Danyi Zoltán: In einer dunklen Nacht
In einer dunklen Nacht
Gyerekkorában, mondta, erős vonzalmat érzett a zongorához, más hangszer nem érdekelte, de a zongora szinte megbabonázta, a szomszéd házban lakott egy idős szerb asszony, akinek volt egy pianínója, ezen tanulta meg a Für Elise kezdő taktusait, ígéretes kezdet, mondta, de azután megrekedt ezen a szinten, a Für Elise első hangjainál, ezeket viszont hibátlanul el tudja játszani ma is, mondta, olykor például, ha felidegesítik, ujjaival a Für Elise kezdő taktusait játssza a combján, vagy a combja mellett a levegőben, és ezzel nyugtatja magát például a határon is, ha nem halad a kocsisor, és órákat kell várnia, mondta.
A pianínó tetején egy metronóm állt, ezt is kipróbálta, ide-oda tologatta a kis súlyocskát a fényes rúdon, de hamar ráunt, mondta, elfelejtette a metronómot, és csak évekkel később jutott eszébe ismét, amikor a határon várakozva egyszer azon spekulált, hogyan lehetne kiszabadulni az ingázásból, amelynek évek óta a foglya volt, vagy hogyan lehetne átalakítani ezt az ingázást, átváltoztatni valami mássá, egy más minőségű kilengéssé, mondta, ekkor jutott eszébe a metronóm, míg ugyanis az inga nehezéke minduntalan a mélyebb régiókat pásztázza, addig a metronóm hegye folyton a magasabb szférákban jár, és ha már mindenképpen e két ország közt kell ingáznia, gondolta, akkor mégiscsak jobb volna, ha a felsőbb régiókban tartózkodna, gondolta, mondta az ápolónak.
Vele egy időben, vagy kicsivel később talán, a kilencvenes évek közepén kezdte meg az ingázást Peter Handke is, csak ő éppen ellenkező irányból, mondta, meg valamivel messzebbről, Párizsból indult, hogy rendszeresen ellátogatasson Szerbiába, és a Fruška Gora lankáin vagy a Zlatibor erdeiben sétáljon, vagy hogy letáborozzon a Morava partján, csónakba szálljon, szótlanul evezzen órákon át, és miután kicsónakázta magát, visszatérjen Párizsba, és megírjon egy újabb könyvet, mondta, sokszor próbálta elképzelni Handkét írás közben, maga előtt látta szikár, inas alakját, amint a papír fölé hajol és a nyugati világot ostorozza, mondta, és noha úgy tűnt, hogy Handke lélekben végig hajlíthatatlan, szerinte azért mégiscsak maradt benne egy mustármagnyi kétely, hiszen soha nem tudott lemondani Párizsról, nem tudott Szerbiába költözni végleg, miközben persze a Morava partján eltöltött estékre is szüksége volt, hogy erőt merítsen belőlük az íráshoz, írni viszont csak Franciaországban tudott, Szerbiában nem, ami érthető persze.
Egy nyári éjjelen, mondta, sétálni indult a zavaros kék derengésben, nem tudott aludni a szomszédban italozó krajinai menekültektől. Magasan a folyó felett a Hattyú lebegett, odalent a parton pedig egy esőkabátos férfi guggolt vagy ült, ezüstös horgászbotja mélyen a víz fölé nyúlt, figyelte egy ideig, mondta, de a horgász nem mozdult, és neki olyan benyomása volt, mintha nem is a halakra várna.
Másnap délelőtt elutazott Budapestre, mondta, és próbált megjegyezni mindent.
A Rózsa utcában tűzoltókat látott, köréjük néhány nő és férfi gyűlt, mind ugyanabba az irányba néztek, majd az egyikük kivált közülük és felfelé mutatott, és akkor ő is, mondta, kezdett kíváncsi lenni arra, hogy vajon mi történt, de nem akart csatlakozni a tűzoltók köré gyülekezőkhöz, úgyhogy menet közben pislogott arra, amerre a többiek néztek, egy teljesen szokványos öreg pesti bérházat látott, leváló vakolattal, a falakon megbarnult lövésnyomokkal, átment az utca másik oldalára, onnan is felnézett az épületre, de semmi különöset nem vett észre, mondta, és amikor a sarkon egy hevesen szirénázó tűzoltókocsi fordult be, még egyszer hátranézett, hátha feltűnik legalább egy keskeny füstcsík a házak felett, persze, csak antennákat látott meg kéményeket, mást nem.
A Podmaniczky utcán egy lány jött vele szemben, térdig érő fekete csizmában, mondta, meleg volt, június, és az a térdig érő fekete csizma.
