Kapsz egy verset tő-
lem -- Kanadába. Ma szólt
apám, hogy apád
kért tőle egyet
az eddig megjelent köny-
veimből, hogy el-
küldje neked, lásd
ott Kanadában is, hogy
egykori osztály-
társad, aki még
az általánosban é-
vekig beléd volt
zúgva, mivel bí-
belődik manapság itt.
(Domonkosnak van
egy verse Kana-
dáról -- épp a napokban
gondoltam arra,
hogy átírom az
egészet -- Jugoszlávi-
ára alkalmaz-
va azt; arról len-
ne szó csupán, hogy minden-
hol, ahová ő
Kanadát írt egy-
koron, Jugoszláviá-
val helyettesí-
teném be; Jugosz-
lávia, mint Kanada
szinonímája
nagyon is elkép-
zelhető olyan érte-
lemben, hogy neked
Jugoszlávia
volt évekig a hazád,
az első hazád,
amelybe és a-
melyBEN születtél -- ország:
ahol születtél --,
most pedig évek
óta már a férjeddel
Kanadában élsz,
második hazád-
ban, hiszen második ha-
zád az ma már, és…;
ott is van egy ház,
ahová te naponta
mindig hazajársz;
a legutóbb, mi-
kor a kis-Napredakban
jártam -- még mindig
ott dolgozik a-
pád -- kérdésemre, ha jól
emlékszem, azt fe-
lelte, hogy gyerek
még nincs, dolgoztok mind a
ketten és egye-
bek, telefonon
értekeztek, ha van va-
lami, de egyéb-
ként is, csak nagyok
a számláitok, az sem
az igazi, így
marad a levél…;
nem tudlak elképzelni,
milyen lehetsz ma,
ott Kanadában,
nem tudom elképzelni
arcodat -- és azt
sem, mit mondhatnánk
egymásnak, ha te holnap
vétlen hazajön-
nél és az utcán
nonšalantno összefut-
nánk, vagy ha a sors
történetesen
épp engem Kanadába
vezérelne -- és
tulajdonképpen
ezért is írom neked
most ezt a verset.)
Igazából nem
szeretem, nem kedvelem
én a haikut,
a haiku ne-
kem semmi, nem vagyok egy
keleti megszál-
lott. A haiku
mostanság divat mife-
lénk, a csapból is
mindig az folyik,
minden szarházi bekép-
zelt majom gyártja
a haikukat,
felvág és frajerkodik
velük. Jómagam
inkább ahhoz a
fajtához tartozom, mint
amit Pé már rég
megírt a Hokku
című versben: „5-7-5
tahóknak nem több.”
Vagy: „5-7-5” és
„tahóknak ennyi”, mert most
fejből idézem,
nincs előttem a
Könnyv… De ha a Pé mondja,
akkor ám legyen,
mindent vállalok,
vállalom, hogy tahó is,
meg még egy rakás
szar vagyok. Minden,
amit a fejemre Ők
összehordanak.
Igen, magamra
vettem ám ezt a verset,
még ha tudom is,
hogy akinek nem
inge, annak a gatyá-
ja, s az se vegye
magára -- bizony
én már ezt az idegen
gatyát magamra
vettem -- nem adom!
A haiku nekem sem-
mi: 5-7-5 -- nem egyéb!
Akárha szabad
vers volna, csak ötször-hét-
szer öt a sora:
szép és jópofa
sortörés -- és nem egyéb.
Hogy formája is
legyen a formát-
lan versnek, prózának, szö-
vegnek, szónak, és…
Valahogy vala-
mi mindig megakad és
fennakad vala-
min és mindig ott
következik a három
pont némán és… és…
Jó kis helypótló
is ez az „és”: ha hiány-
zik egy szótag még
az 5-7-5 vé-
gén, odabiggyeszti az
ember, hogy: és… és…
És mindig három
ponttal a végén: és… és…
és… és… és… és… és…
Így történhet meg
az is, hogy néha hosszabb
az utolsó öt
szótagos sor, mint
a középső hetes: és…
és… és… és… és… és…
És… Talán csak vál-
toztatna ezen vala-
mit, ha a közép-
ső, hét szótagos
sort is csak csupa „és”-ek-
ből írnám ki és…
úgy mint: és… és… és…
és… és… és… és… és… és… és…
Ez hosszabb, mint az
és… és… és… és… és…
-- ahol csak öt van. De jobb
is lesz befejez-
ni, végét ejte-
ni ennek a VERSengés-
nek, hogy… Hiszen nem
akarok én most
itt semmiféle ars po-
eticát írni,
csak épp említet-
tem a dolgokat, néhány
dolgot, amit nem
tudtam kihagyni,
amit nem tudtam meg nem
írni, mert „csak azt
írd meg, amit nem
tudsz meg nem írni” -- mondják
a bölcs idősek.
