A trianoni békeszerződés megkötése nyilvánvalóvá tette, hogy a zentai gimnázium új állam keretébe került. Ezután az sem volt többé kétséges, hogy az új délszláv állam nemzeti érdekeivel összehangolt közoktatási rendszert, illetve ennek megfelelő iskolapolitikát, tanterveket, programot és iskolahálózatot fog szorgalmazni. Ennek az iskolapolitikának nyilvánosan is hangoztatott célja a fél évszázados (1868-1918) magyarosítási folyamat megállítása, visszafordítása, a magyarosítás támpilléreinek, a magyar iskoláknak a felszámolása volt. Ez a program természetesen nem volt egyik napról a másikra megvalósítható, de nem csupán a békeszerződésben vállalt kötelezettségek miatt, hanem azért is, mert számolni kellett a magyarok - de a többi nemzeti kisebbségek: németek, románok - lakta területek ellenállásával is. Ezért a kezdeti szakaszban a magyar, a német és a román nemzeti kisebbségnek "meghagyandó" volt egy-két közép-, illetve polgári iskola, amelyekben számukra az állam anyanyelvű oktatást biztosít.64 Természetesnek tűnt, hogy ezek az iskolák a nemzeti kisebbségek által sűrűn lakott területek gócaiban maradjanak meg. Ezért a zentaiak is bíztak abban, hogy a Tisza menti magyar régióban a zentai gimnázium lesz a meghagyandó magyar középiskola. Erre közvetve már 1920-ban utal a gimnázium igazgatója: "Növelni fogja létszámukat (ti. a tanulókét - D. J.) az a körülmény is, hogy a magyar gimnáziumokat körülöttünk - a hír szerint - megszüntetik."65
A zentai gimnázium valóban fennmaradt, és még az igazgató prognózisa is bevált. Egyrészt a demarkációs vonal lezárása, majd országhatárrá szilárdulása, másrészt a magyar iskolák felszámolásának kezdete - így például Zentán a polgári iskola bezárása - gyorsan felduzzasztották a gimnáziumba íratkozott tanulók létszámát. A háború alatt elkezdődött létszámnövekedés tehát tovább tartott: míg 1918/19-ben 395, az 1919/20. tanévben 501, majd az 1920/21.-ben 656, és az 1921/22. tanévben már 756 beírt tanulója volt a gimnáziumnak, azaz a háború előtti létszám két és félszerese. Közben a kormányzat iskolapolitikáját érvényesítendő, Svetozar Pribićević közoktatásügyi miniszter feladatul tűzte ki a középiskolák nemzeti jellegének kialakítását, s ezt a célt csak a helyi tényezők teljes kizárásával, az államosítással lehetett megvalósítani. Még a tinta sem száradhatott meg a trianoni békeszerződésen, július 20-án már megszületett a határozat a községi és felekezeti iskolák államosításáról, s ezt a zentai gimnázium esetében november 9-éig végre is hajtották. Az államosítással megszűnt a magyar közoktatás és iskolarendszer jogfolytonossága annak minden vonatkozásában, mivel ezentúl a Szerb Királyság korábbi iskolaügyi és közoktatási törvényei léptek életbe, és a tanügyi szerveknek ezeket kellett betartaniok és értelemszerűen alkalmazniok.
De nem csupán a tanügyi hatóság, hanem a tantestület és a tanulók nemzetiségi összetétele is megváltozott: 1920/21-ben megnyílt a szerb tannyelvű első és második osztály, majd minden évben a következő, így 1926/27-ben a nyolcadik osztály is. Az "államnyelvű" osztályok tanulóinak létszáma az 1920/21. tanévi 87-ről 1921/22-ben 211-e, majd 1922/23-ban 287-re, 1923/24-ben 367-re, 1924/25-ben 469-re és 1925/26-ban 501-re növekedett.66 Az államnyelvű osztályok felfejlesztésével évről évre újabb szláv ajkú tanárokat helyeztek át, illetve neveztek ki Zentára, míg a magyarokat fokozatosan nyugdíjazták, illetve elhelyezték Zentáról.
