Weiner Sennyey Tibor: Köd (III. rész)
Végtelen messzeségben

(Előzmény)

13.

Azzal a biztos tudattal tért vissza a Wadley kastélyba, hogy barátainak örömet szerezhet könyvével, mely hamarosan megjelenik Londonban. A professzornak egy útelágazásnál búcsút intett, megköszönte támogatását, és sietve az Unton birtok felé lovagolt. A júniusi zöld most erősebb volt körötte, a kontúrok elváltak az ég kékjétől, és Parmeniuson ismét úrrá lett a nyugtalanság, a kútba esettség érzése. Lován nagyobbat húzott, és az tajtékozva vágtatott alatta az erdei úton. Amikor megérkezett, Henry Unton idegesen kószált a kastély előtti téren és sírt. Parmenius átkarolta, majd bekísérte a házba. Sir Edward Unton, Henry apja halálos betegségben feküdt ágyában. Fekete éjszaka telepedett a Wadley kastélyra. Geoffroy le Brumen, a francia patikus és orvos megnyugtatta őket, hogy az árny, mely most az Untonok házára nehezedett, reggelre szertefoszlik. A hajnal azonban nem hozta a várt fényt, és nehéz, eddig ismeretlen köd telepedett a birtokra. Parmenius egyre nehezebben viselte ezt az ismeretlen ködöt, és inkább visszalovagolt Londonba. Útja nehéz és kimerítő volt. Néhány darabot magához vett kötetéből, és a királyi udvarban Henry megbízásából érdeklődött Sir Humphrey Gilbert és az Út iránt. Leverten vette tudomásul, hogy majd azt a hírt kell vinnie a köd terhelte Wadleyba, hogy Gilbertnek nem sikerült elindulna, a hajók nem tudták Londont sem elhagyni, nemhogy a szigetországot. Költeménye a könyvben, amelyben Gilbert sikeres távozását írta le, időszerűtlenné és nevetség tárgyává lett. Gilbertről mindössze annyit tudott meg, hogy Southampthonban, a kikötőben vesztegel, és hiába várakozik hajóján. Hakluyt kétségbeesett levelet írt neki, melyben abbéli aggodalmát fejtette ki, hogy az Út, melyben filoszok oly sok munkája fekszik, most romokban hever, és valószínű, hogy megvalósíthatatlanná válik.

Maurice Browne azonban folytatta lelkes, és színes leveleinek írását, melyekben a reménytelenné váló expedíció újbóli elindításához kért támogatást. Parmeniussal London egyik terén találkozott még visszatérése előtt, és kérte, segítse őt, mivel magára maradt, egyedül, abban a reményben, hogy az Út valóra válik. Parmenius csöndben hallgatta végig a még mindig lelkes Brownt. Amennyire nem kedvelte kezdetben, és különösnek tartotta, távolinak, annyira zárta most a szívébe, és lovával a köd felé vágtatott.

14.

"Ellenséges Marstól győztesként hazatérő, vagy ki hajóromlást élve megért a vízen 6 zsákmányt, s öltözetet mind templomban helyezett el, így emléke marad régi kalandjainknak." - mormolta magában meg nem jelent versének, a zsoltárnak sorait, miközben ismét a Wadley kastélyba ért, ahol nagy örömmel fogadta őt a patikus, már a kapuban, hogy a köd, Isten kegyelméből elhagyta az Unton birtokot, és az öreg Sir felépülni látszik. Lehajtotta fejét, és kész volt hálát adni az Úrnak, hogy oly messzi Pannóniától, a Szűz Astrea földjén sem hagyta cserben, s eddig óvta. A következő heteket arra szánta, hogy befejezze zsoltárját, mely e hálaadását fejezte ki, és kijavította már megjelent versét, abban a reményben, hogy az új 1583-as hajózási idényben, Gilbert talán útnak indulhat. A zsoltárért hamarosan megérkezett a kiadó, ő pedig "a nemes, erényes és tudós Henry Untonnak" ajánlotta művét, a Paean-t, melyet Anglia latinul tudó része izgatottan vett kézbe, különösen a nyitó sorok miatt: "Dávid 104. zsoltárának mintájára és hálaadásul Pannóniából Angliába történt sikeres vándorlása után a Jó Istennek és Leghatalmasabb Őrzőnek".

15.

1583. elején a királynő támogatásáról biztosította Gilbertet, akinél ugyanezen napon egymástól függetlenül megjelent két ifjú is. Az egyik hajnalban érkezett, lelkesen és hangos kiabálással üdvözölve a Sir-t. Maurce Browne volt az. A Nap lemente után, feketén, mintha gyilkos érkezett volna, vagy legalább is áruló, aki hazáját adta el jött meg a másik furcsa idegen. Meglepetten figyelte, hogy Gilbert az öt különböző hajóra, kétszázhatvan embert szedett össze, akiknek nagyobb részében a legkevésbé sem szabadott volna megbízni. Az emberek viszont őt figyelték, aki feketén, díszítetlen ruhában, Gilberttel, mint barátjával beszél.

16.

