A zentai főgimnázium lefokozásával 212 tanuló kényszerült új iskolát keresni. A bánságiak Kikindára, a bácskaiak pedig Szabadkára és Újvidékre kényszerültek, s a 758 tanuló helyett az 1929/30. tanévben már csak 408 beírt tanulója volt a zentai (al)gimnáziumnak. A lefokozás legsúlyosabb következménye az ifjúság alkotó korosztályának a távozása volt. A gimnázium gazdag önképzőköri tevékenységét sikerült - a szerb tagozaton is - megszüntetni. Az önképzőköri mozgalom a gimnáziumokban jobbára irodalomközpontú volt, s ez alól Zenta sem volt kivétel. A gimnázium első önképzőköre 1900. szeptember 20-án alakult Kossuth Önképzőkör néven ismeretterjesztő és irodalompártoló tevékenységéről részletesen tájékoztatnak az iskolai értesítők. A Kossuth Önképzőkör munkáját 1921-ig lehet követni; ezután nincs adat működéséről, de megszűnéséről sem: úgy látszik, nem működött tovább. Az 1924-ben alakult Stevan Sremac Önképzőkör ugyancsak a felsős tanulók irodalmi önképző tevékenységére épült, a szerb önképzőkörben a korábbi magyarhoz hasonlóan a tanulók irodalmi szárnypróbálgatásait ösztönözték. De a szigorúan vett iskolai önképzés mellett ebben az önképzőkörben irodalmi hagyományápolás is folyt. Így az önképzőkör kezdeményezte Stevan Sremac zentai születésű szerb író hagyatékának feltárását és szobrának felállítását. Ennek eredménye volt az író szobrának elkészíttetése és ünnepélyes leleplezése a zentai parkban 1928. június 28-án. Most, a főgimnázium megszűnésével az önképzőkör is beszüntette tevékenységét.72 Csak a két iskolai zenekar és a Vöröskereszt folytatta munkáját, sorait az alsós tanulókból feltöltve.73
A harmincas években fokozatosan újraszerveződtek a tanulók egyesületei, de immár az alsó osztályok tanulóiból. Újra megalakult a Stevan Sremac Önképzőkör, az Országos Nyaraltató Szövetség iskolai szervezete és a tanulók tagozata a Soko, ugyancsak országos tornaegylet helyi szervezetében. Most már volt elegendő hely az órán kívüli önképző csoportok munkájához: a korábbi 20 tagozatból 12 maradt. A felszabadult tantermek hasznosítására is történt komoly kezdeményezés: tervek születtek iskolai poliklinika és fürdő létesítésére, de a beruházásokra az iskola sem a Duna bánság szakigazgatási szerveitől, sem a szabadkai Egészségügyi Intézettől, sem Zenta városától nem kapott pénzt.
Az oktatásügyi viszonyok rendezéséhez jelentős mértékben hozzájárult az 1929. augusztus 31-én kihirdetett Középiskolai törvény, amely szabályozta a gimnáziumok jogállását, hatóságait, pénzelését és rendtartását. Ezt a törvényt új tantervek és tantervi utasítások követték, amelyeket már az 1929/30. tanévben bevezettek. Az új előírások teljesen megfeleltek a kor és az uralkodó politikai rendszer, a királyi diktatúra igényeinek: már egynapi szabadságolást is a belgrádi minisztérium hagyott jóvá, ha az igazgató "pártolólag" terjesztette fel. Még az iskolai gyakorlófüzeteket is az illetékes minisztérium írta elő, amelyeket csak a kijelölt állami vállalatnál volt szabad beszerezni. Azt már mondani sem kell, hogy a tankönyveket, tanári segédkönyveket, az iskolai könyvtár számára megvásárolható publikációkat is szigorú rendeletek írták elő. A közoktatásügyi minisztérium a zentai gimnáziumi könyvtár átselejtezését is elrendelte azzal a céllal, hogy abból minden, a Monarchia eszmei-politikai céljait szolgáló munkát kirostáljanak, de ennek végrehajtásáról a gimnázium irattárában nem maradt jelentés.74
