Danyi Zoltán: In einer dunklen Nacht

Nem köt már össze

Jött a karácsony és nem tudtam
milyen ürügyet találjak
arra hogy felhívjalak téged
arra hogy ismét rád találjak,

szólt a hatodik vagy a hetedik kocsmában, ahova aznap este benéztem, valahol a Deák tér vagy az Erzsébet tér közelében, órák óta jártam a belvárosi utcákat és kocsmákat, mert tudtam, ha az alulfűtött lakásban maradok, egész biztosan megzavarodok, le-fel járkáltam tehát, és amikor már fáztam, beültem valahova felmelegedni egy vodka mellett, ez a karácsonyi szerelmes dal pedig, ha jól emlékszem, az Erzsébet tér vagy a Madách tér környékén szólt valamelyik helyen.

Mit mondjak, nem volt épp szívderítő sétálgatás ez, a dermesztő pesti éjben, karácsony estéjén, vagy lehet, hogy az előestéjén, ezeket gyakran összetévesztem, mindenesetre nem volt egy felhőtlen est, sokat köszönhetek tehát a vodkának, pontosabban, szinte mindent a vodkának köszönhetek, meg ennek a karácsonyi dalnak, amely abban a hatodik vagy hetedik kocsmában szólt, és noha mögöttem volt már hat-hét vodka, amikor ezt a karácsonyi számocskát meghallottam, mégis összeszorult a szívem, nemcsak azért, merthogy hasonló gondolatok jártak a fejemben (milyen ürügyet találjak stb.), hanem a tervezett regényhősöm miatt is, a karácsonyi dalt meghallva ugyanis kezdtem átérezni P. helyzetét, ahogy ott ül, ha majd egyszer megírom, abban a napfénytől beragyogott padlásszobában, valahol Újvidéken, nem karácsonykor ugyan, de ez édes mindegy, és különben se láttam magam előtt tisztán, milyen évszakban játszódik majd ez a jelenet abban a tetőtéri szobában, talán ősszel, igen, néha vörösen hulló juharleveleket láttam a háttérben, de az is lehet, hogy tavasz lesz, gondoltam, mert máskor sarjadó füveket képzeltem el a szomszédos kertben, végső soron persze mindegy, és akár karácsony is lehet.

Mindenesetre a szerelmes dalocska és a dupla vodka mellett kezdtem már érteni P.-t, ahogy próbálja összekötni a szálakat abban az újvidéki tetőtérben, miközben a szomszéd villa udvarából kiáltásokat hall, és egy teniszlabda kemény puffanásait, akárha lövéseket.

Egy alulfűtött pesti garzonból kísértem figyelemmel a történetet, ebbe a garzonba vonultam vissza azon a télen, azt remélve, hogy átfogóbb perspektívát nyerek, ha távolabbról, például egy pesti garzonból nézem újvidéki és spliti hőseimet, Celiát, P.-t, Katarina asszonyt és a többieket, akikről írni készültem, igen, egy szélesebb távlatban bízva vonultam vissza tehát, és lassú, fáradságos, idegőrlő munkával próbáltam átlátni az összefüggéseket.

Van-e égősorod van-e izzósorod
ennyit kérdeztem én
van-e égősorod van-e izzósorod
a fény nekem a remény,

hallottam ismét a refrént abban a Madách vagy Erzsébet téri kocsmában, és egyre világosabban láttam már, miért nem lehetett más választása P.-nek, vagyis miért nem költözhetett Splitbe, kezdtem érteni végre, hogy nem döntés volt ez a részéről, hanem felismerés, mindez persze nem ilyen egyszerű, és valamivel messzebbre vezet, egy újabb dupla vodka mellett a történet szálait kutatva azonban éppen oda igyekeztem, ahol kivehetővé válik mindez, és ahol tetten érhető, hogy mi akadályozza meg a legszemélyesebb döntéseket.