Parmenius még egyszer visszatért Henry Untonhoz. Henryt a kertben találta, és nem merte megszólítani, olyan nagy csöndben és magányban volt. Úgy érezte a köd, őt üldözi, így hát inkább visszatért Hakluythoz Oxfordba, és átadta, a javításokat a versekhez. Itt tudta meg, hogy Sir Edward, Henry apja meghalt, s a köd, úgy tűnt, belepi Angliát. Hakluyt halkan emlegetett valami John Dee nevű sarlatánt, aki a Szűz körül ólálkodik, s, hogy egyre biztosabb abban, hogy könyvét, mely majd az Út fontosságára hívja fel a figyelmet, megírja, mintegy figyelmeztetőül. Parmenius Londonra visszanézve csak a ködöt látta, és Pannóniát végtelen messzire érezte magától.

17.

1583. június 11-én Plymouth kikötőjében vitorlát bontott Sir Humphrey Gilbert öt hajója.

18.

A legnagyobb hajó, a négyárbócos Bark Raleigh az út második napján betegségre hivatkozva visszafordult, de mint később kiderült francia halászhajókat fosztogatott ki, majd ismét kikötött Plymouthba. A négy hajó együtt folytatta útját. A kapitány a Delighton, ezt követte a Golden Hind, a Squirrel, és a Swallow. Utóbbinak a "korán érkező" Maurce Browne lett a kapitánya. Ezen utazott Budai Parmenius István, az expedíció "felkért költője".

19.

Miközben a Swallow legénysége egyre jobban próbálta kerülni (amennyire csak lehetett a kis hajón) a fekete ruhás idegent, aki ismeretlen nyelven kiabált álmaiban, Maurice Browne folyton követte és szemmel tartotta. Egy este azonban, amikor hosszú órákat kellett várni a jó szélre, Browne megkérdezte:

- Mondd csak, jó barát, igaz, hogy az Untonokat, egy olasz kurvánál ismerted meg?

- Nem nevezném kurvának az ilyen nemes hölgyet, mint Veronica Franco, a messzi Velence csodaszép gyermekét.

- Hát hogyan, ó, nagy költő?

- Ott úgy mondják, római módra, kurtizán. S talán írni is jobban tudott, mint te.

- Így megszédített, hogy még most is ekkorának tartod. Ugyan.

- Úgy verselt, ahogy te sose fogsz, és ha ezt nem is, azt beláthatod, nőnek sem vagy valami nagy szám.

- Elég, még meghallja a csőcselék, és lerombolod kapitányod nimbuszát! Beszélj inkább arról, mit kerestél Velencében?

- Majd.

20.

Parmenius még hallgatagabbá vált a következő hetekben, arra gyanakodtak, hogy valami betegség lett rajta úrrá, de ő bizonygatta, hogy soha sem volt ennél egészségesebb. Július utolsó napján az 51-dik szélességi foknál elérték Amerika partjait. Itt azonban különös köd fogadta őket. A hajók szétszóródtak, és napokig keringtek. A Swallow viharba keveredett, és Browne - miközben emberei közül többen vízbefúltak- magához kötözte Parmeniust, úgy próbálta irányítani a hajót. Amikor a vihar elcsendesedett, és ismét a ködben találták magukat, a még mindig Brownehoz kötözött Parmenius így szólt:

- Mikor megszülettem, családom elhagyta szülővárosom. Valahol egy Út mellett jöhettem világra. Apám, aki jómódú és bölcs ember volt, neves iskolákba íratott be, jó tanárokhoz. Ráckevén, bizonyos Skarica Mátétól hallottam először a Ti országotokról, ahol Aranykor van. Aztán mindebbe megerősített, amit a metropolis Transylvaniaeben találtam. Sokat hallottam már ekkor, és itt végre elolvashattam a görög Jacobus Palaeologus mesterművét, a Catechesis Christiana-t, mely ismét csak az Astrea birodalma iránti izgalmamat keltette fel. Nem sokkal voltam fiatalabb, mint most, és útnak indultam, abban a reményben, hogy visszatérek, és megéneklem hazátlanságom saját hazámban. Elsőnek Boroszlóba érkeztem, ahonnan a szépreményű Dudith András segített előbb Wittenbergbe, majd miután rájöttem, hogy az egyetem nem nekem való, Albionba, a Ti országotokba. Ehhez azonban utaznom kellett, megismernem, mi a szépség és az érték az ember életében. Velencében találtam meg. Egy mulatságon, egyszer csak az ölemben tartottam, és úgy éreztem mindig szeretni fogom. Mégis elhagytam. Talán más korban, más világban. Mindketten olyanok voltunk, mint a képzeletbeli Aranykor, ha úgy tetszik Astrea gyermekei. A múlt itt felejtett minket, és mi miközben emlékezünk, végtelen felejtésre vagyunk ítélve. Életünk és művünk soha senki nem fogja keresni templomokban, hová zsákmányt és öltözetet rejtettünk, hogy emléke maradjon régi kalandjainknak. A köd, mely most is körbe vesz, rájöttem, a felejtés ködje, mellyel gyermekeink elborítják elméjüket, hogy abba száműzzék őseik hibáit, s csak erényeiket emeljék ki, hogy saját hibáikat eltakarják. Letűnt kor gyermekei vagyunk valamennyien, és végtelen messzeségben van az Isten.

(Folyt. köv.)