Ejtsünk most néhány szót a gimnázium könyvtáráról is. Ez két részre tagolódott: tanári és ifjúsági könyvtárra. A tanári könyvtárat a polgári iskola alapításának évében, 1870-ben létesítették. E könyvtár alapját Majoros István, Zenta országgyűlési képviselőjének könyvadománya képezte: 74, jórészt XVI-XIX. századi kiadású kötetet adományozott a polgári iskolának. Ezt a kicsiny, de értékes gyűjteményt a gimnázium örökölte, majd újabb adományokkal, vásárlásokkal gazdagította. A rendszeres beszerzés, nyilvántartás és gazdag adományok révén (ezek között külön említést érdemel Sinkay János ügyvéd 857 kötetből álló hagyatéka) a tanári könyvtár állománya állandóan gyarapodott, úgyhogy az első világháború utolsó évében már 8541 kötetből állt. A tanári könyvtár gondos és szakszerű vezetésében elévülhetetlen érdemeket szerzett dr. Teleki István tanár, aki több mint harminc esztendeig - 1940-ben bekövetkezett haláláig - volt a könyvtár őre. Ő készítette a könyvtár első szak-, illetve betűrendes katalógusát, amely 1912-ben nyomtatásban is megjelent.75 A jugoszláv állam megalakulása után kezdődött a szerb nyelvű gyűjtemény kialakítása. A szerb könyvek 1923-tól külön állományt képeztek, amelyben a kötetek száma 1940-ig 2173-ra növekedett, míg a magyar ez idő alatt nem növekedett, hanem némileg (8347 kötetre) csökkent. Az ifjúsági könyvtárat ugyancsak két adományozás, az 1876-ban feloszlott zentai Polgári Kör, valamint a Föld- és Kézműipar Egylet 179 kötetes ajándéka alapozta meg. Ez a könyvtár is beszerzések és adományok útján gyarapodott, de ennek menete a tanári könyvtárénál lassúbb volt, mert "hogy oda nem való könyvek be ne jussanak, az ismeretleneket egyes tanárok átnézik." Így volt ez már a múlt században is, az új királyságban pedig csak azok a művek voltak beszerezhetők, illetve ajándékként a könyvtár állományába felvehetők, amelyeket a minisztérium engedélyezett. Az ifjúsági könyvtár állománya 1918-ban 2551 magyar nyelvű kötet volt, ami már a háború alatt apadni kezdett, s 1940-re csak 406 kötet maradt belőle. Szerb nyelvű ifjúsági könyvtár a Monarchia idején nem létezett, csupán 1923-ban létesült, és 1940-ben 2272 kötetet számlált. A könyvtáriállomány-fejlesztés tükrözi tehát legszembeötlőbben a két állam nemzeti politikáját.76
Az új tanterv a kisebbségi tanulók anyanyelvét idegen nyelvnek minősítette, és csak a magyar tagozatokon lehetett oktatni heti három órán; ugyanakkor a szerb nyelvet a magyar tagozatokon heti öt órán kellett tanítani. Az államnyelvű tagozatokon a tanulók az első, illetve a harmadik osztálytól kezdve francia és német nyelvet tanultak, ezzel szemben a magyar kisebbségi tagozatok tanulói csak francia nyelvet tanulhattak a harmadik és a negyedik osztályban, németet nem, mivelhogy magyart tanultak "idegen nyelvként" az első osztálytól kezdve. A beíratkozási illeték, a tandíj, a magas vizsgadíjak és bélyegilletékek a dolgozó rétegek gyermekeinek megnehezítették a gimnázium elvégzését, így a tanulók szüleinek szociális összetételében továbbra is a tehetős középrétegek: a hivatalnokok, a földbirtokosok, a gazdagabb kereskedők és iparosok domináltak.
