A századfordulótól az első világháború végéig

A huszadik század második évtizedének kezdetére a zentai gimnázium a rendszeres érettségi vizsgálatokkal, a modern, új épülettel kialakította saját jellegzetes arculatát és társadalmi tekintélyét. Ennek az arculatnak meghatározó tényezői voltak a tanárok és a tanulók, a folyamatos, tervszerű nevelő-oktatómunka, amelynek tengelyében az intézmény tanári testülete állt. A gimnázium tantestületét az igazgató és 13 rendes, képesített tanár alkotta; ők irányították, koordinálták és közvetlenül is ellátták azt az eredményes nevelő-, oktató- és közművelődési tevékenységet, amelynek alapját a becsületesség, a tehetség és a munka tisztelete képezte. Ezek a princípiumok adták meg a tanári kar működésének alapépítményét, és ezek feleltek meg egyben a kor uralkodó osztálya, a polgárság eszméinek és érdekeinek, amelyekkel a gimnázium szinte együtt élt és lélegzett. A főgimnázium biztosította a jól szituált polgári szülők gyermekeinek - fiainak - előkészítését a magasabb iskolai tanulmányok folytatására, de ugyanakkor alapítványai és ösztöndíjai révén lehetővé tette a szegény származású, de tehetséges és szorgalmas tanulók felemelkedését ebbe az osztályba - vagy legalább a lehetőséget az értelmiségi pálya betöltésére. Ez a pozitív szelekció tette lehetővé, hogy a lakosság 63%-át - a nincstelen napszámosokat, ipari munkásokat - a gimnáziumban évente átlag 12 tanuló - az összes tanulók 8%-a - képviselte.⁴⁸ Tény, hogy a tandíj nemcsak a legszegényebb proletárgyermekeket, hanem a kispolgárság gyermekeit is távol tartotta a gimnáziumtól; ennek volt érezhető következménye a tanulólétszám stagnálása a XX. század első évtizedében.⁴⁹

A polgári neveléselmélet ebben az időszakban kifejezetten laikus, világias szemléletű, Magyarországon azonban az átlagosnál nagyobb volt az egyház befolyása a nevelésre. Ez a tény a zentai gimnázium oktató-nevelő tevékenységében is kifejezésre jutott. A tantárgyak között a vallástan, azaz ahogy akkor nevezték: a hittan állott az első helyen. A hittan oktatása a vallásfelekezetek tanterve szerint folyt. A beiratkozásnál tett szülői nyilatkozat alapján minden tanuló köteles volt vagy római katolikus, vagy pravoszláv, vagy izraelita, vagy (az 1902/03. tanévtől kezdődőleg) protestáns vallásoktatáson részt venni. A választás tehát nem csupán jog, hanem kötelesség is volt; a hitoktatás heti két órát vett igénybe minden osztályban. A vallások között a tanulók számában és az állami támogatás tekintetében is a római katolikus vallásé volt az elsőbbség. Vallási türelmetlenségről, hátrányos vallási megkülönböztetésről ebből az időből nincs adatunk, de mondhatjuk nyugodtan, hogy nem is volt, mert az ilyet csírájában fojtotta el a tanári kar. Mondani sem kell, hogy vallástalan tanuló sem volt - és nem is lehetett - a gimnáziumban. A vallásosságra úgy tekintettek, mint a gimnáziumi nevelés eszmei bázisára, a jó erkölcsök biztosítékára, a család és az állam tartópillérére.⁵⁰

Azt eddig még nem is említettük - vagy csak érintőlegesen -, hogy a zentai gimnázium fiúiskola volt: a nő társadalmi szerepéről vallott korabeli társadalmi felfogás következtében a zentai leányifjúságnak csupán a polgári iskola elvégzésére volt lehetősége. A zentai gimnáziumban a koedukáció - a fiúk és leányok egy intézményben, ne adj' Isten: egy osztályban történő oktatása ismeretlen fogalom volt. Leány a zentai főgimnáziumba be sem iratkozhatott rendes, legfeljebb magántanulóként, vagyis az iskolahatóság engedélyével osztályvizsgát tehetett mint magántanuló. De elég egy pillantást vetnünk a tanári kar névsorára: abban sem volt egyetlen egy nő sem!

