy olyan lányhoz. A lány kedves volt, kicsit beszélgettünk, ő a gyerekéről mesélt, én Renáról, a lány nem nevetett ki, és utána megint férfinak éreztem magam. Aztán felkerestem egy magánnyomozót, pénzt kínáltam neki, de miután meghallotta a kínált összeget és Rena nevét, nem állt kötélnek. Ennek örültem is, meg nem is. Örültem, mert rá kellett jönnöm, Rena ismert személy a városban, meg nem is örültem, hiszen nem jutottam közelebb hozzá, hiszen fogytán volt a pénzem. Segítség kellett. Este kiutaztam a külvárosba, megkerestem azt a biliárdtermet, leültem az elé a férfi elé. Mit akarsz, kérdezte kedvesen. Halkan. Uram, pénzre van szükségem. Erre nem mondott semmit, csak várt-várt, nézett. Szeretek egy nőt, mondtam, ezért kell a pénz. Mélységes csönd támadt. A férfi felnevetett, bolond vagy, mondta, tényleg tökéletesen bolond vagy, legyintett, egy nőért hajlandó lennél. Nem nevettem vele, abban a pillanatban nem volt kedvem megalázkodni. Volt már maga szerelemes? - kérdeztem halkan, de ő csak nevetett tovább. Ekkor fiatal férfi lépett elém, és lassan meghúzta a fülemet. Ez most miért kell csinálni, kérdeztem halkan. Tudod, sóhajtott fel a férfi, te jöttél hozzánk, nem mi hozzád, így azért csak másképpen áll a dolog, így hát megcibálom a füledet! Mert ki tudja, ki küldött ide közénk, kicsi brother. Ráhagytam. Utána megrángatta az orromat, a hajamba markolt, kétszer megütött. Gyöngéden, precízen. Pénz kell, mondtam megint, mert szeretek. Ennyi! Nem több az oka. Szeretek egy lányt. Egy színésznőt. A férfi kirúgta alólam a széket. Lopásért ültél, ez nem nagy ügy manapság. Nálunk nem nagy ügy! Sikkasztás volt az, szóltam közbe a padlóról. A férfi erre vádlin rúgott, ne szólj közbe, mondta kedvesen, ha állást akarsz nálunk. Érted?

Követni őt...}} Aznap éjszaka, a színház mögött, a fal mellett gubbasztok, mint egy hajléktalan, a húgyszagú sötét mellékutcában, az öreg portás meg egyre les az ablakon kifelé. Persze, nem bírtam ki, hogy ne menjek egyszer oda, oda a színházhoz, hogy lássam ŐT csak egyetlenegyszer, hogyan néz ki Rena "civilben", nem színésznőként, igen, bent a nézőtéren taps hangzik, vastaps, Rena biztosan jól játszik ma este. Drámaian hal meg vőlegénye karjában. Aztán eltelik egy fél óra, kivágódik az ajtó, két férfi lép ki, két színész. Röhögnek, mennek, aztán megint férfi jön ki, aztán ketten lépnek ki az utcára, majd autó áll meg az ajtó előtt. És jön-libben kifelé Rena, a férfi lassan kiszáll az autóból, megcsókolja, Rena nevet, a férfi valamit mond, és Rena nevetése pontosan olyan ebben a pillanatban, mint abban a sorozatban, amit öt éven keresztül néztem a börtönben azon a nyomorult fekete-fehér tévén, Istenem, motyogom magamnak, a férfi meghallja, átnéz, majd elengedi Renát, lassan átjön az utcán, megáll előttem. Mi van, kérdezi ellenségesen. Semmi, mondom, és nem nézek fel rá. Mit leselkedsz itt? A földet nézem, nem válaszolok, csak ülök itt. Hagyd már békén, szól át kedvesen Rena az autó mellől, ne kötekedj megint. Köszönöm, szólok vissza, ez az első Renához intézett szavam. Ki a franc kérdezett téged, hajol le hozzám a férfi, a művésznő nem kíváncsi rád. Érted? Menjünk már, nyafog odaát Rena, nincs kedvem itt állni, hideg van. A férfi felnevet, drágám, te mindig olyan nyafira veszed a figurát a valós életben, ha ezt látnák a nézők! Nem tehetek róla, ekkor felnevetek. A férfi belém rúg. Nem erősen, csak annyira, hogy érezzem, nekem nincs jogom itt röhögni. Meg ne lássalak itt!, suttogja, mert különben hívom a haverokat, azok meg nem értik a tréfát, érted? Nem válaszolok. Erre megrúg megint, haver, aki érteni akar, annak éreznie kell, érted?, röhög, aztán megy, mennek el, egymásba karolva...