A középiskolai törvény egészében véve reakciós volta ellenére néhány korábban elfogadott pozitív nevelési elvet is érvényre juttatott: így például megtiltotta a tanulók testi fenyítését. Nem kegyeletsértő szándékkal, de a múlt reális bemutatása céljából el kell mondani, hogy a testi fenyítés a XX. század első felében inkább mindennapos gyakorlat volt az iskolákban, mintsem elvétve előforduló esemény. Most történt meg az iskola történetében először, hogy tanár ellen testi fenyítés miatt indítottak fegyelmi eljárást "T. I. beismeri ugyan, hogy M. tanulót felpofozta, de mentségül hozza fel, hogy erre a tanuló kihívó illetlensége és lármája adott okot. Ezt a Minisztérium figyelembe nem veheti, mert a Középiskolai törvénnyel a tanulók testi fenyítése in abstracto a legszigorúbban tiltva van, tehát bármely esetben, bármely hibáért." Az ügy epilógusa: a tanárt havi fizetése 10%-ának levonásával büntették meg.77
A harmincas évek közepéig a gimnázium anyagi helyzete némileg javult, és a tanulók létszáma is fokozatosan növekedett. A városi elöljáróság ebben alkalmat látott arra, hogy ismételten megkeresse a kormányzatot, a város parlamenti képviselőjét és a báni hivatalt a főgimnázium visszaállítása érdekében. Azok azonban még megvizsgálni sem voltak hajlandóak a zentaiak kérelmét, vagy ha történetesen feleletre méltatták, elutasító leiratukban a költségvetési eszközök hiányára hivatkoztak, mire a város 1935. november 4-én emlékiratban arra kérte az illetékes minisztériumot, hogy engedélyezze a város és a szomszédos községek által fenntartani a főgimnáziumot. Az emlékirat Észak-Bácska és Észak-Bánát 17 községének összefogását helyezte kilátásba. Ezek gazdasági erejükhöz és Zentától való távolságukhoz képest vállalták volna a fenntartáshoz szükséges évi 190 000 dinár megállapodás szerinti részarányos fedezését. De ezt a megállapodást végül csak Magyarkanizsa támogatta, míg a többiek nehéz pénzügyi helyzetükre hivatkozva vonakodtak a fenntartáshoz hozzájárulni: ".ennek a községnek nincs. haszna a tervezett megnyitásból. lévén, hogy az itteni középiskolások szüleinek gyermekeik iskoláztatása és kitartási költségei tekintetéből majdnem mindegy, hogy azok a zentai gimnáziumba, vagy valamely másikba akarnak-e menni" - válaszolták a moholi elöljárók.78 Így a minisztériumi engedélyre sem volt szükség, maradt az algimnázium Državna realna gimnazija, azaz Állami Reálgimnázium elnevezéssel.
A középfokú oktatás szakosítása és ezen belül a gimnáziumok bifurkációja ebben az időben általános jelenség, természetes velejárója a tudományos diszciplínák fejlődésének. A már idézett jugoszláv Középiskolai törvény koncepciója is ebből kiindulva a reálgimnáziumban a természettudományokat, a modern kultúrát és nyelveket oktatja, míg a klasszikus nyelveket - a görögöt és a latint -, valamint a társadalomtudományokat mellőzi. Zentán ugyan a humanisztikus tantárgyak oktatásához is adva voltak a személyi és dologi feltételek, mert itt volt a gazdag könyvtár és a klasszikus diszciplínák oktatására felkészült, tapasztalt idősebb tanerők, ez azonban a magyar kisebbségi oktatás előnyére vált volna, növelte volna a nemzetidegen elem társadalmi súlyát és jelentőségét, amit a korabeli szerb nemzeti oktatáspolitika éppen csökkenteni kívánt. Így viszont a magyar anyanyelvű, magyar-latin és történelem szakos tanárok nem érhették el az előírt óraszámot, ezért kénytelenek voltak nagyobbrészt a magyar tagozatokon vegytant, fizikát, természettant tanítani, azaz olyan tantárgyakat, amelyekre nem volt szakosításuk. Így egyrészt az áthelyezés, nyugdíjazás Damoklesz kardja, másrészt a képesítés nélkül tanítani kényszerült tantárgyak színvonala miatt érzett aggodalom igen hátrányos és megalázó helyzetbe hozta a magyar nemzetiségű tanárokat. Ilyen módon továbbá áthelyezésekkel, a természetes elöregedés kihasználásával a tanügyi kormányzatnak sikerült a magyar tanárok számát húsz év alatt egy főre csökkenteni.79