A Pribićević-féle utasítások más irányból is csökkentették a magyar osztályok tanulóinak létszámát: a nem magyar tanuló magyar tagozatra nem íratkozhatott, lett légyen az akár zsidó, vagy német, vagy más nemzetiségű, hanem kizárólag az "államnyelvű" tagozatra járhatott. A békeszerződés megkötése után - de már előbb is - a magyar állami hivatalnokok, de sok városi önkormányzati és magántisztviselő is elhagyta Zentát, nem ritkán zaklatások következményeként. Ugyanakkor Magyarországról délszlávok optáltak és települtek le a Tisza menti helységekben. A délszláv földreform végrehajtása pedig egyenesen új délszláv lakosság betelepítésével (a szerb terminus egyértelmű: "kolonizacija", azaz: "betelepítés", gyarmatosítás) gyarapította az itt elég gyéren képviselt "államalkotó" nemzeteket. Így amilyen arányban nőtt a szerb tagozatok tanulóinak létszáma, szinte azonos ütemben csökkent a magyaroké; míg 1920/21-ben a magyar tagozatoknak 569 tanulója volt, a következő tanévben már elkezdődött a csökkenés: 545, majd 1922/23-ban 429, azután 378, majd a következő tanévben 374, 1925/26-ban pedig már csak 343, kevesebb, mint a világháború utolsó évében az akkori szerb nemzetiségű tanulók beszámítása nélkül a gimnázium tanulóinak létszámába.67
A szerb tannyelvű tagozatok megnyitásával egyidejűleg a magyar tagozatokon is új tanterv lépett életbe. Ezt a tantervet az újvidéki tanügyi osztály dolgozta ki a nem államnyelvű, tehát a kisebbségi, nemzetiségi iskolák számára. Lényege a "nemzeti tantárgyak csoportjá"-nak bevezetése volt. E tantárgyak csoportját a szerb nyelv és irodalom, a szerb nemzeti történelem és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság földrajza képezte. A nemzetiségi iskolákban, illetve tagozatokon előbb ezeket, majd később a többi tantárgyat is államnyelven kellett volna oktatni. Ezt azonban csak a szerb nyelvet korrektül beszélő tanerőkkel lehetett volna elérni. Ezért az általános nemzeti iskolapolitika keretében a tanügyi kormányzat elsődleges törekvése arra irányult, hogy a szerbül jól beszélő tanszemélyzet, majd később a szerb anyanyelvű tanárok számát növelje, végül hogy a nem szerb anyanyelvűekét csökkentse. E cél megvalósítását elősegítette az államosítás, mivel ez után a helyi hatóságnak - és ezáltal a polgárságnak - nem volt befolyása a tanárok kinevezésébe, mint korábban, a Monarchia idején a Tanügyi, illetve Gimnáziumi Bizottság útján. Ezért tapasztaljuk e politika zavartalan megvalósulását: 1920-ban egy, 1921-ben hat, 1922-ben nyolc, 1923-ban pedig már 13 délszláv tanerő működött a zentai főgimnáziumban. A főgimnázium lefokozása előtti évben pedig már hét rendes és hét helyettes tanár, valamint három tanító - valamennyi délszláv nemzetiségű - immár nem csupán az állami, hanem a kisebbségi tagozatokon is.
Az államnyelvű tanerők számának fokozatos növelésével párhuzamosan a tanügyi kormányzat nyugdíjazás és áthelyezés útján arányosan csökkentette a magyar tanerők számát, továbbá a magyar tagozatokon az anyanyelven tanított tantárgyak számát is. Így 1924-ben még kilenc tanár és két tanítónő (a polgári iskolából), a főgimnázium utolsó évében - 1928/29-ben - pedig már csak hét tanár és egy tanítónő tanított a magyar tagozatokon.68
A gimnázium tanulóinak szociális összetételében is történtek változások. A betelepített délszláv lakosság az agrárreform révén földet kapott, és azt nagyobb részük a sok nehézség ellenére (eszköz- és tapasztalathiány) művelni is igyekezett. Ennek a kisbirtokos rétegnek a gyermekei a húszas évek közepétől kezdve nagyobb számban jelennek meg a gimnázium tanulói között, magukkal hozva a patriarchális család közvetlenebb, demokratikusabb légkörét. Ugyanakkor a magyar értelmiségi, köz- és magántisztviselői családok gyermekeinek száma jelentősen megfogyatkozott, de még mindig dominált a magyar osztályokban. Így a nemzeti különbözőségek szociális síkra is kivetítődtek, mintegy falat emelve az "államnyelvű" és a kisebbségi tagozatok közé.