Szerelmem...}} Soha nem hittem volna, hogy szerelmes leszek egy színésznőbe, ha ezt így vesszük, végül is egy semmibe, hiszen a színésznő csak a szerep, semmi, üres báb, a színész addig él, amíg játszik, azaz amíg akad ember, aki megnézi ezt a baromságot. Esténként ott ültem a közös teremben a kopaszra nyírt rabtársak között, a fejem fölött zümmögött a neoncső, a tévé feketeszürke képe homályos, hangja torz volt, de mégis mi egyre bámultuk a szappanoperát. Rena naivságán mérgelődtünk, hűtlen barátját a pokolba kívántuk, hogyan tehet ez az alak ilyet ezzel a kedves nővel?, kérdezte hangosan a betörő hadonászva. Rena potrohos, kéjsóvár főnökét is gyűlöltük, ezek a rohadt, aljas külföldiek, újgazdagok, morogta elégedetten a zsebtolvaj, igen, így néztük rajongva hetente a szappanoperát, és az őrök jöttek-mentek, röhögtek rajtunk, aztán éjjel tikokban leveleket írtam Renának abba a színházba, ahol dolgozott, és ő egyszer válaszolt. "Tisztelt Uram, eddig soha nem írtam börtönbe..." Igen, csak egyszer írt Rena, egyszer. ".és remélem, visszatalál az életbe, talál egy jó, hűséges, becsületes társat magának, és boldog lesz..." ezt kívánta nekem egy évvel ezelőtt a vékonyka papírlapon.

A csomag...}} A csomag nem nagy, sem nehéz. A külvárosba kell vinnem; családi házak, kertek, parabolaantennák, hörgő kutyák a kerítések mögött, vizes árkok között megyünk, na persze, gondoltam, vinnem kell valamire ebben a rohadt életben. Egy ideig én viszem más csomagját, aztán egy szép napon más viszi az én csomagomat. Így van ez.

Nem egyedül... }} Persze, hogy nem bíznak "ezek" meg bennem, a banda bizalmatlan, nem vihetem, nem is viszem egyedül a nagy csomagot, Tomi van mellettem. Tomi, a bandatag a második emeletről, a vagány, a hangosan röhögő, a kötekedő Tomi, a banda viccese, a humorzsák, Tomi, akit összevertem a lakásomban, őt osztották mellém. Őrnek? Társnak? Testőrnek? Lehetséges, mindháromnak. Ő vezeti az autót, közben fecseg valami kövér nőről, akivel szétnyomták tegnap az ágyat, aztán a feleségéről, aki hisztis, és nem hajlandó vele., igen, gyerek vagyok még a szemében, buta kezdő, próbababa, hülye inas, akinek mindent el lehet mesélni. Szóval: a Horváth banda úgy működik, mint a filmben a bandák, van a főnök, a big Horváth, ez a Horváth halkan beszél, dünnyög, hogy alázatosan figyeljenek rá. Látni, okos ember, érezni, mindenkibe belelát, tudja, mit jelent, hogy kicsi a lélek, hogy a félelem megeszi a lelket, igen, a hideg ész hatalmát látni Horváth sápadt, ráncos, okos arcában. És persze van álfőnök is, a Ion. Az ő sötét, komor képében ott olvasható a sorsa. Ion Romániából jött el. A füstös Ploestiből: gyárak, büfék, garázsboltok, asztmásan köhögő öregemberek, elnyűtt, beteg, sápadt gyerekek. Koszos lakótelep a város szélén, feltört garázsok, lopott mobiltelefonok, lopott gumiabroncsok, lopott autórádiók, lopott autók, haver rendőrök. Nyafka feleség, szűkös lakás a telepen, lopott Sony tévé, kanapé, áramszünet, bandák, kések, sértések, gyilkosság a sötét lépcsőházban, éjjel verés a sarkon, és Ionnak mennie kellett, és ő ment. El Ploestiből. Ion persze többet akar, ő mindig többet akar, a sóvárgás ott feszül a vastag karjában, csillog szürkésfehér szemében, tekintetében, nehézkes mozgásában. A hőzöngő tárgyaiban is ott a vágy, az aranykarórájából, hatalmas öngyújtójából, aranyfogaiból, a luxusautójából dől a sóvárgás, igen, Ion egyre többet akar pontosan abból, amiről fogalma sincsen: Ion hatalmat akar. Ezért rúgja ki a széket az emberek alól, osztja gyorsan a pofont, üt precízen, a "többet akarok" dühe dolgozik benne, igen, ő nyomja kezembe a csomagot, na, ezt elviszed az X. utcába, ott add le, morogja halkan, megvetően int Tominak, menjen ő is; így indulunk kettesben, ki az autóhoz, hogy vigyük a csomagot. Az X. utcába.