A Jugoszláv Királyság iskolapolitikájának kétségtelenül haladó lépése volt a koedukáció bevezetése, a leányok felvétele a gimnáziumba, és ezzel a polgári iskola megszüntetése. Ez azonban nem jelentette a tanulók és tanulólányok kiegyenlítését vagy egyenjogúságuk elismerését, és a legtávolabbról sem bármiféle erkölcsi szabadosság lábrakapását az intézetben. A zentai gimnázium továbbra is a tanárok szigoráról, a tanulók tisztelettudó magaviseletéről volt közismert az egész Tisza mentén. Jól példázza ezt a nevelési tekintélytartást az a tény is, ahogyan a gimnázium igazgatója véleményezte a felsőbb tanügyi kormányzat azon szándékát, hogy engedélyezze a táncoktatás bevezetését a gimnáziumban:
"Alulírott ellenzem, hogy a középiskolai ifjúságot modern táncokra tanítsák a következő okból:
1. azok a tanulóifjak és -leányok, akik a modern táncokat meg akarják tanulni, különben is meg fogják azt tenni otthonaikban;
2. valamennyi modern táncban nagyon kevés az esztétika, kizárólag az érzékiség ébresztésére irányulnak."80
A zentai algimnázium mellőzöttsége, fejlesztésének leállítása mellett is jól felszerelt és tekintélyes tanintézmény maradt, még annak ellenére is, hogy a tanügyi kormányzat éppen visszafejlesztése érdekében fejlesztette az óbecsei, szenttamási, szabadkai és kikindai gimnáziumot. Ezek az intézkedések a zentai gimnázium hatósugarát Zenta városára, a zentai és a törökkanizsai járás helységeire szűkítették le. A visszafejlesztés első évében, 1930-31-ben az intézmény tanulóinak 68%-a zentai, 7%-a Zenta járási, 20%-a törökkanizsai volt; minden más helységre és járásra összesen 5% esett! Itt volt a legnagyobb - Zentán, Csókán, Magyarkanizsán, Törökkanizsán és Adán - a magyar lakosság koncentrációja is, ami részben magyarázza a tanügyi kormányzat szívós és módszeres megkülönböztető, elnemzetlenítő politikáját. Ennek a politikának a vidék nem magyar nemzetiségű lakossága, sőt maga a szerbség is megszenvedte a következményeit. Az intézmény pozitív tradíciója, impozáns épülete, gazdag felszerelése és tekintélyes tanárai olyan szellemi és dologi tőkét jelentettek, amelynek szándékos leépítését az érdekelt községek nem nézhették szenvtelen érzéketlenséggel. Már a harmincas évek közepén módot kerestek - és találtak - a gimnázium segélyezésére.
Először maga a városi elöljáróság állt a sarkára, és a leplezetlen kisajátítási szándékot megelőzendő kijelentette, hogy a gimnázium épülete a városé, felszerelése a városé, tehát a főgimnázium lefokozása után az állam innen semmit, amit nem ő adott, el nem vihet. Azután összefogtak a város és a környék legnagyobb földbirtokosai, a Vujić, a Léderer, a Rudics és más családok, akik maguk is érdekeltek lévén, másokat is rábírtak arra, hogy anyagilag támogassák az intézményt. Az elkötelezett polgárok azután 1933. október 8-án közgyűlést hívtak össze, amelyen megalakították az Otthon és Iskola Közössége (Zajednica doma i škole) nevű társadalmi egyesületet. Ez a szülők és a tanárok összefogásával létrehozott szervezet céljaiban mellőzte az állami és nemzeti érdekek hangoztatását, ehelyett az oktatás korszerűsítésére, dologi vagyonának fejlesztésére irányította a figyelmet, és ezen az alapon jelentős pénzeszközöket gyűjtött össze. Szabályzata szerint például az alapító tagok 250, a "jótevők" 500, a "kiemelkedő jótevők" pedig 1000 dinárral járultak hozzá a Közösség eszközeinek növeléséhez. Ezeket a jövedelmeket tanszerek és modern vizuális taneszközök beszerzésére, tehetséges szegény tanulók támogatására használták fel, így 1937-ben például filmvetítő gépet vásároltak, amellyel évente mintegy 30 oktatófilmet mutattak be a tanulóknak, főképp a természettudományok köréből. De a gyűjteményeket is gazdagították, és külön szobát rendeztek be a gimnázium múzeumában Stevan Sremacnak.81