Weiner Sennyey Tibor: Köd (II. rész)
De navigatione ...
5.
Wittenberg nem volt már olyan, mint amikor elhagyta. És a zsoltárok sem tüzelték annyira, mint az a könyv, amit Bázelben szerzett. Csodálta ezt a különös Nicolaus Reusert, aki a legszebb latin verseket gyűjtötte össze, melyek mind az Utazásról szóltak. A versek szerzői között volt egy Pannonius nevű is. Különös honvágya támadt, úgy érezte valaha haza fog térni, de nem most. Nem most. Mint valami régi álom képe keringtek benne az angol meghívásnak is felérő szavai. Egy Út terve, melyen filoszok dolgoznak.
6.
Tavasszal végre enyhülést talált abban, hogy újra elővette a Buchanan-zsoltárokat, melyeket régebbről ismert, és ahogy olvasta egyre igézőbb sorokat, együtt vette velük a levegőt, együtt kortyolta a közelgő vihar első csöppjeit, melyek életet adtak a hosszú tél hidegjéből fölengedő földeknek.
7.
Ahogy eljött a nyár, nem bírta tovább és elhagyta Wittenberget. Ekkorra már nagyon keveset beszélt egyetemista barátaival, idegennek és magányosnak érezte magát. Fejében csak egyetlen terv járt, az Út terve, melyen filoszok dolgoznak. Amikor a csatornán átkelt, kedvesek voltak vele, úgy érezte az új Aranykor földjére lépett, ahol a szűz Astrea vigyázza lépteit.
8.
1581 telének egy hideg angliai éjszakáján kopogott Oxfordban, a Christ Church iskolájának ajtaján. Lenyűgözte az angolok vendégszeretete, és lenyűgözte a tisztelet, amivel őt, az idegent, aki oly hosszú utat tett meg, míg Pannoniából, Albion földjére érkezett, ily nagy tisztelettel fogadták. Amikor először hallotta meg Oxfordban Hakluyt nevét, úgy érezte Isten, vagy legalább is valamiféle különös erő Velence, Wittenberg, sőt Buda óta terelgeti, hajtja, csak azt nem tudta, miféle vihar, miféle végzet felé. Ebben még jobban megerősítette, hogy Richard Hakluyt osztotta meg vele a szállását. A hosszú téli éjszakákat vitákkal töltötték, melyben különös figyelmet fordítottak Ptolemaiosz geográfiájára, és annak felülvizsgálatára, hogy miképp változtatta meg az ismert világot Kolumbusz és az ő nyomában indult felfedezések. Komoly vita alakult ki köztük az indiánokat illetően, végül mire kitavaszodott, Hakluyt elfogadta az idegen azon nézeteit, hogy az őslakók tiszta nép, akik ős állapotban maradtak meg, és nem Noé gyermekei, tehát nem kell őket megtéríteni, és óvni kell a Pápa és a spanyolok befolyásától, míg az idegen elfogadta azt, hogy kell lennie egy északi átjárónak Ázsia felé, még ha az általuk olvasott feljegyzések ezt nem is igazán támasztották alá. Hakluyt megszerette az idegent, aki akkor sem szólt semmit velencei kalandjáról, amikor a polcról levették, és elkezdték megvitatni Govanni Battista Ramusio, Navigationi et Viaggi című könyvének 1550. és 1559. között kiadott harmadik kötetét. Az idegen különös figyelemmel fordult az Oroszországot és a délkeleti muzulmán országot bejáró utazók feljegyzései felé, mint Willoughby és Chancellor, Stephen és William Borough vagy Anthony Jenkinson. Mégis, mindkettőjüket lelkesedéssel leginkább az töltötte el, ha John Hawkins, Martin Frobisher és a legendás Francis Drake útjairól olvastak.
9.
Hakluyt bemutatta az ismeretlen barátot Laurence Humphreynak, a tudós professzornak, aki előbb érdeklődően hallgatta kutatásaikról, téziseikről a fiatalokat, majd látván a magyar szegénységét ösztöndíjat szerzett neki. Mikor a nevét kérdezte az ösztöndíjhoz, Stephanusnak neveztette magát, aki Budáról származik.
10.