Az a ház a keskeny utcában... }} Kertváros kint a város végén, X. utca, 26., keskeny utca, családi ház, kerítés, Vigyázz, a kutya harap! tábla, dühödt ugatás a szomszédos telekről, öreg furgonok állnak az árokszélén, műholdvevő tányérok a tetőn. A családi házak rendezett kertjéből virágillat, állott, kispolgári bizalmatlanság árad az utcára, a ház, ahová megyünk, hadarja Tomi, egy baleké volt. A hülye kölcsönkért, éppen a Stoll bandától kért, persze, nem tudta visszaadni lóvét, a két hónap gyorsan letelt, ezek jöttek a pénzért, megverték a pasast, kicsit megrugdalták, kicsit elvitték autókázni, utána persze elvették MINDENÉT, és most minden a Stolléké itt. A ház, az autó. Ők laknak a házban. Ja, ilyenkor lerobbantják házat, mindent tönkretesznek, beleszarnak az egészbe, aztán mennek a következő balek házába, ezt meg eladják, így megy ez a végtelenségig. Csöngetünk, valaki kiles ránk, az ajtó nyílik, bemegyünk, a füstös, szellőzetlen lakásban férfiak jönnek-mennek, valamennyi feje kopaszra borotválva, a füstös szobákban rendetlenség, kosz, a kanapén két kövér pitbull eszik, a sarokban a tévé bekapcsolva, Rena sorozata fut éppen, a férfiak nézik a sorozatot, röhögnek, egymás vállát csapkodják. Az egyik kopasz puszit dob oda Renának, a többiek hangosan felröhögnek, uraim, szólalok meg, tudják, én is imádom, folytatom halkan, ezt a lányt. Renát! Tomi laposan körbenéz, de a hangulat barátságos marad, Tomi erre felnevet, int, a csomagot óvatosan leteszem az asztalra. Az egyik kopasz lép elém, ej, haver, én is szeretném ezt a lányt, mondja, megnézni kicsit magamnak, de inkább hátulról nézném pontosan tövig. Nem nevetek, látom-érzem, Tomi feszülten figyel, a kopasz csak vigyorog rám, legyint, rendben, mondja, akkor legyen a tied a nő, haver. Megint kitör röhögés, a képernyőn Rena éppen autóba száll, de nem indít, szomorúan ül a volán mögött, aztán sírni kezd a Kedves; azt hiszem, az apja bántotta megint, az önző zsarnok.

