Weiner Sennyey Tibor: Köd (I. rész)
Amnis, inoffensa
- Amnis, inoffensa qui tam requiete beatus
- Antipodum quaeris iam tibi in orbe locum,
- Nunc tibi principium meritae, pro tempore, laudis
- Fecimus, et raucae carmina pirma tubae.
- Tum, cum reddideris modo quam dimittimus Argo,
- Ornatu perages Gaudia festa novo.
- (Parmenius: Ad Thamesin)
1.
1580 telének hideg velencei éjszakáján a huszonéves magyar költőt a gyönyörű kurtizán ruhásszekrényében találjuk, értékes női selymek és a nem is oly messzi keletet idéző illatok között.
Az ő története ez.
2.
A ruhák, melyeket úgy kívánt érinteni, melyek annyira távoli gazdagságról és világról meséltek most testéhez értek, de ő nem ezekre az értékes holmikra figyelt, hanem a szobában végigzúgó kardcsörgésre, a lépések hangjára, mely lépések ott zubogtak mögötte, azóta, hogy elhagyta családja Budát. Vándorlása menekülés önmagából. Menekülés a kardok elől valamiféle régi értelem, valamiféle Aranykor felé. Minden olvasmányában, minden útján ezt az Aranykort kutatta. E pillanatban azonban rájött, Itália földje sem ezt az aranykort rejti, sokkal inkább veszélyt és álnokságot. A lépések közelgése a szekrény felé, pedig egyre inkább azt engedték sejtetni, a hosszú út, a sok tapasztalat egyetlen döféssel véget ér. Félt, mint ahogy félt a hazájára rázúduló törököktől, a lelki rabságot jelentő papi állástól, és még annyi mindentől. Egyszer, egyetlen egyszer adta fejét arra, hogy a szerelem kútjából merítene ő is, az elfáradt utazó, méghozzá oly kitűnő kútból, hát nem pont ekkor érkeztek ide ezek. Meztelensége a női ruhák között, valami különös otthontalanság érzését keltették fel benne, s a vágy mely előbb még minden porcikáját átjárta most félelemmé, és megalázottsággá vált. Kardja soha nem volt, mégsem érezte fegyvertelennek magát, mihelyst beazonosította, hogy a szobában le-föl szaladgáló emberek nem olaszul, nem toszkán nyelvjárásban beszéltek. Egészen biztos volt, hogy angol kiáltásokat hall. A felismerést követő első pillanatban ez megnyugtatta, hogy valószínű nem a Herceg érkezett, aki már amúgy is napok óta a nyomában volt. A másodikban még nagyobb félelem tört rá, mert nem értette, mit keresnek Velencében, Veronica Franconál, a legendásan szép és okos kurtizánnál angol fegyveresek. A harmadikban mosolyogni kezdett, mert arra gondolt, körülbelül annyi nekik itt a keresnivalójuk, mint egy budainak meztelenül a ruhásszekrényben. Ekkor kicsapódott a szekrényajtó, és ő pucéran, pofával a hideg padlóra esett.
3.
Odakint a gondolákban ósdi slágereket dúdoltak, az egyik sikátorban pedig ledöftek valakit. A három angol hangos nevetésben tört ki. Felemelték a remegő fiatalembert és nekinyomták a szekrény falának. Ekkor Veronica belépett a szobába egy tőrrel és egy karddal, majd égtelen toszkán kiabálásba kezdett. Az angolok első meglepődését még nagyobb nevetés követte, csak akkor hallgattak el, amikor a pucér dúvad elkezdett angolul beszélni.
- Uraim, kérem, engedjenek szabadon! Uraim!
- No csak! - fordultak felé. - Mondd meg a hölgynek, hogy nem akarjuk bántani!
- Veronica, drága hölgyem, az Urak nem a Herceg emberei, kérem, nyugodjon meg. - váltott latinra a reszkető fiatalember. Mire a tőrt és kardot szorongató hölgy szintén latinul hadart valami közmondásszerűt, elhagyta a szobát, és a sarokba vágta a fegyvereket.
- Mit mondott? - fordultak most már az angolok áldozatuk felé.
- Azt, hogy most már akár meg is ölhetnek, bár én nem javasolnám ezt, ily bölcs uralkodónő alattvalóinak.
- Mit mond ez?
- Hát, ha ily bölcsnek tartod a Szüzet, segíts magadon, hogy megmenekülhess!
- Úgy lesz, persze, de miben segíthetek?
- Találd meg Govanni Battista Ramusio Navigationi et Viaggi könyvét, és hozd a Lidóra. Keresd az Unton fivéreket!
4.
A feladatot maga sem tudta, miért hajtja végre, úgy tűnt az ifjú angolok nem akarták őt bántani, elvégre amikor összeesett, nem szúrták le, ruháját nem vitték el, és állítólag Veronicát is bőségesen kárpótolták az incidensért A hideg kevésbé nyomasztotta, miközben Velence könyvkereskedőit járta, mint az, hogy tudta a Herceg emberei már javában kérdezősködnek egy fiatal, fekete idegen után, aki régi könyveket keres, furcsa kiejtéssel beszéli a toszkánt, de tökéletesen a latint. Még akkor is nyugtalanította ez, mikor egészen biztos volt benne, hogy ilyenből Velencében rengeteg lehet, így aztán nem kívánt mást, mint a könyv mielőbbi megszerzését, és azonnali visszatérését a wittenbergi egyetemre, ahol kardcsörgés helyett a könyvlapok suhogása hallatszik.
- Ez csak a gyűjtemény harmadik kötete! - hördült fel az ifjú angol, amikor újra találkoztak.
- Csak ezt tudtam beszerezni.
- Hagyd, talán ez elég lesz Hakluytnak. - mondta a másik angol, aki rendkívül hasonlított az előbbire, vélhetőleg az öccse lehetett.
- Gondolom, ezzel megfizettem múltkori nagyvonalúságukat, és kérhetem önöktől, hogy immár nyugodt szívvel elhagyjam ezt a szörnyű várost. - mondta a magyar, némi csillogással a szemében.
- Charles, adj neki pénzt szolgálataiért. Engedje meg, hogy elnézést kérjek a kellemetlenségekért, és e kevés összeggel honoráljam fáradozásait, melyet értünk és Mesterünkért tett. Hozzájárulása egy lehetséges angol expedícióhoz, apró ugyan, de mindenképpen nélkülözhetetlen. - váltott más hangnemre az idősebb, aki Untonnak nevezte magát. Hova kíván menni?
- Alighanem visszatérek az egyetemre.
- Nocsak, melyik egyetemre jár?
- Több egyetemet bejártam már, de most hivatalosan is beiratkoztam, hála támogatóimnak, Wittenbergbe. Félbe hagytam ott egy feladatot, hogy a másiknak hódoljak kicsit.
- A kurtizánokat, ily nagyra értékeli, hogy "feladatnak" tekinti őket?
- Nagyra, Uram, de nem őket értettem e második feladat alatt, hanem az utazást.
- Nos, ha netán még messzebbre vetődik, mint azt előbbi feladata, és Wittenberg kívánja, úgy keressen meg minket Oxfordban, ahol utóbbi feladatának megfelelő kihívást fog találni, egy tervet, mely a mi uralkodónőnk dicsőségére válik majd, egy út tervét, melyen magához hasonlatos filoszok dolgoznak.
Velencéből éjjel távozott. Az utolsó gondolást, aki kivitte a városból, jól megfizette, a kocsi, ami Padovába rohant vele, gyorsabb volt, mint máskor, és beleremegett, amikor Veronicára gondolt.