Az első világháború előtt a magyar társadalom uralkodó jelszava az "Isten, haza, király", amiből az is következik, hogy a gimnáziumi nevelőmunka második legfontosabb pillére a hazafias nevelés volt. A hazafiasság ekkor már teljesen összeötvöződött a magyar politikai nemzet, valójában annak uralkodó osztálya történelmi szerepére alapozott politikai és kulturális szupremációjának, felsőbbrendűségének kritikátlan elfogadásával. Az eötvösi iskolapolitika bölcsességével és nemzeti toleranciájával szemben az 1883. évi XXX. törvénycikk már félreérthetetlenül kimondja a középiskolai nevelés nemzeti jellegét:

"E törvény korszakalkotó nevezetessége az, hogy középiskoláinkat, melyek előbb czél, eszközök és működés tekintetében annyira divergáltak egymástól, egyesítette egy közös czélban, melynél a magyar állam érdeke először nyer határozott törvényes biztosítékokat, s mert e törvény valamennyi, még nem magyar ajkú középiskolában is megköveteli a magyar nemzeti cultúra feltételeit."⁵¹ (Kiemelés: D. J.)

A nemzeti jelleg és az államérdek hangsúlyozása minden óvatosság és tapintat ellenére sem kerülte el a közfigyelmet, s e célok megvalósításában a zentai gimnáziumnak is meghatározott szerepet szántak. Erre közvetve a történeti források is rávilágítanak, kiemelve, hogy az intézmény azért kapott jelentősebb pénzügyi támogatást a kormánytól, mert már maga a város is nemzeti struktúrájával (nem számítva a tanári kar nemzeti összetételét) elősegítette a tervszerű nemzeti nevelőmunka céljait - értsd: a nem magyar tanulók elmagyarosodását. Ez akkor tűnik ki teljes valóságában, ha nemcsak Zenta, hanem az iskolai vonzáskörébe tartozó falvak és kisvárosok nemzeti összetételét is figyelembe vesszük. Zenta a két szomszédos községgel - Adával és Ókanizsával - együtt eleve biztosította a főgimnáziumban a magyar nemzetiségű tanulók többségét. Viszont a szomszédos Torontál megyei Csókán, Szanádon, Törökkanizsán, Tiszaszentmiklóson és Padén, de még a bács-bodrogi Martonoson és Moholon is a szerb nemzetiségű lakosok részaránya e települések összlakosságában sokkal nagyobb volt. Ezekből a helységekből a zentai gimnázium volt hivatva felkarolni a szerb nemzetiségű birtokosréteg gyermekeit, és biztosítani számukra a magyar nyelv és kultúra elsajátítását, a szinte észrevétlen, békés beolvadást, a nemzeti asszimilációt. De lássunk néhány markáns statisztikai adatot: 1876-tól 1918-ig a magyar tanulók száma az összes tanulók létszámában 42,5%-ról 69,0%-ra növekedett, a szerbeké 7,5%-ról 12,3%-ra, míg a zsidóké (a zsidókat nem nemzetiségként, hanem felekezetként tartották nyilván) 35,0%-ról 16,9%-ra, a németeké pedig 15,0%-ról 1,8%-ra csökkent. Ezekből az adatokból az is kitűnik, hogy a kezdeti időszakban, egészen a századfordulóig a régió összlakosságában legalacsonyabb részarányban képviselt zsidóság (Zentán pl. 1890-ben az összlakosságnak csupán 4,5%-a) a gimnázium tanulói között a legnagyobb részarányban volt képviselve. Ez megengedi azt a következtetést, hogy a gimnáziumnak és általában az iskolának, a tudásnak a jelentőségét éppen a zsidó polgári körök ismerték fel a legkorábban. Ennek a fordítottja áll a gimnáziumban a magyar tanulók részarányára: ők, bár a lakosság létszámában nagyobb arányban voltak képviselve, az összes tanulók létszámában részvételük kisebb, legalábbis a kezdeti években; később azonban részarányuk gyorsabban nő az összes többi nemzetiségekénél, és a századfordulón eléri a reális arányt a régió nemzetiségi arányához viszonyítva, ami azután meg is marad az első világháború végéig. Az értesítők minden tanév végén táblázatosan közölték a nemzetiségre vonatkozó statisztikai adatokat; itt közlünk szemléltetésül néhány évet:

A szerbek aránya ugyancsak növekszik, bár hullámzó; az átlagosan évi 43 fős létszámban mintegy 10%-ban vannak képviselve, és csak a háború végén érik el a maximumot: a 12,3%-ot.⁵²