Az ars poeti-
céból is untig elég
csupán annyi, mi
minden versbe el-
engedhetetlenül be-
lefér és bele-
megy, ami bele
eszi magát és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… amit nem le-
het kihagyni sehogysem
belőle -- és… és…
És… És… És tulaj-
donképpen még mindig a
bevezetésnél
tartok, sehogyan
se nem tudom átvere-
kedni magamat
rajta, hogy egy új,
egy még újabb, legújabb
tárgyaló részt is
megnyithatnék már.
Bevezetem magamat
az orromnál fog-
va a frissen me-
szelt, renovált haiku
tárgyalóterem-
be, és… és közben
azon gondolkodom, a-
zon töprenkedem,
azon rágódok,
azon eszem magamat,
azon emésztem
el és fel és le
és -- ismétcsak -- magamat,
hogy lehetséges
vajon hogyan vol-
na olyan hosszú szava-
kat összegyűjte-
ni és… és… és… és…
és… és… és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
versbe, haiku-
ba szedni, gyömöszölni,
gyúrni, csavarni,
hogy végeredmény-
ként egy-egy szó hosszabb is
lehessen az egy-
egy soroknál, több
az ötnél, de a hétnek
is jóval-jóval
fölötte és fe-
lette (ha mindenáron
mekegni aka-
runk!), a sokszóta-
gú szavak jegyzékének
reménye, remény-
sugara, fullánk-
ja, terve és öröme,
kegyessége és…
…szerencsekerék,
homoszexualitás,
délvidékiek,
képzőművészet,
profitabilitási
publicisztika,
szakirodalom,
békekonferencia,
hadiállapot,
szeizmoszaurusz,
csúcsinteligencia,
kecskemétiek,
bajúszviselők,
szabadkőműveseknek,
tisztségviselők,
fejetlenségben,
békeaktivistáknak,
zsörtölődésre,
puskaporszagtól,
gerinctelenségében,
kulcsfontosságú,
pártérdekeknek,
energiaforrások,
útjelzőtáblák,
borospincéből,
háromszöghajlítgatók,
menekültekre,
generáció,
felfuvalkodottaknak,
szamárköhögés,
tökfejgondozás,
üzlethálózatokon,
horoszkópszöveg
-- ezek mind-mind e-
gészsorosak volnának,
ezektől és.. és…
Ezekből nem le-
het többsorosakat fab-
rikálni, csak a
tördelés változ-
tatható: borospincék-
ből, háromszöghaj-
lítgatók, mene-
kültekre, generáci-
ó, felfuvalko…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
És egyébként azt
is kiszámoltam most az
imént, hogy nálam
egy oldalra, ha
írógépen (és nem kom-
puteren), a leg-
nagyobb (négy katta-
násos) sortávolsággal
gépelek, össze-
sen nyolc versszaknyi
haiku-folyam fér el
egy szolíd ki ol-
dalon. Azért fon-
tos ez, mert szeretnék csak
„és”-ekből álló
versszakokat, ha-
ikukat írni, gépel-
getni rendezett
sorban, amíg be-
le nem fáradok, bele
nem unok, ele-
gem nem lesz belő-
le, amíg bele nem dög-
lök ebbe a vers-
be, amit neked
szántam, amit neked szá-
nok továbbra is,
hogy a lelkeden,
csakis a te lelkeden
száradjak majd és…
Hogy a lelkeden,
csakis a te lelkeden
száradjon majd az
én lelkem is. És…
Hogy a te lelkedre dob-
janak fel kite-
regetés (a szeny-
nyes kiteregetése!)
címén, hanyagul
odavágva, o-
dadobva, odahajít-
va, amíg össze
nem fosom magam
itt az íróasztal mel-
lett hajnali egy
óra után né-
hány perccel, amíg a bo-
gyós fejemmel be-
le nem gaggyanok,
amíg ki nem nyiffanok,
amíg bele nem
pistulok, pisu-
lok, pistulok, pistulok,
pistulok, pistu…
És. És? És/és… És!