A gimnázium anyagi bázisát illetőleg - értjük itt az épületet, a berendezést, a tanszereket és a könyvtárakat - nem történt lényeges változás. A háborús károk - főleg az épületen estek - pótolva lettek, de a gyarapítás bizony elmaradt. A tanügyi kormányzat már 1923-ban célba vette a zentai főgimnázium leépítését, visszafejlesztését, s ezért felszerelésre, az oktatás bázisának fejlesztésére nem irányzott elő költségvetésében eszközöket; ugyanakkor pénzügyi nehézségei miatt a község sem segíthette a gimnáziumot. Végeredményben az iskola fenntartása immár nem a várost terhelte, így nem is gyakorolhatott semmilyen befolyást annak sorsára. A gimnázium korábbi szabályrendeletét az államosítás hatálytalanította; az ennek alapján életre hívott "Gimnáziumi Bizottság" pedig már 1919-ben megszűnt. A község azért sem tudott iskolája segítségére lenni, mert még a községi költségvetést sem az önkormányzat, hanem a pénzügyminisztérium hagyta jóvá. Az új állam közigazgatási rendszere a centralizációra és a hierarchiára épült; amilyen mértékben szilárdult az állam, olyan mértékben nőtt vertikális irányban a személyi függőség: a tanároké az igazgatótól, az igazgatóé a tanfelügyelőtől és a felettes tanhatóságtól Újvidéken, illetve Belgrádban. Ez a merev, központosított szakigazgatási rendszer, amely a nemzeti elnyomást az államérdek palástja alá rejtette, a túlnyomóan nemzeti kisebbségek által lakott zentai régióban a magyar nemzetiségű tanárokat a kisebbségi érdekek védelmére kényszerítette: ezért nem egy esetben Szerbia vagy Macedónia eldugott vidékeire való áthelyezés, nyugdíjazás vagy kitoloncolás és megveretés (Orbán Károly tanár) volt a magyar nemzeti érdekeket védő tanárok jutalma.69
A világháborút követő súlyos gazdasági helyzet tovább rontotta a középrétegek életszínvonalát. A gimnázium régi és új, magyar és délszláv tanárainak érdekei itt találkoztak: 1923-ban csatlakoztak a Tanári Társulat (Profesorsko društvo) belgrádi szakosztályának mozgalmához, amelynek jelmondata: "nem élhetünk meg tovább mai fizetésünkből" Zentán egyöntetű visszhangra talált. Május elsején megalakult a társulat zentai szakosztálya, és az ülésen a zentaiak úgy határoztak, hogy támogatják a belgrádi akciót, bár nem helyeselték a május 20-ra tervezett sztrájkot. Úgy vélték, hogy a tanév végének közelsége lehetővé teszi a kormánynak a sztrájk letörését: "Szakosztályunknak az a kívánsága, hogy a sarajevói kongresszus foglalkozzon a tanárok anyagi helyzetével, és hogy az összes tanárok nevében követelje a kínkeserves tanári szolgálatnak és minősítésnek megfelelő díjazást" - írták a zentai szakosztály tagjai a belgrádiaknak.70
A zentai polgárság körében a gimnáziumot négyosztályú algimnáziummá lefokozó, 1929. évi augusztus 24-én kiadott 30751. számú királyi "ukáz" (rendelet) általános megdöbbenést keltett szerb és magyar körökben egyaránt. Most került sor először arra, hogy a Trianon óta elhidegült szerb-magyar viszonyok valamelyest javuljanak, mert a helyi szerb polgárságot is mélyen sértette a gimnázium lefokozása. Ezzel magyarázható, hogy Zenta város magyarbarátnak aligha nevezhető elöljárósága a királyi diktatúra bevezetése után - amikor a király minden polgári jogot, de főképp a gyülekezési jogot felfüggesztette - megengedte a kisebbségi vezetőknek - a gimnázium magyar tanárainak -, hogy nyilvános népgyűlést tartsanak. A népgyűlésről mint a polgárok spontán kezdeményezéséről az elöljáróság a maga részéről ilyen óvatos jelentést küldött a felsőbbséghez:
"E tárgyban a magyar nemzetiségű polgárok népgyűlést tartottak, amelyen rezolúciót fogadtak el; ebben kérik őfelségét, a Királyt, hogy egy újabb leirattal méltóztassék államnyelvű főgimnáziumot felállítani, hogy gyermekeik mint jövendő lojális polgárok alkalmat nyerjenek az államnyelv elsajátítására."
A király azonban még államnyelvű főgimnáziumot sem adott a zentaiaknak - úgy látszik, még élt benne első zentai látogatásának emléke -, de nem részesült méltóbb fogadtatásban a Városi Tanács felterjesztett emlékirata sem, bár az még ennél is kevesebbel beérte volna: csupán hozzájárulást kért egy állami tannyelvű magán-főgimnázium megnyitásához - persze nem kapta meg. A kormányzati érzéketlenséget, amely már abban is megnyilvánult, hogy az indokolt nemzetiségi érdekeken túlmenően az önnön nemzeti érdekeit sem támogatta, még a helyi szerb polgárság is kedvetlenül fogadta.71
Mindezek után az 1928/29-ben végzett IV-VII. osztályos tanulóknak más nem maradt hátra, mint az átíratkozás vagy gimnáziumi tanulmányaik megszakítása. A nyolcadikba lépők nagy többsége, Zenta városi és környékbeli tehetősebb szülők fiatalabb gyermekei Szabadkára, a magyar és szerb gimnáziumba, míg a bánságiak Nagykikindára, Becskerekre, a Zentától délre eső Ada és Mohol községekből származók pedig - a magyarok is - Óbecsére, szerb tannyelvű tagozatokra iratkoztak át.