Sabolč Varadi

Iznad mreže

Skrećem u neznanu ulicu
zalutam u vlastitom gradu -
U škrgutavoj galami
bujaju mi snoviđenja
što rastura ih ulična buka.
Uz igralište zavidim
gordosti dečačkih igara,
u prolazu, jer dalje koračam,
u praznu ulicu skrećem
gde među trošnim zidovima
otrcane melodije udišu
pusti prozori,
 
dođi, uhvati mi ruku.
Ne zaboraviš li me, naćiću dom.
Ne teraj me u strane sokake
gde bez tebe na kolena padam.
Pa pusti da stanem na noge,
dopusti, da s tobom krenem
da otkrijem sopstveni svet,
to odavno planirano
konačno otkrovenje.
 
Ne odgovaraš. Moji poljupci
preleću ti lice. Lebdiš
iznad mreže odgovornosti,
naklonjenosti i ljubavi
procenjući visinu žrtve.
Jer ako njega napustiš
znam, sledi mu propast.
Jer odbačen iz naše
trojne porazne povezanosti
treći će kao odsečeni
ud, više ne sluteći ništa,
biti večito prisutan.
I ime pobednika u toj
borbi crtom prekriži mir.
 
Volim te. Kraj je ulice.
Ruši se trošni zid.
Krećem prema tebi.
Váradi Szabolcs

Háló fölött

Befordulok egy utcasarkon,
eltévedek a városomban -
fogaim koccanó zajában
tenyésznek álomképeim,
miket szétugraszt majd a lárma.
A játszótér mentén írígylem
a gyerekszertartások gőgjét,
futólag, mert tovább igyekszem,
üres utcába fordulok,
hol rongyos házfalak között
kopott zenéket lélegeznek
pucér ablaksorok.
 
hát jőjj, és fogd meg a kezem.
Ha nem felejtesz el, hazatalálok.
Idegen utcába ne kergess,
hol térdre kényszerít hiányod.
Engedj megállni lábamon,
engedd, hogy induljak veled
világom fölfedezni végre,
az örökösen tervezett
döntő fölismerésre.
 
Nem válaszolsz. A csókjaim
átfutnak arcodon. Lebegsz
a kötelesség, szeretet,
szerelem hálói fölött
az áldozat sorsát latolva.
Hiszen ha őt elengeded,
tudom, zuhanás lesz a sorsa.
Hiszen hármunk egymást faló
kapcsolatából kitaszítva
talán a harmadik jelen lesz
levágott testrészként örökre,
immár mit sem gyanítva.
S kit a harc győztesnek ír be,
a béke áthúzza nevét.
 
Szeretlek. Véget ér az utca,
a párkánysor lemállik.
Elindulok feléd.
Gabor Garai

Ako te ljubav napušta

Jer ako te ljubav napušta
nezaštićenost na tvom licu
u tankom, belom sloju ispuca
kao šalitra na trošnom zidu;
 
jer ako te ljubav napušta
zebnjom koračaš na ulici,
svaka pohotljiva suknja
čara te i ponizi;
 
jezik ti se u prašini suši,
kad zaspiš snovi te pljačkaju,
budan na dronjcima trgaš noge;
na žaru hodaš, na žaru. . .
 
I do potiljka se prepržiš;
članci poput pepela otpadaju,
s tvojih pokreta zlatni štitovi
prijaznosti se otapaju.
 
Oštro ti se spoje zverski zubi,
zadrhti putanje pogleda,
i dok nad tobom vrućina vlada,
iznutra te mraz potresa. . .
 
Jer kad te draga prevari, napusti,
to još možeš podneti,
ali ako dopustiš da se
ljubav izgubi, jao tebi!
 
Jer ti onda sve će strano biti i
nezaštićenost na tvom licu
u tankom, belom sloju ispuca
kao šalitra na trošnom zidu.
 
Bežao bi - kao utočište čekaju
te vlažne jame samoće :
poput zveri vlastitim krznom se
pokrivaš i greješ se. -
 
Makar s gorčinom, ostaješ veran,
što je izgubljeno, ne ispuštaš;
noktima zbog toga zarasle rane
opet i opet čupaš.
 
I živiš stameno kao ranjeni
borac : izvršavaš zadatke, redovno,
dok među mišićima ožiljak kola i
u srce rine, svakodnevno.
Garai Gábor

Ha a szerelem elhagyott. . .

Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;
 
mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;
 
és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson. . .
 
És tarkódig felperzselődsz;
tagjaid hamuként elomlanak,
mozdulataidról az otthonosság
arany páncélja leolvad.
 
Vad fogaid élesen összeverődnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés. . .
 
Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmét!
 
Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.
 
Futnál - menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak :
takaródzhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat. -
 
Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszítettet;
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.
 
S élsz felelősen, mint a sebesült harcos :
ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szivébe szalad.
Maria Fanta

Đerek

Sećaš li se mlake krošnje kruške,
miris krava je lebdeo u zraku,
mleko je kapnulo i u svežoj travi leđa
mi poljubiše zemlju, odakle potiču.
Smejala sam se na zvezde, u mojim zanetim očima
brzi voz je jurio,
u tom gorkom dimu i tvom zagrljaju sam promatrala
kako hitam i ja prema smrti.
Bila sam s tobom umreti tamo, prošlosti, minulim
zagrljajima smo počasne pogrebe priređivali,
svečano si se uz mene priljubio
samo što me nisi do neba i lune digao,
čvrsto me grlio pa pustio da poletim,
s jedva primetnim osmehom koji lepotu ponovnog otkrivanja
odaje si mi došao u susret, svoju kožu kao ruho si mi dao
i trava je ponizno polegla dok si na moje grudi naslonjeno
plakao.
 