És?! És… és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és…. és… és… és… és…
és… és… és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
Nos, hát így nem is
nehéz verset írni, mert
mindig van vala-
mi, ami mindun-
talan továbbsegít, hogy
még-még-még tovább
pötyögtetni tud-
jam az „és”-eket, mindig
egy újabb ötlet,
egy-egy váratlan
felmentés és… és… és… és…
megváltás ás… ás…
Így nagyon gyorsan
halad a vers, osztódás-
sal szaporodnak
a versszakok és…
Hosszú lesz végül, nagyon
hosszú és… és… és….
És… És… És… én kü-
lönben is mindig a hosz-
szú verseket sze-
rettem, amelyek-
nek az elején, de még
oldalak után,
a közepén sem
látni a végét. Ahogy
Tolnai is meg-
írta már a DO-
REEN 2-ben, talán én
is szeretnék, én
is bele aka-
rok fulladni minden vers-
be, hogy egyiknek
se érjem meg a
végét, hogy egyik se, so-
ha ne érjen vé-
get, hogy mindegyik
tovább éljen, tovább foly-
tatódjon bennem
és benned és má-
sokban is, és mindenki-
ben, aki csak be-
le nézett, aki
el sem olvasta talán,
ahogy DOREEN sem
a DOREEN 2-t,
ahogy Bozsik anyja sem
a Vers anyámnak
címűt, és így nem
is tudhatja, hogy a sa-
ját fia, annak
verseivel a-
zonos, azokkal egye-
sült, azokkal vált
eggyé… egyvé… És…
„És” nélkül, „és” nélkül, és…
„Ész” nélkül, ész… ész…
Talán ezért is
nem szeretem, talán e-
zért is ellenszen-
vesek nekem a
haikuk -- mert rövidek.
Nem élheti ki
magát bennük az
ember, nem azonosul-
hat saját verse-
ivel a költő.
Rövidek: mire elkez-
dené olvasni
őket az ember,
már rég véget is értek.
Mint egyik-másik
hetilapokban,
ahol szintén olyan rö-
vid minden, hogy min-
dent újra kell ol-
vasni -- de többször is -- hogy
észre vegye az
ember. Az ember…
Embertelenség… És… Ész…
És az ész… Az ész…
Az ész hatalma.
Ész nélkül… Ész nélkül… Ész…
Az ész hatalma
nélkül… Ész… Ész… Ész…
Tulajdonképpen értel-
metlen dolog ez,
amit most csiná-
lok, jobb volna lefeküd-
nöm aludni, hogy
reggel fel bírjak
kelni: kilencre mennem
kell -- ész nélkül és
könyörtelenül.
Valami mégis ébren
tart (és nem a ká-
véra gondolok),
pedig megvetve már az
ágy (délutáni
alvásom nyoma),
mégis, a következő
kávéhoz épp most
tettem fel vizet.
Értelmetlen dolog ez
tulajdonképpen,
mert amíg meg nem
jelenik valahol ad-
dig úgyis biztos,
hogy nem küldöm el
(még apámon keresztül
sem, hogy vigye be
a kis-Napredak-
ba apádnak) neked ezt
a verset, olyan
hosszú verset vi-
szont, amilyenre ezt ter-
vezem, manapság
itt Vajdaságban
lehetetlenség megje-
lentetni. Egy-két
sort még el lehet
sózni valahogy (ezért
kifizetődő
haikukat ír-
ni -- persze nem ilyen so-
rozatokat, mint
ez, hanem tényleg
haikukat, valódi
haikukat…) és…
Hol is tartottam?
