No, itt van, hát az
osztálytalálkozóra
sem jöttél el. I-
gazából én sem
tulajdonítok neki
különösebb je-
lentőséget, csak
éppen úgy eszembe ju-
tott, bár juthatott
volna bármi más
is. Tudod, ez az egyet-
len osztály, amit
én befejeztem,
egyetlen másikkal sem
találkozhatok
így, ötévente,
mintha misem történt vol-
na. Most értem ha-
za az osztályfő-
nöki óráról, és már
az este, lefek-
vés után ugyan,
eszembe jutott, hogy foly-
tathatnám neked
ezt a verset, ezt
a leghosszabb haikut
a világon, a-
mi ezerkilenc-
százkilencvenöt novem-
ber és december
hava után fél-
be szakadt… Az este már
nem volt lelki e-
rőm felkelni, lus-
ta voltam, hogy felkeljek
és nekiüljek
folytatni. Most, hogy
hazaértem, van vagy két
(de legalább más-
fél) órám, mire
a Papuliba kell men-
nem a vacsorá-
ra. A Lénárd At-
tila hozott el egy ré-
gi kis Fítyóval
a sarokig, így
a gyaloglással sem múlt
feleslegesen
az időm, hát most
rajta-rajta-rajta hát
grinc és derék:
nem sokan voltunk
-- aránylag --, lehettünk vol-
na többen is, ha…
Ha-ha-ha…! Hi-hi!
(Nem vagyok meggyőződve
arról, hogy a vi-
lágirodalom
gyöngyszemei közé a-
vatják majd egyszer
ezt a költeményt…)
Szóval: nem kevesebb, mint
negyvenöt flekknyi
versezet jött ki
belőlem tavaly, ezer-
kilencszázkilenc-
venöt november
és december havában
-- és itt követke-
zik most a vers a
versről fejezet -- és most
a cím és az al-
cím alá oda-
írtam kézzel egy róma-
i egyest (itt rá-
gyújtanék!), a negy-
venötödik gépelt ol-
dal aljára pe-
dig, azt a már több-
ször is emlegetett dá-
tumot, miszerint
ezerkilencszáz-
kilencvenöt novembver
és december ha-
vában. A negyven-
hatodik flekket (ezt már
csak így mondjuk szak-
mai körökben,
bár őszintén szólva én
itt a szakmait
legszívesebben
idézőjelek közé
raknám -- a szakma
lelke rajta, no…)
pedig egy szintén róma-
i -- ezúttal -- ket-
tessel kezdtem. A
a verssorok összeszám-
lálására itt,
az ötvenedik
oldalon már nem válal-
kozom -- ennyit a
versről és annak
az nagy büdös tanáról.
Mondom: nem voltunk
túl sokan. Kábé
húszan, tehát szintén ká-
bé ti tizen hi-
ányoztatok, és
ezzel is az igazolt
és igazolat-
lan órák számát
szaporítottátok. Nem
számoltam össze,
hogy hányan voltunk,
de talán még rekonstru-
álható: a bal-
oldali (ez most
nem politika!) padsor-
ban elöl ült a
…masiniszta, ma-
siniszta, masiniszta,
a masiniszta…
Gajda Attila
(soha nem gondoltam vol-
na, hogy egyszer még
leírom ezt a
nevet, s különösen nem,
hogy versben teszem
azt), ő tornata-
nár lett, meg edző, meg a-
pa nemrég. Mellet-
te ült Lövei
Laci, abból amit el-
mondott, csak annyit
jegyeztem meg, hogy
meghalt az apja, meg hogy
most Adán él és
ott is dolgozik.
Pintér Zsolti, avagy ha
úgy jobban emlék-
szel rá, a Pipi.
Ő most Magyarországon
tanul és dolgo-
zik, szerintem ott
is marad. A Barkóczy
Levente foglalt
helyet mellette.
Megkopaszodott szegény,
nyakkendő meg min-
den, egész komoly
ember lett belőle. Nem
irigylem, soha
nem szeretnék I-
lyen lenni, de szó se ró-
la, neki jól áll.
S mögöttük ültem
én, már megint egyedül.
