Jódal Kálmán: Etil-vanillin
Böldögség
Leülök a város egyik elit környékének még elitebb Café Restaurantjába, és rendelek egy jegeskávét. Ahogy a számban lassan elolvad a tejszín, meg a jégkockák, azon morfondírozom, hogy ha ilyen apró semmiségekből tevődne össze az élet értelme, akkor ugyan mit is akarhatok még? Ez méregdrága hely, de cserében kilátásom nyílik a környező mézeskalácsszerű lakóépületekre, a szomszédos Wine Barra, ahol több száz féle bor közül válogathatok, valamint a szemközti ötcsillagos Hotelre, és tanúja lehetek annak, ahogy visszatükröződik rajta a beteg naplemente. Ebben a közegben egyébként már rég minden beteg és rothadt, Európa egyik legszegényebb és legkorruptabb állama, de kit érdekel? A külcsín ebből nem sokat árul el, a többit meg száműzzük egy sötét bugyorba. Azt akarom, hogy semmi sem rontsa a hangulatom, ma végképp nem. A szomszédos asztaloknál mindenféléről fecsegnek, zömmel banális semmiségekről, de rég megtanultam, mindennek csak szelektíven, de inkább sehogy sem szabad figyelmet szentelni. Épp a champingnonos-sajtos palacsintaporciómat falom, mikor egy csoport baseballütős, pattanásos fiatal, irdatlan keresztekkel a nyakában, feldübörög a kerthelység deszkáira. Olyasmiket üvöltöznek, hogy elvettük a jövőjüket, sőt, a jelenüket is, hogy mindenért mi vagyunk a hibásak, meg hogy ingyenélő maffiózó-krém társaság vagyunk, és mint ilyenek, természetszerűleg a kiszolgálóik. Néhányan azon melegében ki is próbálják a baseballütőjüket más humanoidák hátán, kobakján. Nekem egyikük odanyújt, pontosabban rám erőszakol egy füves cigit. Nem merem visszautasítani, elveszem és végigszívom. Legnagyobb meglepetésemre a baseballütős tinik hirtelen eltűnnek, helyettük már símaszkos fegyveresek flangálnak körülöttem. A szövegük hasonló, csak egy árnyalattal fasisztoidebb. Végül golyózápor alá veszik az egész, a kerthelységben terpeszkedő, sziesztázó társaságot. Vér, jajgatás, nyögés, rimánkodás, átok. Én ekkor már a tejszínes gesztenyepüré-kelyhemet kóstolgatom. Az egyik maszkos odahajol hozzám.
– Hogyhogy téged nem ért a golyó, te dög?
Válaszul felrepülök a szemközti mézeskalács-lakótömbre.
– Minek is… minek bármi… – suttogom magam elé a magasban, izzadó tenyérrel.
Lepillantok. A símaszkosok eltűntek. Visszaszállok morzsára, búzára, vagyis ismét a kerthelységben ülök, és a zúzott arcú pincértől kérek egy frissen facsart narancslevet. Miközben szürcsölöm a nedűt, arra leszek figyelmes, hogy a Nap utolsó sugarai vörös-arany kontúrként mintegy körbevonják, berámázzák a fehér asztalokat, a kerthelységet, az egész környéket.
– Ez lenne a teljesség? – teszem fel magamnak a kérdést, de belülről valami fémesen kongó, fagyott rettegéscsomóba ütközöm. Hiába, eseménydús volt a mai, alkonyba roskadó délután.