Sećaš li se velike krošnje kruške,
plodovi, topla tela iznad nas u sutonu
kao bliski ortaci su visili,
a u lavežu psa nestajući teretni voz te je
duboko ranio jer si se osvrnuo.
Fanta Mária

Györök

Emlékszel a langyos körtefára,
tehenek illata lengte körül a tájat,
tej csurrant és a félméteres fűben hátam
megcsókolta a földet, melyből vétetett.
Nevettem akkor a csillagokra, alélt szememben
vágtatva futott egy vonat,
keserű füstszagában és ölelésedben figyeltem,
mint futok én is a halál felé.
Veled halni voltam ott én, szép díszes temetést
rendeztünk naponta a múltnak, előző ölelésünknek,
a szertartásban úgy hozzám tapadtál, majdnem
fellendítettél az égre és a holdra,
úgy szorítottál, máris engedtél rohanni,
és elém jöttél és szád szögletében az újramegtalálás
gyönyöre csurrant, bőrödet adtad rám ruhának és
a füvek lehajoltak alázatosan, míg derekamra borulva
sírtál.
 
Emlékszel-e még a körtefára
gyümölcsei, meleg testek a félhomályban úgy lógtak
felettünk, mint bizalmas cinkosok,
és a kutyaugatásban elröppenő tehermozdony
hogy hasított beléd, mert visszanéztél?
Ami Karolji

U Elizijumu

Noćas sam opet u Elizijumu hodala,
mlada sam bila, gola do struka
sedeći na obali, naslanjala
ti se na grudi kao lasta netaknuta.
Tek ptica tiče tako pticu
dok ne zna za jabuku tugaljivu
gde joj znanje dozreva,
prhnu u plavet dva krilata bića,
beskrajan im je svaki zamah krila.
Károlyi Amy

Elyziumban jártam

Ma éjjel újra Elyziumban jártam,
fiatal voltam, övig meztelen
ültem a parton, nekidöntve hátam
a mellednek fecske-könnyeden.
Csak madár érhet így madárhoz,
míg nincs közük a kényes almafához,
min tudásuk terem,
csak röppennek a kékben, szárnyas lelkek,
és minden szárnycsapásuk végtelen.
Arpad Ožvald

Pesma ruže

Ova ruža u snegu
pola promrzla
pola umrla
šta još smera?
Tamnocrvena
kao ugrušak
na belom sagu
koga čeka?
 
Ovu ružu u snegu
već sutra možda
nigde neću naći,
ledeni vetar je kotrlja,
snežna zima je ukapa,
kao pozna ljubav
će nestati.
Ozsvald Árpád

Rózsadal

Ez a rózsa a hóban
félig fagyottan,
félig halottan
mit akar még?
Sötétpirosan,
alvadt vérrögként,
fehér hólepedőn
kire vár még?
 
Ezt a rózsát a hóban
holnapra talán
már sehol se lelem,
fagy szele görgeti,
tél hava temeti,
eltűnik, akár
egy késő szerelem.
 
Zoltan Jekeli

Isterivanje iz Raja

Isprepletenih udova
u iskonski snop kostiju i mišića
krvlju jedno drugo smo kalemili,
kao zajedno rođeni, jedno smo bili :
muškarac-žena, jedno telo, otkucaji isti,
refleksi dvojnih duša,
bleštavila bliskih pogleda
plamenom iskušenje je spojilo -
Taj jedinstveni svet šta je rasporilo?
 
Kao batinom u kičmu udareni,
promrzlo, oduzeto,
prestravljeno, ukočeno,
ledenim krilima se udaljujemo
iz istog postolja u odvojene vasione :
bez želje smo i nebesko otuđeni
kao bespolni, jalovi anđeli.
 
Sklopljenim rukama odvojeno
preklinjemo za oproštaj : jer ne grešimo,
jer tela su nam zlehuda opet otkriti
ostvareno obećanje Raja,
i jedno drugom opet pokloniti
jučer kušanu, trenutačnu
slavu neprolaza.
 
Jékely Zoltán

Kiűzetés a Paradicsomból

Minden végtagunkkal összefonódva
az ősemberi csont- és izomcsomóba,
vérünk egymás vérébe oltva,
oly egyek voltunk, mintha így születtünk volna :
nő-férfi, egy-test, együtemü két szív,
iker-lelkek reflexei,
közelből összevillanó szemek
lidérc-lángokkal egymásba cikázók -
Mi tépte ketté ezt az egy-világot?
 
Mintha doronggal ütöttek volna gerincen,
bénultan és kihülve,
dermedten elterülve,
jégszárnyasan, távolodón repülve
egy-fekhelyünkről már kétféle űrbe :
étheri hidegek vagyunk s vágytalanok,
mint a nemetlen, meddő angyalok.
 
Külön-külön összekulcsolt kezünk
bocsánatért eseng : amért nem vétkezünk,
s mert testünk gyatra újra fölidézni
az Éden valóraváltott
igéretét, s egymásnak újra megadni
a tegnap ízlelt pillanatnyi
örökkévalóságot.