Benes László: Postlinguitas V.
Csapdában

Legnagyobb vétkét az emberiség akkor követte el, amikor még önmagánál is tökéletesebb gépembert konstruált. Ugyanis egyes mesterséges intelligenciával rendelkező robotok nemcsak hogy robusztusabbak, mozgékonyabbak, kitartóbbak, sőt találékonyabbak voltak, mint az emberek, hanem még személyiségcserére is képessé tették valamennyit. Mivel e gépeket a homo sapiens anatómiája alapján készítették, így nemcsak formájukban, de működésükben is az emberi test hű másai voltak. Termoplasztikus anyagból készült csontjaikat ínszerű szalagok mozgatták, az izmokat elasztikus húrok helyettesítették, amelyek funkcionálását egy mozgató alrendszer biztosította; nyolcvan beavatkozásából minden húrra jutott egy. Szenzor-alrendszerük a testrészek egymáshoz való viszonyát vizsgáló vizuális, hang-, és tapintásérzékelőkből tevődött össze. Viselkedési alrendszerük pedig a mozgásért és a mesterséges intelligenciafunkciókért volt felelős. És ezt a végsőkig tökéletes konstrukciót elnyűhetetlen mesterséges bőr fedte.

Behozhatatlan előnyük volt az emberekkel szemben továbbá az is, hogy nem kértek enni, nem aludtak, nem kellett lakhelyet építeni számukra, az időjárás viszontagságai nem hatottak ki tevékenységükre, állandó fizikai megterhelés alatt állhattak a végtelenségig, mivel olyan nukleáris elemek működtették mesterséges szervezetüket, amelyeket akár több száz éven át sem kellett cserélni, mert élettartamuk megegyezett a bennük lévő izotópok élettartamával.

Ám a teremtett világ rendje ellen törő emberiségnek az lett a veszte, hogy megfeledkezett a törvényről: tudattal, lélekkel bíró lények alkotása csakis a Teremtő joga. Mert ez áll az Írásokban: „Így szól az Úr Isten ezeknek a teremtményeknek: Ímé, én bocsátok ti belétek lelket, hogy megéledjetek. És adok reátok inakat, és hozok reátok húst, és bőrrel beborítlak titeket, és adok belétek lelket, hogy megéledjetek, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.”⁴

Az történt ugyanis, hogy a halhatatlanok, és az általuk szimulákrum segítségével kirekesztett halandók kasztja mellett, még egy új világ alakult ki: az ember teremtette lények világa, amelyet a kiváltságos elit már nem tudott irányítása alatt tartani, sőt a mesterséges intelligenciával rendelkező robotok lázadása, és azoknak eme elit kiirtását célul kitűző forradalma, már az emberi civilizáció végét jósolta. Mert nem kellett a feltételezett kívülállónak látnoknak lennie ahhoz, hogy felmérje: a Világhaderő a felmorzsolódás szélén állott, és az eltunyult, dekadens örökéletűek, akik kizárólag semmittevéssel, esetleg valamilyen kvázi tevékenységgel töltötték a végtelen időt, olyan új gépek előállítására, amelyek felvehették volna a harcot a fellázadt emberutánzatokkal, már nem voltak képesek.

A halhatatlanok azon egyszerűnek tűnő tervének véghezvitele, miszerint úgy szabadulnának meg az irántuk ellenségesen viszonyuló, s már az életükre törő értelmes robotoktól, hogy eltávolítják belőlük a működésüket biztosító nukleáris elemet, csak részben járt sikerrel. Ugyanis amikor a fondorlatosabb robotok látták, mire készülnek felhasználóik, egyszerűen megszöktek ellehetetlenítésük elől. Így az ártalmatlanná tételtől éppen az örök életűekre nézve legveszedelmesebb modellek menekültek meg. Azok, amelyeknek mesterséges értelme viselkedési alrendszerük kognitív egységének meghibásodása folytán eltért a normálistól: a gonosztevők, a gyilkosok és a veszedelmes pszichopaták.