Na, nézzük... }} Akkor nézzük, mondja az egyik kopasz, mit hoztatok? Lassan bontogatni kezdi a csomagot, a tévében Rena megérkezik a villa elé, hangosan zene szól, Rena kiszáll, átölel egy férfit, a távolból, a bokrok mögül Rena volt barátja figyeli-lesi őket, és ekkor az egyik kopasz feltépi a csomagot. Sietve beletúr, a gyűrött újságpapír között matat, aztán felnéz, haver, ebben a dobozban semmi sincs, csak egy tégla, erre mindenki kiabálni kezd, Tomi mosolyogva csitítja őket, az egyik kopasz meglöki Tomit, ő elesik, lassan tápászkodik fel, a hájas pitbullok felugranak, hörögnek a kanapéról. Kérem, mondom, kiabálom, mi postások vagyunk, ki sem bontottuk a csomagot, ez az igazság. Az egyik kopasz felnevet, teljes erőből a falhoz vágja a dobozt, a másik pisztolyt húz elő, a csövét az arcomba nyomja, fiacskám, sziszegi, a mesének itt a vége. Rena nevet a képernyőn, a férfi megsimítja a haját, aztán megcsókolja. A villa előtt állnak a sötétben, a zene megint szól, a férfi mosolyog, hívja Renát, töltse nála, vele az éjszakát. Tomi felnevet, mindenki ránéz, ekkor gyors mozdulattal kicsavarom a kopasz kezéből a pisztolyt. Még soha nem volt ilyen fegyver a kezemben, meglepődőm, milyen nehéz is egy ilyen amerikai colt, belenyomom a kopasz vörös képébe a hosszú, gonosz csövét, ne mozdulj, mondom, különben rögtön a falra kerül az agyad. Nem viccelek, hadarom tovább, nem félek használni a fegyvert; igen, ezt egy amerikai krimiben láttam-hallottam így, ott is valakinek az agyát emlegették a falon, miközben a szemébe nyomtak egy pisztolyt. Így állunk, némán, Tomi lassan az ajtó felé oson, fiúk, nincs harag, mondja hangosan a kopaszoknak, mi csak postázunk, értitek? Küldöncök vagyunk, suttogom vissza. Az egyik kopasz férfi az ajtó mellett előveszi a pisztolyt, Tomira fogja, és mire észreveszem már a fejét célozza, sakk-matt nekünk, gondolom, Tomi megtorpan, csak néz-bámul a fegyverre; a félelem savanykás szaga lebeg a szobában. A félelem élesíti az ösztönt, jut eszembe, az ajtó melletti kopasz azt suttogja, hogy innen nem mentek ki rohadékok, amíg ide nem adjátok a pénzt, vagy a cuccot, és az én kopaszom a pisztolycsövem előtt felnevet. Eszembe jut az amerikai film, ott is nevetnek a pisztolyon, erre egyetlen ütéssel homlokon vágom a csővel férfit, pontosan úgy, mint abban a filmben tették, vér fröccsen, a kopasz elesik. Pontosan úgy zuhan, ahogyan Tomi az előbb. Mi nem akarunk bajt, ordítom, mi küldöncök vagyunk, de tisztázni fogjuk a dolgot. Most pedig elvisszük a csomagot! Jó? És holnap megint elhozzuk, jó? Mindenki kiabál, Tomi tapsol, az ajtó melletti kövér kopasz lassan leengedi a fegyvert, Tomi felveszi a dobozt, hátrálni kezdünk az ajtó felé, a kopaszok csak állnak-állnak, bámulnak ránk. A képernyőn Rena nagy, fehér ágyban fekszik, a férfi elhúzza a függönyt, odakint reggel van, Rena mosolyog. Tomi kiszalad az utcára, beugrik az autóba, indít, lassan behúzom magam mögött az ajtót, odabent lárma támad. Valaki lő odabentről, az ajtón lyuk támad, aztán még egy, még egy, erre belelövök az ajtóba, az ajtó mögül ordítás hallatszik, kirohanok az utcára, ki az autóhoz, feltépem az ajtót, beülök, Tomi gázt ad, a gumik csikorognak, pontosan úgy, mint abban a filmben, és mi kirepülünk az X. utcából. A hideg világvégéről visszarepülünk a világ szép és meleg közepébe.

Lépni röppenő galambok közé 2.