Az első grafikon kórházunk fejlődését szemléletesen tünteti fel. Ezen az egyszerű tabellán 130 év küzdelme van feljegyezve egyetlen grafikon képében. Nem olvasható ki ebből a szerény rajzból az a 70 évig tartó küzdelem, amely már akkor kezdődött, amikor a kórház a Pivar-telekről az Óvoda utcába költözött. 1942-ben mutatkozik az első meredek törés a görbén, mert ebben az évben kezdtek kialakulni új, nagy kórházunk körvonalai. Ekkor vettük birtokunkba végleg az elődeink által "Epreskert"-nek nevezett területet. Ekkor indult el Zentán a kórházkérdés végleges megoldása.
1. számú grafikon: Az ágyak számának alakulása a kórház alapításától máig
A második grafikon a kórház történetének utolsó 40 évét tünteti fel 1925-től 1965-ig. Az 1834-től 1925-ig terjedő időben, tehát 90 év alatt az ápolási napok száma 4000-14 000 körül mozgott. A beteglétszám átlag 500-600 volt évente. Az új kórházat 1958 novemberében nyitottuk meg, de akkor még nem működött teljes kapacitással, mivel a felszerelési tárgyakat késedelmesen szállították le. A gyermekosztály adaptálása is csak egy év múlva készült el. Éppen ezért teljes kapacitással csak az 1960-as évben dolgozhatott a kórház. A gyógykezelt betegek száma és az ápolási napok száma teljesen párhuzamosan halad. Minthogy az egy betegre eső ápolási napok száma nem haladta meg a tizenkettőt, sőt legtöbbször ez alatt maradt, az említett párhuzamosság csak akkor jöhetett létre, ha az ágykihasználás mindig a maximális volt. Sorsdöntő évek: 1942, 1958, 1959 és 1960.
A 6. számú táblázat a kórházi alkalmazottak számának gyarapodását tünteti fel 1834-től napjainkig. Dr. Burány Béla hivatalos jelentésében a következőket írja a kórház személyzetével kapcsolatban (az Egészségügyi Központ statisztikai feldolgozásában): "Az egészségügyi személyzet az ágyak számának figyelembevételével a zentai kórházban mindig a vajdasági átlagon felül volt megterhelve. Ehhez mint munkatöbblet adódott az állandóan magas ágykihasználási mutató."
2. számú grafikon: A betegek(. ) és az ápolási napok(a ) száma
3. számú grafikon: 100 év halálozási görbéje (- - - - hiányzó adatok)
6. számú táblázat: A foglalkoztatottak száma iskolai végzettségük szerint az 1834-től 1965-ig tartó időszakban
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Különösen terhes és kritikus volt a helyzet az 1944-től 1954-ig terjedő időben, amikor is egy orvosra átlag 44 beteg gyógykezelése nehezedett. Ezek mind súlyos fekvőbetegek voltak. Ezenkívül az ügyeletes szolgálat másod- és harmadnaponként rendkívül kimerítő volt. A megkönnyebbülés csak 1955-ben következett be az orvosok számának emelkedésével. Hiány volt segédorvosokban is. Az ő számukat az ápolók némileg pótolni tudták (tapasztalt, idős ápolók).
A harmadik grafikon a kórházban kezelt betegek halálozási görbéjét mutatja be. Az adatok hiányossága mellett határozottan érzékelhető a görbének leeső tendenciája. A múlt századbeli 20%-os halálozási arány annak volt a következménye, hogy úgyszólván az összes, hozzátartozók nélküli személyek életük végén a kórházban "sínylődtek", és ott várták be a halált. A kórház tehát nemcsak gyógyító intézmény volt, hanem azilum is egyúttal. A nyolcvanas évek statisztikája már sokkal reálisabb, de még mindig magas. Az elmúlt évtized nagy jelentőségű felfedezései, a kauzális terápia kiszélesedése végre szemmel láthatóan hatott a grafikonra, olyannyira, hogy az utolsó években a halálozási százalék az egy alá süllyedt.