Így hajnaltájt már a kon-
centrációm is
elapad, cserben-
hagy (akár egy gázoló),
s ilyenkor jók az
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és… és… és…
ész… ész… ész… ész… ész…
-- szerű versek, a
gépies munka, a gé-
pies gépelés…
-- szerű versek, a
gépies munka, a gé-
pies gépelész…
Észérvek nélkül:
ész… ész… ész… ész… ész… ész… ész…
ez eddig ebben
a versben a leg-
hosszabb sorom és mégis:
hét szótagnál nem
hosszabb -- pont annyi.
Reggel egy halál lesz az
ébredés, felbo-
rul a biorit-
musom, színre lép a szív-
zörej… Lázadás:
nem akarok jó
verseket írni; hosszú
verseket aka-
rok írni…! Ész… Ész…
Ész nélkül… Hosszú versek
-- az ész lemarad.
Az ész nincs. Az ész
meghalt. Az ész elmúlt. Az
észre nincs szükség!
Az ész segg. Az ész
pina. Az ész fasz. Az ész
szar. Az ész nélkül ész…
Tulajdonképpen
azt sem tudom, Csilla, hogy
szereted-e a
verseket. Hogy a
hosszú versek neked is
kedvenceid-e…
Hogy a hosszú ver-
sek jelentik-e az é-
leted… Vagy az ész…
A nejem is fél-
tékeny lesz, ha meglátja
a cím alatt az
ajánlásban a
neved, lehet, hogy a fér-
jednek sem tetszik
majd az ötlet, hogy
én, hogy most, hogy verset, hogy…
neked, Csillának,
egykori osztály-
társamnak az általá-
nos iskolából,
akibe éve-
kig bele voltam zúgva,
de olyan balfasz
voltam, hogy éve-
kig nem tudtam kifogni,
akivel egy és
ugyanazon a
napon születtünk a zen-
tai kórház szü-
lészetén, ezer-
kilencszázhetvenegy no-
vember harminca-
dikán, és aki-
vel ráadásul még a
vezetéknevünk
is sokáig meg-
egyezett -- később mind a
ketten hűtlenek
lettünk hozzá. És…
Itt vannak neked az egy
sorba bele nem
gyömöszölhető
szavak: évszámokat kell
írni: ezerki-
lencszázhetvenegy,
ezerkilencszázhetven-
kettő, ezerki-
lencszázhetvenhá-
rom, ezerkilencszázhet-
vennégy, ezerki-
lencszázhetvenöt,
ezerkilencszázhetven-
hat, ezerkilenc-
százhetvenhét, e-
zerkilencszázhetvennyolc,
ezerkilencszáz-
hetvenkilenc, e-
zerkilencszáznyolcvan, e-
zerkilencszáznyolc-
vanegy, ezerki-
lencszáznyolcvankettő, e-
zerkilencszáznyolc-
vanhárom, ezer-
kilencszáznyolcvannégy, e-
zerkilencszáznyolc-
vanöt, ezerki-
lencszáznyolcvanhat, ezer-
kilencszáznyolcvan-
hét, ezerkilenc-
száznyolcvannyolc, ezerki-
lencszáznyolcvanki-
lenc, ezerkilenc-
százkilencven, ezerki-
lencszázkilencven-
egy, ezerkilenc-
százkilencvenkettő, e-
zerkilencszázki-
lencvenhárom, e-
zerkilencszázkilencven-
négy, ezerkilenc-
százkilencvenöt,
ezer… ezer… ezer… és…
ezer és ezer…
ezer meg ezer…
Életünk évei -- most
novemberben le-
szünk mindketten hu-
szonnégy évesek. Vének.
Az ilyen felso-
rolásoktól lesz
igazán hosszú a vers.
Az ilyen felso-
rolásoktól lesz
igazán rossz a vers. Ész…
S én akkor még csak
azt sem mondhatom,
hogy azért írok, hogy a-
zért szeretem a
hosszú verseket,
mint Tolnai a DOREEN
2-ben, hogy mert
sok pénzt kap érte…
Kapni ugyan kapnék, ha
ennyi sort (most nem
fogom megszámol-
ni) le lehetne közöl-
tetni bárhol is.