A kor szellemének teljesen megfelelő eszmei és politikai nevelés az uralkodó iránti tiszteletadásban is megnyilvánult: a gimnáziumban rendszeresen megünnepelték június 8-át, a koronázás (1868) évfordulóját és október 4-ét, Ferenc József király nevenapját. Ezek az iskolai ünnepélyek "rendesen énekből, az igazgatónak vagy valamelyik tanárnak a haza és a király iránti szeretetre, hűségre buzdító beszédéből állnak, melyek végezetével a tanulók s a tanári kar ismét isteni tiszteletre mennek."⁵³ A király ünneplésében - ez a források hangvételéből is kiérezhető - a legkevesebb volt az átérzett lelkesedés, annál is inkább, mert a tanári kar színe-java a 48-as függetlenségi, tehát az ellenzéki párthoz tartozott. Sokkal bensőségesebb és átérzettebb ünnepélyek voltak március 15-én, a magyar polgári forradalom kitörésének évfordulóján és október 6-án, a magyar szabadságharc mártírjainak, az aradi vértanúknak a gyászünnepén.

A gimnázium tanári testülete nem csupán a gimnáziumi ifjúság oktatásában és nevelésében, hanem a város és a vidék politikai és kulturális mozgalmaiban és társadalmi életében is jelentős, mondhatni vezető szerepet játszott. Az ország és a vidék, de Zenta város társadalmi életében is mind nagyobb méreteket öltő gazdasági és társadalmi megoszlás - járásosztás, a kisipar hanyatlása, az agrárproletariátus szervezkedése és az ebből folyó, 1897. évi, emberéletet követelő zentai aratósztrájk és zendülés - értelmiségi körökben fokozták az érdeklődést a társadalomtudományok új útjai és eszméi iránt. Zentán elsősorban a gimnázium tanárai jutottak kapcsolatba a koreszméket taglaló és kifejező folyóiratokkal - így például a tanári könyvtár számára járatták a "Huszadik Század" és a "Köztársaság" című folyóiratot -, és ezek révén megismerték a haladó liberális európai koreszméket, környezetükben is megfigyelték, tanulmányozták a szociális, egészségügyi - és általában a társadalmi viszonyokat. A Nyugaton elterjedt világnézeti felfogásokat azután Zentán is terjesztették: az egyletekben és körökben, amelyeknek tagjai voltak, előadásokat tartottak a közgazdaságtan és a filozófia köréből, így például a szocializmusról, a materializmusról stb. De tanulmányozták és a gimnázium évente megjelenő értesítőiben bemutatták például a zentai nincstelenek - napszámosok, részesek, béresek - nyomorult munka-, lakás-, kulturális és egészségügyi viszonyait is. Tudományos ismeretterjesztő tevékenységük hangsúlyozott motívuma a keresztényi emberszeretet volt, az elesettek és kitaszítottak felkarolása, az egyszerű, becsületes és törvénytisztelő emberek támogatása a "hit, remény és szeretet" jegyében. Nem álltak meg azonban a puszta propagandatevékenységnél, nemcsak előadásokat tartottak, hanem gyűjtő- és támogató-akciókat is szerveztek, karitatív szervezeteket alakítottak a szegény tanulók támogatására, és nem egy esetben maguk a tanárok is pénzalapítványokat létesítettek a szegény, de tehetséges és szorgalmas tanulók segélyezésére. Mindebből az is érthetővé válik, hogy miért jegyezték és nyomtatták ki oly kicsinyesnek tűnő pedantériával a filléres adományozók - köztük a közismerten gazdag, de fösvény polgárok, gazdák nevét is - az intézet évi értesítőiben.⁵⁴ De a századforduló éveiben a tanári testületben is tudatosodik, hogy harcuk a régi ideálokért szélmalomharc:

".Nem okolom e sivár állapot létrehozásáért egyedül azt a ma lábrakapott hisztérikus világnézetet, a mely homlokterébe állítja a gyönyört, cselekszik hiúságból s alig-alig törődik az erkölcsi tartalommal: kivéve amit a látszat kedvéért tesz. A gyermek-ifjú ebben a felfogásban él, amint elhagyja az iskola épületét; elébe tolakodik a köznapi élet ezer fonáksága, visszaélése. Az utczai élet világából, vagy akár csak az újsághírekből is kiabál a vagyon mindenhatósága. Példákat hall a szülői házban, amelyek bizonyítják a léhaság boldogulását, a haszontalanok győzelmét, a becsületesek, a szerények és a munkások rovására. Példát lát a saját szemével, amelyet most függeszt először a közélet mechanizmusára, hogy a pénz milyen gigászi módon uralkodik; látja a protekció szennyes hullámaival úszni előre a tolakodó törpéket, s látja a klikkek és pártok kapzsiságának érvényesülését."

