Danyi Zoltán: In einer dunklen Nacht

Kobaltkék és borostyánsárga

A futás nem a testedzésről szólt, gondolta, a futás már nem a ritmusról szólt, gondolta, a futás akkor már nem a hajnalokról, nem az alkonyokról és már régen nem a jóleső kimerülésről szólt, gondolta P., nem, a futás akkor már a harcról szólt, tüntetés volt Celia futása, dac, merő dac, amely nem csupán védekezésre, hanem támadásra is szolgált, akárcsak a gyűrött képű, ráncos homlokú, görbelábú staffordshire terrier, a hörgő és vicsorgó és nyáladzó amerikai staffordshire terrier, amellyel egyre gyakrabban látta őt, hogy honnan szerezte ezt a dögöt, azt nem tudta, de láthatóan nagyon egymáshoz nőttek, Celia mintha mindennél több figyelmet szentelt volna ennek a staffordshire terriernek, már-már tüntetően, és ha lehet, a korábbinál is több daccal, pedig ez a dac, gondolta P. az autóban, önmaga ellen fordul majd, őt magát kezdi ki, és őt magát, Celiát bontja le végül; a szemén lehetett észrevenni a legkorábban, a szeme körüli halvány bőrön tűntek fel az első jelek, először világosabb, majd egyre mélyülő, egyre komorabb árnyak, amelyeket reggelente, a nehéz ébredése után azonnal, krémekkel és púderekkel tüntetett el, most meg ez a kutya, gondolta, mintha ezzel a kutyával akarná demonstrálni a függetlenségét, a sérthetetlen és megkérdőjelezhetetlen szuverenitását, nem is csak jelképesen.
A szeme, gondolta P. a vadászboltban, az amerikai staffordshire terrier szeme olyan volt, akár a borostyán, ha megfelelő szögben esett rá a fény, barnás sárgán ragyogott fel, közepén az apró, fekete szembogárral, amelyet zárványként foglalt magába, ahogyan a borostyán zár magába egy-egy kisebb állatot, gyíkot vagy rovart, és azzal együtt kövül meg, a staffordshire terrier folyton zihált és hörgött és lihegett, ezek a kutyák egyedül a vadászoktól tartanak, mesélték P.-nek, egyedül a vadászokat tartják tiszteletben, attól kezdve P. még többet járt a topolyai vadászüzletbe, nem mintha találkozni akart volna Celiával, de azért vett magának egy sok zsebes olasz vadászinget, néhány nap múlva aztán egy vadásznadrágot is vásárolt, a következő hetekben a ruházata fokozatosan átalakult, vadászdzsekiben és vadászbakancsban járt, hogy valamennyire ellenőrzése alatt tartsa az összetett helyzetet, vagyis Celiát és a harci kutyát, illetve főként és elsősorban a szemüket, mert látott valami közöset Celia és a staffordshire terrier szemében, noha elsőre aligha érthető, és nemcsak meredek, de akár merész összehasonlításnak tűnhet egy barátságtalan, és mi tagadás, visszataszító ebet párhuzamba állítani egy hol szőke és rövid, hol pedig fekete és hosszú hajú, de lényegében, mi tagadás, mindig vonzó nővel, igen, ez a párhuzamba állítás valóban merész vállalkozásnak tűnhet, P. azonban, amióta vadászingekben és vadászbakancsokban járt, egyre bátrabbnak érezte magát, így nem csak megengedhetőnek, hanem kifejezetten célravezetőnek vélte ezt az összehasonlítást, hogy vajon mi lehet a közös Celia kobaltkék és a staffordshire terrier borostyánsárga szemében, nyilvánvalóan nem a színükben kellett keresnie ezt a rejtélyes hasonlóságot, és ha nem a színükben, akkor valami egészen másban, valami kevésbé megfoghatóban, a szemek fényében talán, gondolta P. a vadászüzletben, a szemek izzó tüzében, igen, ez a szemeikben izzó tűz lehet a megoldás.
A harag hevét mesterségesen fokozzák, erre képezik ki őket a tenyésztés során, magyarázta az eladó a vadászboltban, állítólag tiltott szereket is használnak, mondta, fekete listás izgatószereket, Celia szemében viszont, gondolta P. a vadászövek közt válogatva, a dac lángol hidegen, a dac és az önhittség tüze lobog ezekben a szemekben fagyosan, amihez hozzá kell még vennünk Celia már-már életveszélyes nőiességét, ezzel együtt pedig ez a bűbájos kobaltkék nem más, mint egy azonnal ölő, áldozatát egyetlen pillantás alatt elpusztító méreg, gondolta P. a vadászboltban, és az öv mellé sürgősen választott magának egy bőrbetétes német lövőmellényt is, nagy zsebekkel, és azután már valamivel nyugodtabban nézelődött az üzlet horgászrészlegében, kézbe vette a csalikat és a horgokat, a különös színű twistereket és a csillámos zöld, körforgó villantókat, az éles horgú japánpiros támolygókat, nézegette, meg-megforgatta őket az ujjai közt, és egyre azon tanakodott, hogyan tudná ezeket a kampós kis ékszereket belecsempészni a staffordshire terrier etetőjébe, nézte, forgatta ujjai közt a horgokat, és a fogak jutottak eszébe, a staffordshire terrier fogai, mintha ezek a fogak jelentenék a kutya lényegét, nélkülük mintha el sem lehetne képzelni egy amerikai staffordshire terriert, az egész teste mintha csakis a fogakért létezne, ezeket az apró, de annál kíméletlenebb fogakat szolgálja az egész lénye, a szüntelenül megfeszített, erős lábak, az izmos mellkas és a tömlőszerűen vastag, merev nyak, mindez akárha csupán a fogak munkájáért létezne, a test az állkapocsért, gondolta, nem pedig fordítva.

< Teniszlabda | Nem köt már össze >