A jegyzeteim-
be pillantok, beléjük
nézek: ez a vers
egy anti-hai-
ku-transzparens, egy anti-
haiku-mani-
fesztum -- meghalt a
haiku, éljen a ha-
iku (Mururo-
án!) -- mélytengeri
ásatás hidrauli-
kus(s) sósvízkala-
pács -- én csak írom,
mert szeretek írni én,
SZERETEK ÍRNI,
SZERETEK VERSET
ÍRNI -- írom, mert grafo-
mán vagyok (vele-
született beteg-
ség, csak teljes kiélés-
sel gyógyítható!
…született beteg-
ség, csak teljes csömörrel
lesz gyógyítható!)…
Megtörik a ha-
iku-láncolat, ez egy
leszámolás ve-
led, leszámolás
a múlttal, egy véres le-
számolás -- bérel-
számolás: rács mö-
gött a véres kezű bér-
elszámoló -- és…
A fiókomba
túrok: Résnyire nyitva
-- apám a kis-Nap-
redakba bevit-
te már. És… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
A meztelen Télapó
-- apád csak néhány
héttel később kap-
hatta el, hogy postázza
Kanadába ne-
ked. Mást nem küldhe-
tek: egy halom kötet ki-
adásra (kia-
dóra…) vár. Össze-
számolni sem tudom már:
a gyermekversek
az egyik helyen,
egy kötetnyi (huszonki-
lenc) haiku kész,
recenzálva van,
a kiadó szponzorra
vár, a drámákat
visszavettem u-
gyanonnan, ahol még a
gyermekversek is
kiadásra vár
(-nak), be kellene gépel-
ni a komputer-
be őket, és va-
lami akkor talán majd
lehetne belő-
lük, csak úgy privát
alapon, ahogy A mez-
telen Télapó
(ifj. Szloboda Ti-
bor A. -- ejtsd: Á pont -- című
drámájával egy
kötetben) is ké-
szült, a kötetben szerep-
lő irodalmi
forgatókönyvből
pedig filmet kéne gyár-
tani, a fóni-
kus költemények-
ből elsősorban cédét,
de lemezt (bake-
lit!) és kazettát
is, a vizuális köl-
teményekből is
összeállhatna
három-négy kötet ma már,
egy kiállítás
sem ártana, hogy
egy képzőművészeti,
vagy inkább csak egy,
a képzőművé-
szettel kacérkodó kor-
szakot lezárjak,
lezárhassak már,
és ahhoz is színes ka-
talógust szeret-
nék, a prózai
írásokat is rendsze-
rezni kellene:
kisprózák, mini-
atűrök, novellák, re-
gények -- két-három
nagyregény még ma
is legépelésre vár,
és néhány színhá-
zi ötletem is
van még a tarsolyomban,
rendezni szeret-
nék… Legbiztosabb
mindezek előtt (felso-
rolva csak után:)
a most készülő
előadás: úgy és né-
miképp -- ehhez egy
műsorfüzet pá-
rosul és… és… és… és… és…
és… és… és… és… és…
Majd abból is kül-
dök be a kis-Napredak-
ba apámtól a-
pádnak. Szóval: a
fiókomba túrok jó
mélyen az aljá-
ba és egy halom
közöletlen, kiadat-
lan kéziratban
akad meg a ke-
zem. Annyiszor próbáltam
már megszabadul-
ni ezektől a
versektől, feldolgozni,
eladni őket
kofamód a Cse-
repessoron, de gyermek-
korától nem sza-
badulhat egyköny-
nyen az ember… Majomnak
elvek térülnek,
zuhognak: HORDA-
LÉK! Avagy: hord a lék? És…
Szóval most elő-
szedtem őket, e-
lőszedtem néhányat kö-
zülük, hogy átdol-
gozzam neked, hogy
így adjam el őket egy
esetleges ve-
vőnek, egy eset-
leges versvásárlónak,
de már rögtön az
elsővel baj van:
ez képversnek íródott
valamikor és
lépcsőzetesen
lefelé vezet, lépcső-
zetesen lefe-
lé vezetnek ben-
ne a sorok, haiku-
ba törve csak ha-
misítani tu-
dok: lépcsőlépcsőlépcső-
lépcsőlépcsőlép-
csőlépcsőlépcső-
lépcsőlépcsőlépcsőlép-
csőlépcsőlépcső-
lépcsőlépcsőlép-
csőlépcsőlépcsőlépcső-
lépcsőlépcsőlép-
csőlépcsőlépcső-
lépcsőlépcsőlépcsőlép-
csőlépcsőlépcső-
lépcsőlépcsőlép-
csőlépcsőlépcsőlépcső-
lépcsőlépcsőlép-
csőlépcsőlépcső-
lépcsőlépcsőlépcsőlép-
csőlépcső -- csak eny-
nyi a szöveg benn.