A következő évben végre megismerkedhetett Sir Humphrey Gilberttel, ennek azonban az Unton család birtokán kellett történnie. Ahogy Hakluyt barátja minél mind izgatottabb lett mellette, ahogy a kocsi egyre gyorsabban száguldott alattuk, úgy érezte egyre mélyebbre, zuhan egy feneketlen kútban, melybe már Erdély elhagyása után beleesett. Erdély. mondogatta magában még párszor, és hegyeket látott, halk embereket lépkedni a hóban, a közeli templomok harangjának hullámzó kongását, egy másik nyelv, másféleképpen édes csörgedezését az ajkakon, és a kút, melybe most beleveszni érezte magát egyre sötétebbnek és egyre hidegebbnek tetszett. Amikor belépett a díszes fogadásra, amit az Aranysarkantyús tiszteletére rendeztek, azonnal meglátta Henry Untont. Felkészült a lehető legrosszabbra. Most, amikor oly közel volt a tervhez, a nagy Úthoz, és úgy érezte ő is, részt tud venni benne, most kiderül, hogy ki is ő valójában. Hakluyt egyre közelebb húzta Untonhoz, mondván, hogy éppen a lovaggal tárgyal, aki a mi emberünk. Elkezdett szédülni, a hideg járta át, és izzadt is egyszerre, amikor odaértek már sápadt volt, mint az erdélyi havasok teteje, amit maga mögött hagyott. A kútba beszűrődő fény szertefoszlani látszott ebben a pillanatban, Henry Unton meghajolt előtte, és az Úton dolgozó filoszként köszöntötte. Gilbert azonnal felfigyelt rá és Hakluytra, aki azonnal beszélni kezdett kutatásaik eredményéről, a Geographiáról, az átjáróról, csak ő hallgatott és állt az angol urak között fekete, egyszerű ruhájában, megtépetten, meggörbülve, mint amikor egyedül kószál a varjú a hófehér téli földeken. Sir Humphrey Gilbert megkérdezte hogy hívják Hakluyt társát, és ő - megelőzve a bemutatást - határozottan így válaszolt:
- Stephen Parmenius, Sir.
- Parmenius, jó Hakluyt barátja, így az enyém is, mondja, Ön mivel kívánja tervünket támogatni?
- Engedelmével, Uram, én csupán az utazáshoz és a zsoltárokhoz értek.
- Úgy, tehát verssel fog ügyünkhöz hozzájárulni. Nincs is jobb propaganda az angol felsőbb körökben. Unton, kérem, segítsen ennek az embernek, hogy költészetét a lehető leghatásosabban tudja kamatoztatni ügyünkben.
- Természetesen, Uram.
A bálra István érkezett Budáról, de Parmenius hagyta el, akinek a neve annyit jelent, hogy aki marad, és aki kitart.
11.
A következő hónapok Parmenius társaságában azzal a különös lázzal teltek el, mely valamennyijüket átjárt, akik csatlakoztak az Út tervéhez. Ez utóbbi Parmeniusban kezdett olyan formát önteni, mint valami végső cél, mintha - s ezt tartotta a legkülönösebbnek - nem is az lett volna a cél (mint eredetileg), hogy megtalálják az Északi Átjárót, vagy birtokba vegyék a földeket, hanem maga az út, és annak terve, melyhez egyre több filosz csatlakozott, akár támogatóként, akár propagandistaként. Miután véglegesedett a filosz-társaság, kik Sir Humphrey Gilbert útjáért szálltak harcba, s támogatást próbáltak kiküzdeni, különböző gazdag nemesi köröktől, de legfőképpen, Erzsébet királynőtől az Útra, hamarosan tisztán látta Parmenius, hogy neki is tenni kell valamit, s mivel pénzzel nem rendelkezett, versíráshoz fogott a lehető legnagyobb titokban. Közben szabályos kampányt indított el a társaság. Maurice Browne, a csekély tengerészeti tapasztalattal, de nagyobb írói ambíciókkal megáldott fiatalember levelekkel kampányolt az expedíció mellett, melyeket szanaszét küldött Angliában. Minden egyes levél után, melyet megírt nagy lelkesedéssel futott Hakluythoz, hogy most ez biztos siker lesz. Itt ismerkedett meg, a csöndes természetű, ám figyelmes magyar ifjúval. Sokáig azonban semmi választ nem kapott. Hakluyt, szintén az Út tervére felhívandó a figyelmet, 1582 májusában megjelentette kutatásait könyvben, melynek címe Divers voyages touching the dicoverie of America.
Parmenius az Unton birtokon vendégeskedett, Faringdonban a Wadley kastélyban, és újra elővette, a már hónapok óta javítgatott két versét. Az egyik egy zsoltár, a másik egy eposztöredék volt. A két Unton testvér követte őt sétáján - Velence óta szerették volna kicsit kikérdezni a számukra egyre titokzatosabb idegent -, és amint meglátták a kertben a papírok fölé hajolva, lecsaptak rá. Számon kérték rajta, hogy miért nem szólt nekik a versekről. Parmenius a versek gyengeségére hivatkozott, de ők másképp látták, és azonnal követelték, hogy hadd olvassák el ők is. Hamarosan a két ifjú Unton támogatásáról és barátságáról biztosította a saját magában is kételkedő budait.
12.
A tavasz felolvasztotta félelmeit, és abban a reményben, hogy végre ő is hozzájárulhat a tervhez, mely hamarosan megvalósul egy francia kiadóhoz látogatott el, amely Angliában latin, és más, nem angol nyelvű könyveket adott ki. Az Unton fivérek apjának, a nemes lelkű Sir Edward támogatásával zsebében és Laurecne Humphrey neves oxfordi tudósprofesszor kíséretében, örömmel fogadta a kiadó. Leültette, és egy különös finomsággal kínálta, melyről Parmenius olvasott már, de próbálni még soha nem próbálta. A füst kellemesen körbeszállt a tágas teremben, míg Thomas Vautrollier leült mellé és hangosan olvasni kezdte: De navigatione.