Makropolisz 12., Fenn Obertauernben 5.
Nagy Abonyi Árpád
Sofi, Karl, Ulla és én
< Oto Horvat: Pár várható következmény |
De túl messzire szaladtam, New York még messze van. Egyelőre a Schütz szálló kihalt ebédlőjében vagyunk, és mint egy kimerevített filmkockán, megáll az idő. Sofi, Karl, Ulla és én mozdulatlanul állunk hosszú percekig, mintha csak a végzet startpisztolyának eldördülésére várnánk, hogy megkezdhessük eszelős vágtánkat összefonódó sorsunk tragikomikus végkifejlete felé.
Míg sorsunk közönyösen várt ránk az erdőhatár mögötti menedékházban, Sofi és Karl elfoglalták szobájukat, én meg egy újabb italt rendeltem.
Hogy megszépültek, mondta a feleségem. Tűnődve kevergette a szívószállal lassan kihűlő csokoládés italát.
Csapdát sejtettem, így nem válaszoltam, csak megráztam a poharamat, és ittam egy kortyot.
Vannak, akiken nem látszik az idő múlása, folytatta a feleségem, egy gyors pillantást vetve rám.
Két év alatt nem sokat változik az ember, mondtam végül.
Van, aki néhány perc alatt is rengeteget változik, nézett rám jelentőségteljesen.
A feleségem nem volt vak, és valóban, igaza lehetett, hiszen míg őt néztem fél fenékkel a bárszéken ülve, valójában Sofit láttam magam előtt, vállig érő, egyenes, világosbarna, kis híján szőke haját és sötét szemét, amelyben – most úgy tetszett – újra magamat látom, amint ellenállhatatlanul zuhanok, s amelyben végül menthetetlenül elmerülök. Ezért aztán inkább az üres termet bámultam, az asztalokon álló fehér gyertyákat, végül a műanyag virágokkal teli kis vázákat.
De nemcsak a feleségem nem volt vak, ugyanis én is rögtön észrevettem Karl csaknem kenetteljes modorát, alig felhúzott szája sarkában azt a ravasz kis mosolyt, mely olyannyira jellemezte. Percekig a fülemben csengett mély, rekedtes hangja: „Nicsak, micsoda nimfa egy ilyen elhagyatott helyen!” Ártalmatlannak tűnő, barátinak vélhető mondat két év után, amennyiben az ember nem ismeri Karlt, és nem hallotta a feleségem egykori jól irányzott kijelentését…
De nem sokáig tűnődhettem, mert a lépcsőfeljáró felől hamarosan nevetés harsant, majd felbukkant Karl és Sofi, vidáman, s valóban megfiatalodva.
Mi ez a búbánat, csak nem temetésre készültök?, rikkantotta Karl és elnevette magát.
Dehogynem, temetik a jókedvüket, nem látod? Úgy látszik, túl sokáig voltunk fenn, mondta Sofi, és ő is elnevette magát.
Nonono, szólt Karl odalépve hozzám, és megpaskolta arcomat. Majd én mindjárt felvidítom a társaságot! Italt mindenkinek!, fordult a pult mögött kókadozó pincér felé.
Én nem kérek semmit, és már te is eleget ittál szerintem, mondta a feleségem, de ügyet sem vetettem rá: intettem Karlnak, hogy jöhet az újabb dupla martini.
Nem rohanhatunk ki rögtön a sípályára, mondta Karl, még fennakadunk az első fán!
Sofi újra nevetett; egyértelmű volt, hogy jó hangulatban vannak. Láttam, hogy átöltöztek: Karl sötétkék sínadrágban volt és sárga pólóban, Sofin élénkpiros sínadrág feszült, felülre sötétkék szvettert húzott. A sárga színt sohasem kedveltem, s mint mindig, valahogy most is nyugtalansággal töltött el. Ezért inkább Sofi nadrágjára meredtem, de magam sem tudom miért, valahogy úgy tűnt, mintha vérrel áztatott nadrágban ülne fel lassan a bárszékre, s egy pillanatig arca szederjesnek, ajka szinte fehérnek tűnt.
Lehet, hogy valóban eleget ittam, gondoltam, de ekkor Karl kezével a pultra csapott, és magasba emelte a poharát.
A két gyönyörű nőre és erre a két szerencsés pasasra, mondta és csaknem egy hajtásra kiitta a poharát. Sofi nevetett, a feleségem is elmosolyodott, és mindketten kortyoltak egyet az italukból.
Karl elsütött néhány idétlen tréfát, majd így szólt:
Most, hogy újra itt vagyok, ebben a fertő országban, ebben a posványban, mást sem akarok, csak jól érezni magam!
Szóval újra kezdi a régi mesét, gondoltam unottan. A feleségem azonban ekkor komor, rezzenéstelen tekintettel kijelentette, hogy nem mindegy, kivel él az ember egy fertő országban. Aztán jelentőségteljesen rám nézett.
Ha megfelelő emberek vesznek körül, bárhol könnyen kibírod, tette hozzá aztán.
Nagy közhely, de végül is igaz, szólalt meg Sofi, és kézfejével, mintegy véletlenül megérintette a combom.
Hálás voltam ezért Sofinak, úgy éreztem, a védelmemre kelt.
És Hans? Mit tudtok róla? Oly régen láttuk már!, terelte másfele a szót a feleségem.
Hans?, nevetett fel Karl, Hans, mint fiatal ügyvéd megcsinálta a karrierjét. Ott csücsül müncheni irodájában, és annyi pénzt keres, amennyit nem szégyell. Nem sztárügyvéd, de a szerződésekkel, a kis tyúkperekkel, és az ilyen-olyan jogi csűrcsavarokkal elég jól megszedte magát.
És hogy áll a nőkkel, megnősült?, kérdezte a feleségem.
Á, dehogy, mondta Karl, tudod, milyen, a perfekcionizmusába fog belehalni. Mindig afféle művészkisasszonyok iránt vonzódott, holott szerintem egy egészen egyszerű, tenyeres-talpas parasztlány kéne neki.
Igen, szerintem is, folytatta gyorsan Sofi. Kár lenne, ha egy ilyen jóképű fiatalember csak úgy elkallódna.
Abszolút, mondta a feleségem, és láttam, hogy eltűnődik.
A poharamba néztem, és Hansra gondoltam, régi jó barátomra, aki egykor fülig szerelmes volt a nővérembe, Mariannéba, noha igyekezett ezt titkolni. A titok persze nem volt titok, lesírt róla a búbánatos szerelem. Magam előtt láttam csinos arcát, fénylő okos, sötét szemét, és hirtelen azt kívántam, bárcsak ő is itt lenne.
| Oto Horvat: Ulla talpa >