Benes László: Faktum IV/VII.
Lázadás

Arra ébredt, hogy valaki, általa eddig még soha nem hallott, vérfagyasztó hangon, közvetlen közelről, beleüvöltött a fülébe. Nem értette mit, ám abban biztos volt, hogy ezzel csakis a Gonosz üzent neki. Figyelmeztette.
Miután átgondolta a legutóbbi eseményeket, biztos volt benne, hogy csupán egy szörnyű rémálom volt az egész. Ekkor azonban valami furcsa szorítást érzett jobb combizmában. Amikor letekintett a sajgás helyére, átlátszó szprével befújt mély sebet pillantott meg! Most már igazán nem tudta, hogy mit gondoljon. Mély kétségbeesés uralkodott el rajta. Erre összekulcsolta két kezét, és tekintetét a mennyezetre emelte.
„Imádkozni tilos!” – parancsolta a Hang.
Elfeledkezve sebéről talpra szeretett volna ugrani, ám a merev lábába hasító fájdalomtól visszahanyatlott a lócára, és onnan ordította dühödten:
– Azt senki sem tiltathatja meg, hogy imádkozzam!
Abban, hogy magában imádkozzék, valóban nem tudták megakadályozni, mivel gondolataiba nem tudtak beférkőzni. Ám bosszúból azt megtehették, hogy a plafonra szerelt lámpából nagyfeszültségű impulzusokat bocsájtsanak rá. Ezzel blokkolva izomrendszerét.
Teste őrült vitustáncba kezdett. Szemgolyói majdnem kiestek a helyükről, arca teljesen eltorzult.
Amikor abbahagyták a kínzást, a görcsös rángatózástól teljesen kimerülve, alélt tagokkal meredt a semmibe.
A Hang újból megszólalt, ám most már áttért a tegeződésre:
„És most jól figyelj! Mint tanult embernek, tudnod kellene, hogy a világ urai egyedül mi vagyunk! A befektető dinasztiák, az illuminátusok, ahogyan ti nevezitek felsőbbrendű kasztunkat, vagyis minket, a Megvilágosodottakat, akik egy fejlettebb civilizáció leszármazottai vagyunk. Nagyon könnyen leellenőrizhető, miszerint DNS-ünk eltér a ti genetikai kódotoktól. Szabadságotok, életetek, sőt még a lelketek felett is mi rendelkezünk. Te is csupán egy tehetetlen báb vagy a kezünkben, akit parancsainknak engedelmeskedő Vérebként fogunk visszaküldeni az emberek közé: hogy még inkább megzabolázzuk és igába hajtsuk őket! Apropó, majdnem elfelejtettem: a következő ellenfeled egy robotkutya lesz. Hamarosan minden információt meg fogsz kapni ezzel kapcsolatban! Eme érdekesnek ígérkező párviadalon közönségünk bizonyára jól fog szórakozni!”
Viktor minden erejét összeszedve, reszkető inakkal imára kulcsolta kezeit. Várta a sokkolást. Ám semmi sem történt.
Gondolatai kezdtek kitisztulni: „Okvetlenül ki kell innen szabadulnom! De hogyan?! Még azt sem tudom, hogy valójában hol lehetek, pontosan kik is a fogvatartóim, hiszen még a hang is, amellyel kommunikálnak velem nem emberi, hanem műhang… Ám a külvilágtól való elzártság, az információhiány a legszörnyűbb! Egy szónak is száz a vége: valami kiútnak mégis kell lennie!”
A következő két napban a Hang egyetlenegyszer sem szólalt meg. Ez idő alatt Viktor egy korty vizet, egy falat ennivalót sem kapott. Ehelyett szüntelenül erős fény- és hangeffektusokkal bombázták, úgy hogy egy percre sem tudta lehunyni a szemét. Így szökési tervek kigondolásáról egyelőre szó sem lehetett.
Aztán egyszer csak megszűnt a vakító villogás, és az eget verő ricsaj; Viktor majdhogynem abban a pillanatban el is aludt.