Kleopátra-szerű haját hidrogénszőkére festette, ritkított szemöldökét halványzöld ceruzával húzta ki, mondta, és akkor arra gondolt, hogy a szerb nők ennél erősebb színeket használnak, a fenekük izmosabb, a járásuk keményebb, mintha folyton csatába mennének, de ami a melleket illeti, abban kétségkívül a magyar nők a nyerők, mondta, és miután a körúton megebédelt, az Andrássy felé vette az irányt, közben próbált kilökdösni a nyelvével egy beszorult húsdarabot a fogai közül, az Oktogonnál aztán elfordult balra, és mivel így éppen a tarkójára tűzött a forró júniusi nap, behúzódott a bal oldali házsor árnyékába, mondta az ápolónak, aki persze nem értett egy kukkot sem magyarul, leült az egyik fa alá a padra, a nyelvével egyre piszkálgatta közben a húsdarabot, a Terror házának falán plakátokat látott, a délvidéki megtorlásokról rendeztek kiállítást, a bejárat előtt gimnazista lányok sorakoztak, ekkor arra gondolt, mondta, amit Helmut Newton nyilatkozott a halála előtt, vagyis hogy nem csak melleket, farkakat és pinákat fényképezett ő, hanem fűszálakat, fákat és hegyoldalakat is, de ezekre a képeire kevesebben voltak kíváncsiak.
A Terror háza előtti padon eszébe jutott, mondta, hogy régen, vagyis a kilencvenes években, vagyis a délszláv háború éveiben, a legfőbb vágya egy angol útlevél volt.
Sötétszürke tweedzakót képzelt el, sötétszürkét vagy fűzöldet, mindegy, de a belső zsebében ott lapult egy angol útlevél, egy British Passport, amely a Királynő védelmét szavatolja, igen, legfőképp talán erre vágyott, mondta, a Királynő védelmére, azokban a háborús években, vagyis azokat a mindent lecsupaszító, mindent csontokig lefosztó években, mondta, miközben persze az igazság az, hogy egy belga, egy dán, egy svéd vagy egy spanyol útlevélnek is örült volna azokban az években, vagy egy francia, egy portugál, egy norvég, egy olasz útlevélnek, vagy bármilyen útlevélnek a jugoszláv helyett, ez járt a fejében, igen, hogy bárcsak ne lett volna soha jugoszláv útlevele, mondta az ápolónak, aki közben megint kiment vagy megint bejött éppen, és persze később, jóval később, amikor a háborús évek már véget értek, noha valójában nem érnek véget soha, mondta, szóval, csak jóval később értette meg, hogy a svédek, a belgák, az angolok, a dánok sem jobbak, és hogy a franciák, a portugálok, az olaszok vagy a japánok sem jobbak, mondta, gondoljunk csak az írek felét kiirtó angolokra, vagy a spanyol gyarmatosítókra, vagy Kongó kizsákmányolására, vagy a japánokra, akik nem olyan régen még felülmúlhatatlanok voltak a brutalitásban, gondoljunk csak a nankingi pusztításra, mondta.
Mennél, szöknél, menekülnél a gonosz elől, és bármerre fordulsz, beleütközöl, mondta.
A lányok már bementek a Terror házába, felkelt a padról, elindult a Hősök tere felé, de nem ment el addig, csak a Szív utcáig, ott balra fordult, a Podmaniczky irányába, és mialatt ment, többször megtapogatta az ortodox szentképet a zsebében, a festett falapocskát, a leeresztett szárnyú arkangyalt, mondta, Szent Mihályt, aki a képen porba döfte a lándzsáját, de a szárnyai még így, leengedve is hatalmasak voltak, közelebbről nézve persze, mondta, az is kivehető volt a képen, hogy az arkangyalnak valami súlyos, kétségbeesés előtti kifejezés van az arcán, ami viszont mégsem volt kétségbeejtő, éppen ellenkezőleg, mondta, és a képet már hetek óta hordozta a zsebében egy cigarettásdoboz nagyságú bőrtokban, menet közben gyakran megtapogatta, ahogy másnap is ezt a képet simogatta, amikor a szem- és fültanúja volt a nyers báránybordák darabolásának, egy vadász darabolta a véres csontokat a kutyájának, egy vajszínű retrievernek, nyersen magasabb a tápértéke, magyarázta a vadász, és egy éles metszőollóval közben a csontokat ropogtatta, igen, a haszon, mondta, ekkor jutott eszébe, hogy a haszonról a legtöbben megfeledkeztek, és a náci húségetők is baklövést követtek el, amikor tömegével szórták a testeket a levegőbe, persze, a szerbek módszere ennél is rosszabb, gondolta, a bosnyákokat egyszerűen a földbe dózerolták, mondta az ápolónak.
Az albánok a megyilkolt szerbek testéből legalább a szerveket eladták.
Kiért a Podmaniczky utcára, ismét elolvasta a Michelin-reklámot („Az igazi abroncs mindent megváltoztat!”), felment a vasúti pályákon átívelő Ferdinánd-hídra, a sínek fényesre csiszoltan villantak meg a tűző júniusi napon, és kelet felé kifutva a távolba vesztek.
A Duna felett minden éjjel átúszik a Hattyú, mondta, nem repül, csak úszik az égen, szélesre tárt, kékesfekete szárnyakkal.