Kosztolányi apokrif-pályázat
Az Üzenet folyóirattal közösen

Beérkezett művek:
2001. március 15.
Bozsik Péter:
...égy jól mindhalálig!
"A következő történetet weissbrunni gyorsvonaton mesélte el Karácsonyi Péter költő barátom. A fővárosban találkoztunk, a Déli pályaudvaron; én egy palicsi konferenciáról érkeztem haza, egész úton álltam, reszketett a lábam a fáradtságtól, többnyire elcsigázott, hegyeken túli, cifra rongyokba bugyolált csempészekkel utaztam együtt, gyomrom égett a ruhák kigőzölgésétől. Ő pedig, gondolom, ahogy szokott, szerkesztőségekben házalt előlegekért, honoráriumokért."

Baráth Katalin:
Számozott lapok
"Néhány lépéssel távolabb, mindenki háta mögé bujdokolva hatlábnyi, száz kilogramm élősúly, föltűnően csíndús szabású fekete öltönybe csomagoltan. Egy fa gyér lombja alatt lapult meg, nyakába csorog a hűs víz, nyakkendője neki is van természetesen, csak a zsebében, ahol ujjaival motoz. (Fehér lapocska, kartonból, ugyanott, remekül pöckölhető a mutató és a hüvelykujj közreműködésével.) Magában dalocskát dudorász, értők megállapíthatnák, hogy csodálatosképpen Mozart úr rekviemjében vannak ily sorrendben a hangok, csak e dúdolt dallam jóval frissebb tónban adatik most elő, akárha induló, mollban. E férfi vagyok én."

Jász Attila:
Saját használatra
"Kosztolányi több ízben is plasztikusan megírta, hogyan képzeli magát halottan, milyen lesz. A tükrös verzió a legismertebb, amit utolsó szerelmének, Radakovich Máriának írt levelében: 'A tükör elé álltam - én a ripacs -, lehunytam szemem, s szemem rése alól kitekintettem a tükörképemre, milyen leszek majd mint halott. Még a szájam is kinyitottam, hogy a kép valószerűbb és borzalmasabb legyen.'"

Nagy Dudás Farkas Erika:
Harangoznak
"Az utolsó nagy kalandja Párizsban volt, A Szajna vízébe meredt, mellette egy csupa báj, csupa csipke, álomszép nő állt, az a bizonyos szomszéd özvegyasszony, és akkor szakadt fel valahonnét nagyon mélyről, hogy mi végre ez az egész, jobb lenne haza menni. Sajnos, gyenge volt ahhoz, hogy ezt elhallgassa, és attól kezdve minden erejével azon volt, hogy minél előbb otthon legyenek. A nőnek nem maradt más választása, engedelmeskedett, de végig duzzogta a hosszú utat. Magyarázat nélkül váltak el a kisváros vonatállomásán, nem is intett a nő után, de értelme sem lett volna, mert az az egész vonatozás alatti hallgatás után szintén egyetlen szó nélkül szállt le a peronra, intett egy bérszolgának, aki a kocsiig segítette a csomagjait."

Karácsonyi Lili:
E. Ilona dobozai
"E. Ilona egy új téglaház félkész emeleti részében állt. A csupasz szürke betonon különböző méretű papírdobozok hevertek a lába körül. A szobában nem volt bútor, de még a mennyezet sem készült el. Ha felnézett, a csupasz gerendák között a tető cserepeit látta. A nőnek azonban eszébe sem jutott ilyesmi, a derékmagasságban lévő ablakon sem pillantott ki. Azon úgyis csak a szomszéd udvarának egyik csücskét és néhány háztetőt látott volna. Nem volt kíváncsi természetű, nem érdekelte, mi történik más udvarában. A háztetők sokkal jobban ingerelték a fantáziáját. Ottlik Halász Petárjának háztetői. Munkahelyének ablakából is inkább azokat figyelte, pedig onnan is kifürkészhette volna egy-két udvar titkát. De nem akarta.