Mert például P., a tervezett regényem hőse szerb, nem „tiszta szerb” ugyan, hanem vajdasági szerb, ami persze azt jelenti, hogy a felmenői között magyarokat és ruszinokat is találnánk, ha egy kicsit is utánajárnánk, miközben ez a hercehurca a tisztaság körül éppen azokra a tényezőkre mutatna, amelyek a döntéseinket aláásták, ugyanis a pálmafák kettős sorával szegélyezett spliti korzón P. mindig is csak szerb maradna, tiszta szerb – amiben nem az a legégetőbb, hogy miképpen tekintenek rá a horvátok, vagy a pontosság kedvéért a dalmátok, hanem az, hogy személy szerint ő, P. hogyan érezné magát, ha mindennap ott sétálna Splitben, a pálmák kettős sorfala közt, egy dalmát lánnyal, Celiával, aki történetesen a szerelme, és aki egyben egy nyugalmazott katonatiszt lánya, a kérdés tehát az, hogyan érezné magát P. azon a korzón, amelyet „a szerbek” nem olyan régen még hadihajókról ágyúztak, ugyanakkor persze mit kezdjen ezekkel a hadihajókkal, és mit kezdjen a háborúval, mi köze lehet neki, P.-nek az egészhez, hiszen gyerek volt még akkor.

Azon a nyáron, amikor Celiával megismerkedtek, minden este ott sétáltak a pálmák kettős sorfala közt, és majdnem tökéletes volt minden, P. mindössze annyi kellemetlenséget érzett, minthogyha egy morzsányi, nem is morzsányi, csupán egy gombostűfejnyi kavicsocska került volna a cipőjébe, nem olyan zavaró, meg lehet szokni, meg is lehetne feledkezni róla, csak hát éppenséggel újra és újra érzi az ember, hogy ott van, és ha valamiért nem tudja kiszedni, estére már kellemetlenné válhat ez a cipő, kellemetlenné és bosszantóvá, szóval ez lehetett az oka, egy cipőbe került kődarabka, amiért P. nem dönthetett úgy, hogy Splitbe költözik a szerelméhez.

Mindezt azonban messzebbről, például abból a hetedik kerületi kocsmából kellett szemügyre vennem, hogy átlássam és megértsem, és ez a távolság, jobban mondva ez a távlat kellett ahhoz is, hogy tetten érjek egy lényeges különbséget P. és a magam dilemmái között, míg ugyanis az óváros fényesre kopott kövein sétálgatva neki folyton az identitásával kellett szembesülnie Splitben, vagyis azzal, hogy ő szerb, és a szerbek ezt az óvárost tíz évvel korábban még hadihajóikról, egyebek mellett a Split nevű fregattról ágyúzták, addig nekem éppen ellenkezőleg, Budapest utcáit járva folyton az identitásom hiányával kellett megküzdenem, miközben ugyanis a magyarok mind gyakrabban beszéltek arról a száz évvel korábbi nemzeti traumáról, amely szétszakította az országot, és egyre több felől hangoztatták, hogy az ebből fakadó, továbbra is gennyes sebeket orvosolni kell, addig ezek a sebekről és traumákról szóló beszédek engem valamiképpen nem az identitásommal, hanem éppen ellenkezőleg, az identitásnélküliségemmel szembesítettek újra meg újra, így tehát, különös módon, azt kellett volna megértenem valamiképpen, hogy miért érzem magam ennyire idegennek Budapesten, ahol látszólag egy nyelvet beszélünk, és nem értjük meg egymást mégsem.

Mindehhez azonban, a félreértések elkerülése végett, sietve hozzá kell tennem, hogy nem éreztem magam otthon többé a Vajdaságban sem, a fokozódó magyarellenesség miatt egyre mostohábbá vált számomra a hely, ahol születtem, mintha a talajt húzták volna ki alólam lassan – de hogy ezt a kérdést tovább boncolgassam, hosszú kitérőre lenne szükség, amihez már ott, abban a hetedik kerületi kocsmában sem volt semmi kedvem.