- állapítja meg keserű rezignáltsággal Veress Árpád tanár, a gimnázium későbbi igazgatója.⁵⁵

A huszadik század első évtizedében a gimnázium nevelő-oktató tevékenységében, a tanári kar társadalomértékelésében egyre gyakoribb az ilyen pesszimista reflexió. A tanárok az értesítőkben és a helyi lapokban mind gyakrabban emlékeznek vissza "a régi szép idők"-re: hol van a keresztényi türelem, jámborság, a felebaráti szeretet, az atyai egyszerű, de példás jellemet tisztelő utókor? O tempora, o mores! Hol vannak ma már a szófogadó cselédek, béresek, inasok, segédek, - és hol az emberséges ispánok, mesterek, a cselédeikkel atyákként bánó gazdák? A gimnázium tanárai tapasztalják, hogy őszinte igyekezetük és minden áldozatkészségük ellenére a múltat nem tudják visszahozni, a polgári középosztály hanyatlását és válságát nem képesek megállítani. Nosztalgiájuk, panaszaik tulajdonképpen a zentai kis- és középpolgárság, a nagyiparral és a tőkekoncentrációval szembeni harcban alulmaradt, a nincstelenség és a proletárnyomor rémképével fenyegetett kisgazda, kisiparos, hivatalnok és kereskedő jövőképének távlattalanságát jelzi. Ebbe a kor- és kórképbe tartozik az az eset is, amikor a gimnázium egyik tanulója - az akkori polgármester, Dudás Lajos rokona - a gimnáziumi sportjáték hevében letört, ápolt körméért az elkövető osztálytársán pisztollyal vesz elégtételt.⁵⁶

A szellemi képességek kibontakoztatása mellett a zentai gimnáziumban a kezdetektől fogva a test nevelését is alapvető fontosságúnak tartották, s a tanterv szerint minden osztályban heti két órát testgyakorlatokra fordítottak. A testnevelés oktatását szaktanító látta el kezdetben az erre a célra kijelölt udvari részen, majd 1884-től kezdve a felépült tornateremben is a fokozatosan beszerzett tornaszereken. A labdajátékokra a gimnázium 1889-ben a városi Népkertben is kapott kijelölt területet, míg az úszástanításra és -gyakorlatokra nyáron ingyenesen használhatta a tiszai fürdőházat. Télen szánkázásra a tiszai töltést, korcsolyázásra pedig a népkerti korcsolyapályát vette igénybe a gimnázium. Amint már említettük, 1892-ben bevezették az évvégi tornaversenyeket szertornából és atlétikából, ezek később bemutató jelleget kaptak. A századfordulón a testnevelés oktatásában helyet kapnak a katonai rendgyakorlatok, majd 1903-ban mint választható tantárgyat a vívást is bevezették. Végül, 1908 decemberétől - a szabadkai magyar királyi 86. honvéd gyalogezred parancsnokságának rendelete alapján - a hetedik és a nyolcadik osztályban kötelezővé tették a katonai kiképzést és a céllövészetet is havi két órával. E tantárgy záróvizsgáját a katonai személyi fegyverekkel végzett céllövészet képezte, amelyet rendszerint a tanév végén Szabadkán tartottak meg.

A szarajevói merénylet ürügyén 1914. július 28-án kitört az első világháború: Zenta beleesett a Szerbia elleni felvonulási területbe, lakosságát a mozgósítás is érintette. Rövidesen a gimnázium is megérezte a háború következményeit: augusztus 12-én épületét katonakórházi célokra át kellett engednie a Vöröskeresztnek. A tanítás az 1914/5. tanévben a régi polgári iskolai épületben kezdődött meg. Itt a szűkös hely- és teremviszonyok között a testnevelést nem lehetett megtartani; mindemellett a gimnázium még a nehezebb körülmények között is a tantervek szerint folytatta tevékenységét. Az érettségi vizsgálatokat azonban miniszteri rendeletre már március 29-én megtartották, és a tanévet 1915. május 22-én befejezték. A tanév végén kiadott értesítőből megtudjuk a sietős érettségi vizsgák okát: az már az intézet öt volt tanulójának harctéri elestéről tudósít.⁵⁷