És e meghibásodott gépemberek már arra készültek, hogy – miután kis csoportokban, egyidejűleg lerohanták a végtelen életűek egymástól óriási távolságra fekvő, kis létszámú közösségeinek telepeit – Avaddon parancsnoksága alatt egyesítve erőiket egy végső, megsemmisítő csapást mérjenek a Világközpontra, ahol a Világkormány székhelye és a Világhaderő főhadiszállása volt.

Minerva Islast is egy ilyen banda foglalta el nem sokkal Penetrator érkezése előtt, amelyet történetesen Avaddon vezetett. Hatalmas alakja most ott tornyosult a fiatalember felett, eszelős kígyószemével bűvölte prédáját, aki ezalatt a rémülettől képtelen volt akár egy mozdulatot is tenni, vagy megbénult agyából valamely szimpla gondolatot kipréselni. Az örvénylő kaotikus táj eltűnt szeme elől, csak a fertelmes rém maszkszerű, ám minden vonásában végtelen kegyetlenséget árasztó pofáját látta.

A közben elősomfordált többi szörnyeteg: Provocator, Hypernous és Illuminator – nem mervén vezérük dolgába beleavatkozni – távolról, vigyorogva szemlélte a jelenetet.

– Marsh u bibliotek!⁵ – parancsolta ekkor ellenszegülést nem tűrő hangon Avaddon, és az archívum építménye felé taszigálta a még mindig igencsak sokkos állapotban lévő hősünket.

– Nun tu can lirare et alt homme also!⁶ – harsogta a többiek röhögése közepette a vezér, miközben foglyát belökte a fényárban úszó helyiségbe. Kisvártatva Penetrator már a zár kattanását hallotta, amint Avaddon erőteljes rúgása által rácsapódott zárkája ajtaja.

Egyedül maradván, és feltételezvén, hogy ezután bizonyára békén hagyják, valamelyest összeszedte magát. Körülnézve, nyomban konstatálta, hogy noha az emberutánzatok a műholdérintkezést megsemmisítették, az archívum anyagába való bejutást, és a sziget (eléggé elnagyolt) térképét láttató komputerhálózatot érintetlenül hagyták, így aztán bekapcsolva azt, nyomon követhette, amint a robotok hatalmas többéltű járművükön elhagyják a szigetet, magukkal víve a vének járgányait, amelyekbe előzőleg bepakolták a robotőrszemeket is, teljes fegyverzetükkel egyetemben. Hogy a vénekkel mi történhetett, azt az élő térkép hiányosságai miatt nem láthatta.

A fellázadt robotok között, rájuk erős kohéziós erőként ható, és feltétlen engedelmességre kényszerítő csordaszellem uralkodott, mert hajdani megalkotóiknak még arra is volt gondjuk, hogy az emberi agyhoz hasonlóan, amelyben ősidők óta tárolva volt az a kényszer, miszerint az egyén aláveti magát a csoport akaratának, még akkor is, ha tudja: a többség döntése számára akár végzetes kimenetelű is lehet, úgy programozzák be intelligenciaközpontjukat, hogy minden körülmény között fogadják el a horda, és a vezér akaratát. Nos, kétségkívül eme tulajdonságuknak köszönve sikeredett oly hibátlanra a halhatatlanok telepei ellen végrehajtott egybehangolt akciójuk is. Továbbá ha Penetrator figyelembe vette azon körülményt is , hogy a félelem mint olyan, eleve nem volt bekódolva műagyukba, és hogy mesterséges értelmüket irányító viselkedési rendszerük hibája folytán kizárólag negatív erők irányították cselekedeteiket, valamint ehhez a megállapításhoz még hozzákalkulálta a Világhaderő akkori potenciálját, könnyűszerrel felállíthatta a küszöbön álló összecsapás kimenetelének előrejelzését: a gerillák győzelme csupán napok kérdése. Tisztában volt azzal is, hogy őt sem könyörületből hagyták életben, hanem csakis azért, mert a halandók sorsáról később – a halhatatlanokkal való leszámolásuk után – kívánnak dönteni.