Amikor Pécsett jártam
a nyáron, ott mond-
ta valaki egy
kocsmaasztal-melletti
beszélgetésben,
hogy… hogy… hogy a kép-
versek csak arra jók, hogy
ha ír egy rossz ver-
set az ember, va-
lahogy „képesíti” azt,
és már el is ad-
hatja úgy -- másképp!
Mert az akkor már egy má-
sik vers, amelyik-
ben úgysem a szö-
veg a döntő, hanem va-
lami más: semmi
sem (mert ez a va-
laki a képversek el-
szánt és szenvedé-
lyes ellensége
volt). Most én bebizonyí-
tom neked -- miért
ne neked bizony-
gathatnám? --, hogy a hai-
ku is prímán meg-
felel erre… És:
Egy, két, hé', négy -- és! És? És:
sajnos, a máso-
dik most elősze-
dett vers is képversnek í-
ródott egykoron.
Arc poetica
volt a címe. Nem téve-
dés, mert a betűk-
ből egy arcot for-
máztam meg, de most csak a
szöveg jön ki, ma-
rad meg belőle:
FEJETEKBEN A CSONTJA-
IM ÉS AZ ESZEM
CSIGÁI ÜNNE-
PELNEK -- pont az nem volt a
végén… Nos! És:
a sorban a har-
madikkal már jóval ke-
vesebb lesz a gond,
hiszen az ere-
detileg is egy hosszabb
haikuláncnak
készült, amikor
megtudtam, hogy a régi,
Beszédes-féle
Sympóban megint
egy erotikus számot
készítenek és
így akartam ki-
fejezni az ötlettel
és a haiku-
val szembeni el-
lenszenvemet. Eroti-
kus ha-ha-hai-
kuk volt a címe,
és mindegyik előtt állt
egy szám, miszerint:
1. -- 2. -- 3…
Betűkkel kiírva hosz-
szabb is lehetne:
első, második,
harmadik, negyedik, ö-
tödik -- és így to-
vább a végtelen-
ségig is ha kell -- de kezd-
jünk bele most! És:
basz basz basz basz basz
fasz fasz fasz fasz fasz fasz fasz
ah ah ah ah ah
pina pina pi
na pina pina pina
pina pina pi
seggfej seggfej segg-
fej seggfej seggfej seggfej
seggfej seggfej vagy!
X. Y. X.
ritka név bár kurafi
ez az ő neve
a műfaszt a pi-
nába dugd be huzigáld:
ki-be, ki-be, ki-
-be… Kibe? -- teszem
hozzá most. Kicsit nehéz
lesz átírni most,
haikuba tör-
ni a vers hosszú sora-
it, de igyekez-
ni fogok ponto-
san számolni, kiszámol-
gatni az öt-hét-
-ötöket, a sor-
végeket pedig majd egy-
egy törtvonallal
jelzem mindenütt.