Jó hosszú idő után – valószínűleg az ételtároló jelzésére – ébredt fel. Amikor annak ajtaját kinyitotta, benn pizzát és nagy műanyag pohárban jéghideg sört talált. A képernyőn pedig megjelent a Hang által már előre beharangozott utasítás, amely kizárólag a robotkutya technikai adatait sorolta fel. Ám volt a szövegben egy rész, ami megragadta Viktor figyelmét: „…a robotkutya számítógép felügyeletére van bízva, előzetes programozás alapján képes különböző feladatok elvégzésére, ám van mód rá, hogy emberi beavatkozásra megszakadjon a kapcsolat a robot és komputere között. Ezek pedig a következők: a fejére mért egyszeri koppintásra blokkolható a műeb harapási reflexe, kétszeri koppintás esetén a robot leül, orra érintésére pedig táncolni kezd a maga szolgáltatta zenére…”
A következő percben künn felgyúltak a fények. Óriási méretű csarnok lett láthatóvá, egy nyitott ajtóval a végén. Viktor rögtön felmérte, hogy ez semmiképpen sem lehetett virtuális kép, álvilág.
Megszólalt a Hang is, most ismét magázó hangnemben:
„Lépjen ki a cellából!”
És már gördült is ki helyéről az elülső falat képező rácskeret, amely egyben a zárka ajtaja is volt.
A harci robotkutya a szemközti sarokban állt. Mondhatni, félelmetes kinézete volt. Horribile dictu! Legelőször az acéllemezből kialakított – állandóan csattogtatott – éles fűrészfogszerűre vágott szélű, az egész testéhez képest aránytalanul nagy állkapcsa vonta magára áldozata figyelmét. Reflektorszerű szemének fénycsóvái elől lehetetlenség volt elrejtőzni.
Feldübörögtek a lábára szerelt görgők, és a robot óriási kezdősebességgel indult is Viktor felé. Ő viszont – hasonló sebességgel – az ajtó felé vette az irányt, amelyen átjutva, rögtön be is csapta azt, majd rátolta a záróreteszt, és levegő után kapkodva dőlt az ajtó lapjának. Rémülettől zavaros tekintete előtt egy másik hodály körvonalai rajzolódtak ki, amelynek túlsó ajtaja közelében felhalmozott műanyag csövek tömkelege vonta magára figyelmét.
Ám már a következő percben ugrott is el a bezárt ajtótól, mivel a robotkutya a túloldalról a mellkasára szerelt flex segítségével úgy kezdte vágni a vastag duralaminium lemezt, akár a konzervdobozt.
Viktor akkor a kijáratnál lévő halmazhoz futott, kihúzott egy csövet a kötegből, elbújt a kupac mögé, és várt.
Átjutván az első ajtón, a robot véreb hirtelen megtorpant, majd a kijárat felé vette az irányt. Amikor Viktor búvóhelyéhez ért, az felugrott a kupac tetejére, és a műanyag csővel hatalmas ütést mért a robot érckoponyájára, majd közvetlen utána még kettőt. A műeb fényei kialudtak, majd engedékenyen két hátsó lábára ült. Akkor Viktor elébe került, és megérintette az orrát. A kutya erre valamiféle, nyekeregve felcsendülő, torz hangzású sramli zenére idétlen keringőzésbe kezdett.
„Úgy lehet, annyira biztosra vették, miszerint a robot harci kutya végezni fog velem, hogy nem zárták el szabadulásom útját!” – morfondírozott Viktor. – „Lehetséges, hogy az a másik ajtó már a külvilágba vezet!”
És máris rohant a nyitott ajtó felé. Ám hiú ábrándnak bizonyult e futó gondolat: az ajtó csupán egy kijárat nélküli szűk helyiségbe vezetett.
„Most pedig jól figyeljen!” – recsegte a Hang közvetlen közelről. – „Lassan, minden mozdulatára ügyelve, mindennemű trükközés nélkül, ugyanazon az útvonalon, amelyiken idáig jött, térjen vissza a cellájába! Ismétlem: egy lépéssel se térjen le erről az útvonalról, mert többször már nem figyelmeztetem!”

Következik: Eladósodva >