Jódal Kálmán: Etil-vanillin

Alkimisták

Franz Kafkával – miután kirúgták a Kastélyból – együtt ebédelek sötétkamra-konyhámban.
Az utcáról szedtem fel. Éhes volt.
              Csak a levegőben úszó habcsókok ne idegesítenének annyira (a lótetűkkel baráti viszonyt ápolok).
              Ingerülten lecsapom a kanalat és felnyögök.
              – A fenébe! Ismét ufók lubickolnak a zelleres-májgombócos húslevesemben.
              Franzi felém nyújtja a műanyag fűszerszórót.
              – Sózd meg, ember.
              Sötét szemüvegére, lila kakastarajára pillantok.
              – Eltűntek – hümmögöm, majd kisvártatva eltolom magam elöl a tányért. – És a só is kifogyott.
              Franzi rágyújt, like a James Dean, és engem is megkínál.
              – Igen, valóban újra kell tölteni ezt a szart.
              A szorongás kacarászva, lágy denevérszárnyakon oson el mellettünk a Phobos irányába.
              Fellélegzek.
              „Megúsztam. Megy ez, mint az ágybaszarás” nyugtázom röntgenszemeimet összehúzva, és gondolkodás nélkül falhoz csapom a sótartót a levesestállal egyetemben.
              Kezemben hentesbárd, a levegőben úszó gonosz habcsókokat – Swedenborg szellemeit – aprítom vele, azok jajgatva-sikítva szenderülnek jobblétre csapkodásom nyomán.
              – Habcsókgyilkoló alkimisták vagyunk, tudtad? – lihegem Kafka nyakába.
              Nyirkos, agresszív szomjúhozás cikázik, feszül, serceg színültig telítve a sötétkamra-konyhát.
              Franziról lesegítem a pulóverét. A fülembe suttogja: „Magány”.
              Megfogom a kezét. Megszorítja. Majd elhúzza.
              Franzi bőrnadrágjából elővesz egy apró zacskónyi szürkészöld port, és felém nyújtja. – Ez a zanzásított, porított Rosa Mistica. Vedd el.
              Kiver a veríték, és tudom, kanszagom van, mégsem nyúlok érte.
              Franzi villájával felszúr egyet az abroszon mászkáló lótetűk közül, megjegyzi, hogy hiányzik némi só, gúnyosan elhúzza a száját, és leveszi fekete okuláréját.
              – Remélem tisztában vagy vele, hogy mára összetörted az piciny szívem csücskét? Fáj és kong, irdatlanul fémesen.
              Szemüregeiből vidoran gomolyog elő a füst vagy a gőz – kit érdekel – , mint Fritz Lang Metropolisában.
              – Mártózz meg a sötét vízben– ajánlom romlottan, és fejest ugrok a fiziológiai oldatba, melyben egész idő alatt szisztematikusan tocsogtunk, mint a hablegények.
              – Az ufók ismét itt vannak. Érzem fojtogató jelenlétüket. A torkomat szorongatják – szól Franzi, és arccal az asztalra bukik, mint aki csontrészeg, fél, és menthetetlenül szomorú.
              Kezemben egy mérgezett habcsók– kristállyal kidugom a fejem az oldatból és a füstölgő sötétkamrába mormolom, egy sózott, szárnyas lótetűnek.
              – Ezek irracionalitásukban is valósághű, légmentesen előregyártott érzelemcsomagocskák. Gyorsan lejáró szavatosságúak, még itt is, ahol egykor filmeket hívtak elő. Igaz, ők is romlandó árunak bizonyultak. Ahogy mi ketten is. Alkimista hablegények… Sőt, a nyirkos érzelmeink, vagy a szorongásaink is. Netán tévednék?

< Balbec Beach | A scampi >