Egyébként hajdan Avan-
ti populo, a
Bela Rosa volt
a vers címe -- elveszik
ez most rajt', íme:
Bela Rosa / a-
vagy Rózsa Béla, / eset-
leg Sándorosan
-- Rúzsa Béla / volt
a neve, / de az ola-
szok csak Bela Ro-
sának nevezték. /
Semmilyen történelmi
eseménynek / sem
volt részese, / sőt
még szemlélője, szemta-
núja / sem. / De még
csak irodalmi /
hősként, / örökérvényű
alkotásokban, /
bármíly keresve /
sem találná nyomát / a
nyájas és igen-
tisztelt olvasó. /
Egy ötlet volt csupán, / egy
játék, / vagy még any-
nyi sem talán. / A
semmiből lett / és semmi-
vé lett. Csak volt / e-
zerkilencszáznyolc-
vankilenc szeptember ti-
zennyolcadikán, /
hétfőn, / tizenhét
óra harminc perctől / ti-
zenhét óra öt-
venhatig. / Ezen
kis jegyzeten kívül / sem-
mit sem hagyott / ma-
ga után / eljö-
vendő koroknak, korok-
ra, / sőt, még ezt sem
ő hagyta. / Ő csak
volt: / nem látott, nem hallott,
nem mozdult, / csak lé-
tezett -- volt. / Egye-
sek Béla Rose-nak (Béla
Pinknek) nevezték, /
mások Rúzsa Bé-
lának, / megint mások Ró-
zsa Bélának, / az
öregek Rózsa
Bécinek, / vagy Rúzsa Bé-
cinek, / esetleg
Rózsa Béciké-
nek, Rúzsa Bécikének, /
Rózsa Bélusnak,
Rúzsa Bélusnak, /
Rózsa Béluskának, Rú-
zsa Béluskának, /
a szerbek Bela
Rožának ( )*,/ vagy bela Ru-
žának ( ),/ az ola-
szok meg csak Bela
Rosának, / ebből kifo-
lyólag voltak, a-
kik / Béla rosszá-
nak, / esetleg / bella ro-
ssa-nak csúfolták. /
Ez utóbbiak
szégyeljék magukat! …és
egyébként is: és…
Ennyi, ez volt a
vers. Elmondhatjuk még ró-
la, hogy a számok,
a számjegyek e-
redetileg valóban
számokkal voltak
beírva, begé-
pelve, de az átala-
kításnál nem tud-
tam megtartani
ezt, ugyanis furcsa lett
volna, ha egy sor-
ba az évszámból
csak annyi fér be, hogy e…
vagy ezer… és ott
el kell választa-
ni, és azt hogyan oldhat-
tam volna meg én.
Számokkal egye-
lőre ezt még kivite-
lezhetetlennek
tartom. A másik
meg, hogy az üresen ha-
gyott zárójelek-
be eredeti-
leg valószínűleg azt
kellett volna be-
írni kézzel és
ciril betűkkel, hogy Ro-
ža Bela, illet-
ve, Bela Roža,
majd pedig -- egy sorral lej-
jebb, hogy -- Bela Ru-
ža (bela ruža,
žuta ruža, žuta du-
nja, žuta kuća),
mert nincsenek ci-
ril (ćirilicás) betűk
az írógépe-
men. Többször is gon-
dolkodtam már azon, hogy
az ilyen rövi-
debb szövegek (ver-
sek) -- amelyek elvileg
rövidségükben
(egy-két sorukban)
is -- egészet képeznek,
ha egy, a saját
terjedelmüknél
jóval hosszabb szövegben
teljes egészé-
ben idézzük ő-
ket, hogyan vesztik el az
egész-jellegü-
ket, egész-mivol-
tukat, hogyan épülnek
téglaként, koc-
kaként az újon-
nan keletkező szöveg-
be és hogyan vál-
nak annak teljes-
jogú részévé, össze-
tevő- és alko-
tó elemévé.
Furcsa lemondás lehet
ez a részükről,
melyben sokminden
más mellett, többek között
egyéniségük-
ről is lemonda-
nak -- pontosabban: egyé-
niségüktől is
megfosztatnak. És
elvesznek a tőlük je-
lentősen hosszabb
szóforgatagban.
Micsoda lincselés ez!
Most pedig egy tel-
jes ciklus követ-
kezik, melynek az volt a
címe, hogy verses
olvasónapló
-- Politeizmusaim --
és az egyik da-
rabja a Résnyi-
re nyitva című kötet-
be is bekerült
-- azt most ki is dob-
tam már innen és csak a
többit írom és
tördelem itt át.
Csak, sajnos, semmi, semmi,
de tényleg semmi
kreativitás
sincs ebben a munkában,
így kedvem sincs most
már hozzá több, az
álom is gyötör, és a
gyetrám is dolgo-…
1995. november-december havában