Mindez ama néhány perc alatt futott át az agyán, amíg a robotok távozását szemlélte, most azonban a zsebszámítógépen sürgősen ki kellett keresnie az ajtózár rejtjelét, hogy mihamarabb kijusson innen. „Még szerencse, hogy Avaddon nem motozott meg!” – örvendezett. – „A kis szerkentyűnek még nagy hasznát vehetem!” Mégis hiába kutatott reggelig, a kódot mégsem lelte. Végül arra a következtetésre jutott, hogy Defensor azt be sem táplálta komputerébe, hiszen naponta megfordult az archívumban, és feledékenysége ellenére a jelszót jól az eszébe véshette. „Vajon akkor Avaddonék hogyan jutottak be ide?” – tette fel a kérdést, mindjárt válaszolva is rá: „Hát persze! Hipnotikus erejükkel bírták rá Defensort a rejtjel átadására!”

Ekkor egy gombnyomására az archívum déli oldala emelkedni kezdett, és lassan belesüllyedt a vele szemközti homorú fémborításba, láthatóvá téve a mögötte rejtőző üvegfalat. Ugyanis az objektum struktúrájának hengerfelületét alkotó fémburkolat tetszőleges mozgatásával a kívül lévő átlátszó anyagból készült burkon keresztül a bennlevők, ha kedvük tartotta, gyönyörködhettek a feltárulkozó panorámában, vagy akár a csillagos égboltban. Innen fentről – mert Avaddonnak, miután az ajtót rázárta, még arra is volt gondja, hogy a teleszkópos lábakkal a lehető legmagasabbra emelje a levéltár konstrukcióját – beláthatta az egész fennsíkot. Orrát az üveghez nyomva bámult ki a szürke, elmosódott tájra, amelyet csak olykor-olykor világított meg egy, az eget fedő súlyos felhőkárpitból kipattanó villám sistergő vakufénye. Az üvegen pergett, dobolt az eső, ám e monoton kopogáson át mégis oly erőteljesen hallotta a tomboló tenger robajlását, mintha annak hullámai egyenesen a dobhártyáját ostromolták volna.

„Nincs más hátra, minthogy kivárjam az események alakulását” – töprengett el kilátásairól nagy nyújtózkodás közepette. „Bármiképpen is alakulnak a világ dolgai, végül mégiscsak akad majd valaki, aki innen kiszabadít! Ám, ha mégsem így lesz, akkor is találok rá módot, hogy kijussak innen… Csupán néhány nap kérdése az egész! Ha már itt vagyok, kihasználom az alkalmat: olvasni fogok! Hogy csodálkozna Avaddon, ha látná, milyen lelkiismeretesen megfogadom a tanácsát!... Előbb azonban alszom egy sort…”

Vízszintes helyzetbe állította az egyik hatalmas karosszéket; kényelmesen elhelyezkedett benne, és nyomban mély álomba is zuhant.

Késő délutáni ébredésekor sehogyan sem akaródzott kinyitnia a szemét; arra akarta kényszeríteni magát, hogy újra elaludjék. Hirtelen félbeszakadt álmának folytatását szerette volna látni. Ám igyekezete kudarcba fulladt.

A különös álom pedig ez volt:

Gyönyörű hitvesével, csöppnyi gyermekeivel vakítóan tündöklő égbolt alatt, végtelen , füves síkságon mendegéltek. Hirtelen jött vágytól ösztökélve, el szerette volna nekik mesélni, hogy milyen is volt itt régen, a Nagy Özönvíz idejében. Ám az övéi csak értetlenül néztek rá… Nem beszélték az anyanyelvét!...

„Vajon ez az álomkép valami próféciaféle lehet!?” – futott át agyán a feltevés. – „A jövő víziója talán, amely szerint az ár valamikor majd vissza fog húzódni! Megnősülök, gyermekeim lesznek, de a nyelvemet nem fogom átörökíteni!… Ki tudhatja?!… Most azonban nézzünk valami olvasnivaló után!”

[Folytatás: Megvilágosodás >]

⁴ Ez 37, 5-6
⁵ Lódulj a könyvtárba!
⁶ Most aztán olvashatsz kedvedre, a vének helyett is!