A tervezett könyvben tehát így valahogy kellett volna körvonalazni a dolgokat Celiával és P.-vel kapcsolatban, és ehhez mindenképp hasznosnak bizonyult, hogy egy váratlan fordulat következtében Budapestre kerültem, hiszen Újvidék és Split viszonylatát jobban át tudtam tekinteni Budapestről, ugyanakkor viszont, ha a magam kérdéseire kívánnék rálátni, Splitbe kellene mennem, onnan ugyanis az Újvidék–Budapest reláció szemlélhető egészen tisztán (míg persze, Újvidékről sokkal élesebben rajzolódnak ki Budapest és Split vonatkozásai); így tehát, gondoltam, csak egy folyton változó nézőpont segítségével vázolhatnám fel a történet teljes ívét, és a történet ívével együtt, esetleg azoknak a személytelen tényezőknek a természetét, amelyek folyton összetűzésbe kerülnek a személyessel, és amelyek miatt P. nem költözhetett Splitbe, én pedig nem voltam többé otthon sehol.

Nem köt már minket össze a hús
sem a csont sem a szív sem a száj
nincs köztünk semmi ami kötelező lenne
de semmi sem ami muszáj,

szólt ismét az utolsó versszak, úgy látszik, valakinek nagyon tetszett ez a szám, többször is lejátszották, amíg a dupla vodkám mellett melegedtem, és ezt a karácsonyi számot hallgatva egyszer csak arra gondoltam, hogy igen, ez az, pontosan ezt érzem a budapesti fiatalok között, ezek közt a „magyarországi magyar” fiatalok közt, karácsony estéjén vagy előestéjén, hogy tehát nem köt már össze minket sem a hús, sem a csont, sem a szív, ahogy a szerelmeseket sem egy mindent elhatározó szakítás után, mert hiszen egy percig sem tekinthettem el attól, hogy ez a sokszor lejátszott karácsonyi dal természetesen a szerelemről szól, mint ahogyan, gondoltam, a szerelemről szól minden más is ezen az estén, hiszen P. történetének középpontjában szintén a szerelem állt, és a szerelem volt a főhőse az én magántörténetemnek is, épp ezért nagyon megértettem most őt, majdani regényem hosszan formálódó hősét, amikor ezt a karácsonyi számot hallgattam a sokadik vodkám mellett, valahol a hetedik kerületben, igen, nagyon is megértettem őt, ahogy ott ül majd abban a napfénytől beragyogott tetőtéri szobában, Újvidéken, és minden igyekezetével azon lesz, persze hiába, hogy ne kelljen többé gondolnia sem Celiára.

Mindazonáltal könnyen lehet, hogy tévedtem, gondoltam váratlanul, előfordulhat, hogy melléfogtam ezzel az egésszel, igen, mivel lehetséges, hogy a szerelem nem áll szemben ezekkel a személytelen erőkkel, hanem belőlük fakad éppenséggel, de már nem tudtam még egyszer végiggondolni mindezt, és ennyi is elég volt különben, bőven elég arra a karácsonyi estre, úgyhogy attól kezdve csak szopogattam a nem tudom hányadik vodkámat, és az éppen újrakezdődő karácsonyi dalocskát hallgattam, egyre tompább figyelemmel.

Személytelen működés, arctalan hatalmak, kifürkészhetetlen erők: meglehetősen pontatlan, és mi tagadás, meglehetősen amatőr megfogalmazás ugyan, de mit tegyek, nem sikerült jobbat találnom ezeknél, és legfeljebb abban bízhatok, hogy ha majd újra eljutok Splitbe, és onnan, abból a spliti nézőpontból is szemügyre vehetem még egyszer a történetet, talán sikerül finomítani a megfogalmazáson, és sikerül esetleg más, precízebb kifejezéseket találnom.

Igen, ebben a majdani, pontosabb megfogalmazásban bíztam, amikor a maradék vodkámat kiittam, és a kocsma egyre sűrűbbé váló füstjéből kiléptem a hideg budapesti éjbe, valahol a Madách tér, vagy lehet, hogy mégis inkább a Deák tér közelében, kiléptem végre a hideg, ám a kocsma megrekedt füstjéhez képest mégiscsak tiszta levegőre, és azután már csak járkáltam le-fel a belváros utcáin, a karácsonyi hidegben, nem ültem be több kocsmába, nem ittam több vodkát, és nem gondolkoztam tovább ezeken a dilemmákon, amelyeken gondolkozni feltehetően nem nagyon érdemes, mert semmit nem oldanak meg, és csak egyre nehezebb lesz tőlük minden.

< Kobaltkék és borostyánsárga | A Niky-féle balzsam >