Laslo Nađ Ko će ljubav preneti Kad stvarnost moja zauvek nestane, kome će svirati cvrčak sa grane? Čiji će dah grejati zamrzlo drveće? Kome će duga biti raspeće? Ko će topiti kamene gromade do livade meke? Ko će gledati te kose, žile iz tvrdog zida izvirile? I opustošenim nadama iz kletvi ko će zidati hram? Kad stvarnost moja zauvek nestane, ko će tad plašiti zlokobne vrane! Na drugu obalu ko će još smeti držeći zubima Ljubav preneti!	Nagy László Ki viszi át a szerelmet Létem ha végleg lemerűlt, ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a szikla - csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!
Mihalj Babič Na sušnom polju mog duha Na sušnom polju mog duha za onu berem cvet po cvet koja je duša mog uma i draža je no što je svet   koju bih rado video radosnu u snovima, a ipak sam ja kriv što je ranjena među živima.   Na hladnom, surovom polju prebiram, plačući tražim. . . Jadne li puste ledine, cveće tu jedva nalazim,   ubogo, svetlo, odbeglo baš kao i ja što umirem. Evo i zadnji strukovi koji za tebe ubirem.   Razmišljam katkad, bez mene da li ćeš bolje živeti? Da l' će jesen tvog leta vedriji cvet ti doneti?	Babits Mihály Lelkem kiszikkadt mezején Lelkem kiszikkadt mezején pár szál virágot keresek, annak ki lelkem lelke és minden virágnál kedvesebb,   kit boldog lennék boldogan tudni, álmomnál édesebb életben, s mégis én teszem hogy az élete csupa seb.   Fojtó, szétverte, zord mezőn böngészve, sírva keresek. . . Szegény, szegény virágaim, be fonnyadók, be kevesek,   bús menekültek, mint magam, s halálra szántak s kékesek, s utolsó pár szál ez talán amit most lábadhoz teszek.   Tűnődöm olykor, édesem, jobb lesz-e már, ha nem leszek? Lesz-e nyaradnak ősze még vidámabb, és virága szebb?
Atila Jožef Bol je to Sa svih strana vrebajućeg preminuća ( kao u rupi preplašeni miš )   dok te čežnja mori tako tražiš spas kod žena da ti krilo, ruka, koleno bude štit.   Ne gura te u to krilo tek pusta želja nego i potreba -   Zato grli svako ko ženu pronađe i sa mesta se ne pomera.   Dvostruka mora i blago, voleti se mora. Ko voli i ne nalazi para   beskućnik je i toliko je bespomoćan kao zver na nuždu primorana.   Nema nama drugog utočišta makar i nož protiv majke uperili.   I gle, našla se žena koja te reči shvaća ipak me od zajedničke sudbe odvraća.   Nema mi mesta među živima. Zuji mi glava, šarenilo tuge traži stazu;   kao dete koji čegrtaljkom trese kad ga osamljeno ostavljaju.   Za i protiv delovati šta je motiv? Rešim li tajnu, radost mi ne kvari   jer odbacuje svet i onog, koga mami sunčeva svetlost i san plaši.   Kultura tako otpada sa mene kao s drugih ruho u sretnoj ljubavi -   gde je pravda, tek gleda, kako me smrt baca i ostavlja me, zar se sam pati?   I čedo pati u toku poroda ali združenu muku krotkost stišava.   Setna pesma meni zaradu priprema i uz to me ljaga obeležava.   Pomozite! Vi dečaci, vid gubite kad motrite njen lagani hod.   Vi nevini, kad vas teška čizma ponizi vrištite i recite joj : Bol je to.   Vi verni psi kad vam kičmu točak mrvi oglasite se njoj : Bol je to.   Vi trudnice sopstveni teret odbacite i kroz plač joj recite : Bol je to.   Zdravi ljudi u propaloj, mučnoj sudbi tiho joj šapnite : Bol je to.   Vi muškarci u tuči kad ste pocepani nemojte prećutati : Bol je to.   Rage, volovi kad vas da se jaram podnosi škope, zaplačite : Bol je to.   Neme ribe kad vas pod ledom udice uhvate, zjapite : Bol je to.   Svi vi živi, sve što u patnji titra, živi, nek sagori okoliš, vrt, dom -   uz njen krevet kad je san zarobi, pored nje sa mnom zamucajte : Bol je to.   Nek večno sluša. Jer je vlastitu vrednost porekla. Zbog puste želje oduzela je   od smrtnika, koji je u beg sa svih strana nateran i poslednje utočište.	József Attila Nagyon fáj Kívül-belől leselkedő halál elől ( mint lukba megriadt egérke )   amíg hevülsz, az asszonyhoz úgy menekülsz, hogy óvjon karja, öle, térde.   Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszít a muszáj is -   ezért ölel minden, ami asszonyra lel, míg el nem fehérül a száj is.   Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell. Ki szeret s párra nem találhat,   oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat.   Nincsen egyéb menedékünk, a kés hegyét bár anyádnak szegezd, te bátor!   És lásd, akadt nő, ki érti e szavakat, de mégis ellökött magától.   Nincsen helyem így, élők közt. Zúg a fejem, gondom s fájdalmam kicifrázva;   mint a gyerek kezében a csörgő csereg, ha magára hagyottan rázza.   Mit kellene tenni érte és ellene? Nem szégyenlem, ha kitalálom,   hisz kitaszít a világ így is olyat, akit kábít a nap, rettent az álom.   A kultura úgy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben -   de az hol áll, hogy nézze, mint dobál halál s még egyedül kelljen szenvednem?   A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő. Páros kínt enyhíthet alázat.   De énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem s hozzám szegődik a gyalázat.   Segítsetek! Ti kisfiúk, a szemetek pattanjon meg ott, ő ahol jár.   Ártatlanok, csizmák alatt sikongjatok és mondjátok neki : Nagyon fáj.   Ti hű ebek, kerék alá kerüljetek s ugassátok neki : Nagyon fáj.   Nők, terhetek viselők, elvetéljetek és sírjátok neki : Nagyon fáj.   Ép emberek, bukjatok, összetörjetek s motyogjátok neki : Nagyon fáj.   Ti férfiak, egymást megtépve nő miatt, ne hallgassátok el : Nagyon fáj.   Lovak, bikák, kiket, hogy húzzatok igát, herélnek, ríjjátok : Nagyon fáj.   Néma halak, horgot kapjatok jég alatt és tátogjatok rá : Nagyon fáj.   Elevenek, minden, mi kíntól megremeg, égjen, hol laktok, kert, vadon táj -   s ágya körül, üszkösen, ha elszenderül, vakogjatok velem : Nagyon fáj.   Hallja, míg él. Azt tagadta meg, amit ér. Elvonta puszta kénye végett   kivül-belől menekülő élő elől a legutolsó menedéket.
Laslo Kalnoki Oduvek sam znao. . . Oduvek sam znao da potajno kao brata me prihvataju prokletnici, da će me jednom prividno umrlog zakovati u mrtvački sanduk,   i neizazvana ljutnja s kamatama će oporezivati cenu sretnih dana. Uvek sam znao da će kažnjavati, ali preko tebe, otkuda znati.   Oduvek sam znao. . . Ništa nisam znao! Gorčina iznutra izvire, kao da beskrajno dugi kanal kopa,   neizlečivu, razgranatu ranu. Danas već dobro znam, za neučinjenu krivicu nikad neće biti oprosta.	Kálnoky László Én mindig tudtam. . . Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak titokban testvérüknek tartanak, hogy egyszer majd mint lélegző halottat zárnak körül a koporsófalak,   s uzsora-árát a boldog napoknak behajtja egy ki nem hívott harag. Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak, de nem sejtettem, hogy teáltalad.   Én mindig tudtam. . . Eh, semmit se tudtam! A keserűség forrásként kibuggyan belül, s betömhetetlen árkot ás,   gyógyíthatatlan, indázó sebet. Ma már tudom, hogy el nem követett bűnökre soha nincs feloldozás.
Endre Adi Jastrebov pir na šušnju Krećemo. U Jesen žurimo, Klikčući, plačući kružimo, Dva jastreba umornih krila.   Leto nove pljačkaše ima, Huje nova jastrebova krila, Strasne ljubavne bitke besne.   Iz Leta prognani, polećemo, Negde u Jesen slećemo, nakostrešeno, zaljubljeno.   Naš poslednji pir sad slavimo : Kandžama jedno drugo ranimo I na vlažan šušanj padamo.	Ady Endre Héja-nász az avaron Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, Vijjogva, sírva, kergetőzve, Két lankadt szárnyú héja-madár.   Új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek.   Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, Valahol az Őszben megállunk, Fölborzolt tollal, szerelmesen.   Ez az utolsó nászunk nékünk : Egymás húsába beletépünk S lehullunk az őszi avaron.