Rólam ennyi is
sok. Shock. Szótagok…
(Apám sürget, hogy indul-
nom kéne, hogy a
Papuliba még
nyolcra odaérjek.) És:
mögöttem ült a
Gömöri Jóska
(nem biztos, hogy szívesen
írom le ezt a
vezetéknevet,
de nem biztos az sem, hogy
erről ő tehet)
üzletember lett,
önkiszolgálókat nyit
Zentaszerte, nős…
Valamikor pad-
társak voltunk. Most nem. Ő
az egyetlen, aki
megpocakoso-
dott a fiúk közül, „jól
főz az asszony”, mond-
ja. Mellette ült
a Fehér Csaba, meg az-
tán így tovább még
végezhetetlen,
véges-végtelen, vége-
láthatatlan so-
kaságáig az
nagy büdös haikuk so-
rának mereven…
Valahol ott szep-
tember végén volt ez a
bizonyos osztály-
találkozó, most
meg már január van, ránk
köszöntött az új
esztendő -- boldog
új évet kívánok! -- ez
most a legesleg-
újabb évfolyam
életünk folyamán -- e-
zerkilencszázki-
lencvenhetet í-
runk, ezt is meg kell majd még
valahogy szoknunk…
Mindig szokatlan
így, egy-egy új év ele-
jén az új évszám,
mindig nehezen
áll rá a szám… Hát, tudod,
érzem, fulladok,
lassacskán kiful-
ladok. Lehet, hogy ott szep-
temberben már nem
kellettt volna el-
kezdenem ezt az új fo-
lyamot. Fáradok.
Kissé hosszúra
nyúlt már ez a levél a-
nélkül is. Igen,
talán úgy van va-
lóban a rendjén, hogy a-
mit elkezd egyszer
az ember, azt fe-
jezze is be sebtiben,
s amíg be nem fe-
jezte, addig fel
se kelljen az asztaltól,
addig abba ne
hagyja, ha jót a-
kar; egyszer majd megtörök
én is, s mi eddig
fontos volt, sorra
mind levetkezem és új,
jövevény érté-
kek ivódnak majd
belém; lemondok majd ma-
gamról, szépen fel-
adom magamat,
hiszen „minden újra nap-
világra jő…”, jő…
Kanada meg a-
múgy is jócskán messze van,
anélkül is nagy
a távolság, bíz,
nagyok a távolságok,
nemcsak a földraj-
ziak, Csilla, kö-
zöttünk; és bízom is va-
lahol a lelkem
legmélyén abban,
hogy ezek a sorok ne-
ked ott Kanadá-
ban valahol már
mitsem jelentenek; hogy
semmit sem jelen-
tenek. Talán vedd
úgy, hogy eszembe jutot-
tál („piciny kisma-
dár…”), megüzentem
valamit abból, ami
valaha voltál.
Nem akarlak… Nem
vagyok biztos benne, hogy
még ismerni a-
karlak majd vala-
ha is; esetleg csak úgy,
mint tavaly az osz-
tálytalálkozón
is, hogy egy levelet ír-
tál, amit ott min-
denki előtt fel-
olvasott valaki; és
ha majd egyszer eb-
ből az országból
én is kijutok, s mert ki-
csi a világ, egy
röptéren jegyért
sorban állva majd egymás-
ra ismerünk, je-
lentsen az rövi-
den csak annyit, hogy egyszer
valahol (az Is-
ten háta mögött)
osztálytársak voltunk, nagy
eset… És aztán
mindketten bele-
törődtünk a világba,
egy-egy másik (pár-
huzamos?) világ-
ba. Holnap talán majd egy
új versbe, egy új
levélbe, versle-
vélbe kezdek, s majd újra
valaki máshoz.
Addig pedig még
a Fityiszt fogadd nagy-nagy
szeretettel tő-
lem, egyelőre
ez az, mi belőlem a
napvilágra jő,
akárha Oedi-
pusz lassacskán felsejlő
vétke volna, úgy
egészítik majd
ki fokozatosan mind-
azok, melyek még
-- ím -- fiókban rej-
lenek. Nem ér a köszö-
net, köszönő sza-
vad már el nem ér,
hajnal van ismét, s nekem
újra indulnom
kell; vár valami
más, hogy valaki más majd
újra visszavár-
jon. S itt a hai-
ku-láncolat is megtö-
rik, kipilickéz-
ni már nincs időm,
negyed óra múlva a
hajnali buszra
indulok; mert ta-
hóknak öt-hét-öt, nem több,
ennyiben mara-
dunk dunk dunk dunk dunk
dunk dunk dunk dunk dunk dunk dunk
dunk dunk dunk dunk dunk