Szakmány György:
Esti és a háború
"Az ajtó mögött, a falnak lapulva egy toprongyos alak állt, s hatalmas pisztolyt szegezett rám. Szúrós tekintetével egyenesen a szemembe nézett, s valósággal odaszögezett a padlóhoz, pedig félelmemben mozdulni sem bírtam. Haja, amely alól az átható tekintet elővillant, csapzottan a homlokába lógott. Torzonborz szakálla, bajsza eltakarta komor, sáros arcát. Sötétzöld ruhája csurom víz volt, szakadt és nyakig sáros; a nedves föld szaga áradt belőle. Szöges bakancsa alatt megnyikordult a hajópadló, az alak, kinyújtott kezében a mordállyal, egy lépést tett felém. A félelem újabb hulláma tört rám, vizelési kényszert éreztem, a gyomromat mintha egy jeges kéz markolta volna. 'Valamit tennem kell.' - villant át agyamon, 'Hozzávághatnám a tintatartót.' - gondoltam, s nem tudtam máshová nézni, csak a szemébe.

Danyi Zoltán
Kosztolányi Dezső második verse

2001. fabruár 11.

Balla D. Károly:
A vadonc
"Elviselhetetlen, hogy a könyveknek nemcsak szerzőjük és műfajuk van, hanem méretük is. Erre akkor döbbent rá, amikor Gizella rácsapta az ajtót és ő belemerült a könyvtár újrarendezésébe. Már az első órában egymás mellé kellett tennie két egymás mellé egyáltalán nem illő kötetet. Csupáncsak azért, mert magasságuk akkora, hogy saját elképzelt helyükön nem férnek el, egyedül a legfelső polcra állíthatja őket. Holott az egyik az "Irodalom", a másik a "Természettudományok" folyómétereihez adott volna hozzá valamennyit. De nem: felkerülnek a plafon alá, balról a művészeti albumok, jobbról a gondosan bekötött napilap-évfolyamok közé."

Berniczky Éva:
A paradicsommadár
"Boró néninek esze ágában sem volt heves bűntudatot gyakorolni. Türelmesen és fapofával kivárta, míg unokaöccsei bosszúállása elévült, jeges kurjantásuk bele nem keveredett a tél végi folyó rianásába. Innen már Boró néni nyelvet nyújtogathat feléjük, úgy sem érik el, veszedelmes sebességgel sodródik lefelé a zajló folyón. Jégtábláról jégtáblára ugrik. Az ő súlyát elbírják az alkalmi tutajok, de a fiúk nem merészkednek a bizonytalanra. Nadrágjukból kilóg a lábuk szára az állandó növésben, kilátszó fehér bőrük világít a távolból, a többi elmosódik."

2001. február 5.
Szajbély Mihály:
A borz
"Tegnap múlott négy hete annak, hogy megérkeztünk ide, és visszasírom sokszor a Báró úr szép landstrassei palotáját, mellette a zöldellő illatos kerttel, szobrokkal, orangeriával, az aranyhalak medencéivel. A vidék itt igen vad, ámbár nem szépségek nélkül való. Hegyes vidékhez szokott szemnek azonban meglehetős idegen, és hát töméntelen a víz. Ideutaztunkban egy helyütt a kocsi kerekei oly mélyre süllyedtek az sárban, hogy ökröket fogtak a lovak elé, de úgy sem haladhattunk, akkor a Báró úr nagy laposfenekű ladikokba rakatott át mindent, amit az ökrök általhúztak a tenger sáron."

2001. január 18.
Nagy Abonyi Árpád:
Esti Kornél hazatér
"Egy szeles, novemberi éjjelen érkezett haza, abba a poros, bácskai városba, amelyben már életükben többször is meghalnak az emberek. Amint megpillantotta a kopott vasúti pályaudvart, elfogta a melankólia. Az állomás már kihalt folyosóján megállt egy pillanatra; szórakozottan böngészte a szakadozott menetrendet, mintha máris indulna tovább. A lámpák sárga fényében viharvert bőröndjével, hosszú ballonjával, s hanyagul fejébe nyomott kalapjával valószínűtlenül hatott."