Jódal Kálmán: Etil-vanillin

Beautiful

Agyrákom van.
Mikor összeestem és a férjem bevitt a kórházba, kipucolták szürkeállományom egy jelentős hányadát, de – saját felelősségemre – úgy bocsájtottak el, hogy maradt benn a tumorból még jócskán.
       Felhőtlen boldogság, suttogom mantraként.
       A férjem úgyis csak az anyám pénze miatt van velem, én meg soha nem csináltam semmi hasznosat. Négy egyetemet próbáltam ki négy különböző országban, tök hiába.
       Most, így, végre érzem, hogy élek.
       Nincs problémám sem az egyensúlyérzékemmel, sem a memóriámmal.
       Hamarosan lehúzom a redőnyt abban a boldog tudatban, hogy még gyereket sem szültem egy ilyen világra.
       Elegánsan kihal a családfánk.
       Nem nagy kár érte.
       De míg élek, szinte tapintani akarom még a perceket is.
       Megindulok szokásos sötétedés utáni sörbeszerző körutamra.
       Most már nincs értelme hazudnom magamnak: alkoholista vagyok.
       Aztán – anyám pénztárcája, amióta kórházban voltam, elképesztően megnyílt – hirtelen ötlettől vezérelve az üres sörösüvegeket a PET-pillepalack gyűjtőbe táplálom, legyen némi pluszmunkájuk az illetékeseknek, és utánuk hajítom a bevásárlószatyrokat is.
       Bemegyek abba az üzletbe, ahol tudom, főleg luxuscikkeket árulnak, és két, degeszre tömött reklámszatyorral oldalgok ki.
       A Cár Dusánon a karóbahúzottak sorfala előtt elhaladva – a fél város ki van velük dekorálva – egy hajléktalan bújik elő a félhomályból, és cigarettát kér. Lábon lövöm a Magnumommal.  Aztán melléhelyezem a két műanyag szatyrot.
       Egy másik boltban – minden húsz méteren van belőlük – veszek egy hideg Tuborgot és rágyújtok.
       Egy lepényhal úszik el a levegőben.
       Megszoktam.
       Már mindent megszoktam.
       A sört kortyolgatva elnézem, ahogy a sárga, és sárgásszürke fénylé végigfolyik az Urban Legend akvarelltájon, keretbe vonva az egész városnegyedet, az embereket, akik a redőnyerdő mögé bújva azt hiszik, fontosak, és örökéletűek. Túlhasznált koponyámba bevillannak dédanyám szavai: Dieser unnötiger Stadt, diese schrekliche Leute.
       Nyirkos tenyeremben a mobilomat szorongatva hívok egy taxit, és vigyorogva beszállok. Odaböffentek az életnagyságú hangyának.
       – Mullholland Drive. Hazamegyek . – Elröhögöm magam. – Ott még nem voltam.

< Böldögség | Balbec Beach >