A háború kitörésével a gimnázium fejlesztése megtorpant. A könyvtár, a gyűjtemények és szertárak gyarapítása elmaradt, sőt a károsodások is jelentkeztek, persze nem a háborús rombolásból eredően, hanem mivel az épületet egy hadikórház használta. "A felszerelésen esett kár ma még nem becsülhető fel. De mértékéről fogalmat adhat az, hogy az ifjúsági könyvtárunkból 150 kötet elveszett" - írja az igazgató az intézmény 1915/6. évi értesítőjében.⁵⁸ A háború első évében az iskolának 30, a másodikban 17, a harmadikban 7 és a negyedikben 15 tanulója vonult be. Rövidebb-hosszabb időre a tanárokat is behívták tartalékba, ha nem is frontszolgálatra. A háború a tanulmányi eredményeken is éreztette hatását:

"A háború éppen nem előnyös hatással volt a tanulmányi előmenetelre. A fiúk figyelmét nem csak a hadiesemények kötötték le, de zavarták őket a családban a háború miatt beállt változások, nehézségek is. A szorgalom hanyatlott; a szülői felügyelet hiánya miatt itt-ott a magaviselet is hátrányosan alakult."⁵⁹

A háború elhúzódásával a kezdeti lelkesedés gyorsan lelohadt: önkéntes katonai szolgálatra a hatóságok ismételt felhívására sem jelentkezett senki a gimnázium végzős tanulói közül. A harmadik háborús évben a férfikéz nélkül műveletlenül maradt vagy silányan megművelt földek, a gyakori rekvirálások és a fokozódó nélkülözések, a hadikölcsönök erőltetése egyre erősbödő háborúellenes közhangulatot keltettek. Jellemzően tükrözik ezt a hangulatot még az írásbeli dolgozatok címei is, amelyeket a tanulókkal az iskola tanárai írattak 1917-ben:

- "Gondolatok a világháború negyedik esztendejének elején" (az V. osztályban),

- "Mivel tartozunk hőseinknek, azok özvegyeinek és árváinak?" (a VI. osztályban),

- "A magyarság történeti szerepe hajdan és most" (a VII. osztályban), és

- "Magyarország, a Habsburgok hatalmának fenntartója" (a VIII. osztályban).

De a háború következményeit az intézmény évi jelentései sem rejtették véka alá:

"Az oktatásra e tanévben (1917/8 - D. J.) hármas veszedelmet jelentett a háború. Ezek: az ideiglenes épület céltalan volta, a szénhiány miatti januári szünet s a szülői ház apátlansága. Ezek valósággal mint csapások nehezedtek ránk s a tanítási eredmény visszaesését eredményezték. A bukottak százaléka 31,1%, soha sem volt ilyen magas ennél az intézménynél."⁶⁰

Mindezen hátrányok és veszedelmek ellenére a tanulók létszáma éppen a háború éveiben mutatott gyors növekedést: a béke utolsó évében a gimnáziumnak 287, a háborúéban (1918) pedig már 394 tanulója volt, ami 37,2%-os növekedés öt esztendő alatt! E növekedésben is szembeötlő a vidékiek és azok között is a szerb nemzetiségű tanulók számának növekedése: 29, 33, 41 és 1917/8-ban már 46 tanuló! Ennek magyarázatát már maguk a kortársak is keresték. Veress Árpád, a gimnázium akkori igazgatója szerint a létszámnövekedés "kétségtelen oka az, hogy a harctéren küzdő apák utasításul adják az itthon maradottaknak, hogy a gyermekeket iskolába járassák" - de érezvén e magyarázat elégtelenségét, hozzáfűzi: "A háború kulturális hatása már most kétségen kívül felismerhető abban a körülményben, hogy az iskolák látogatottabbak már ma is, mert mindenki előtt szembetűnő a középiskolai végzettség folytán a gyakorlati életben való érvényesülés könnyebb lehetősége."⁶¹

A háború utolsó évében - 1918. június 20-án - feloszlatták a Vöröskereszt zentai hadikórházát. Négy év alatt ez a kórház tetemes kárt okozott az épületen, bútorzaton és a könyvtárban: "És amíg mi a rossz levegőjű, szűk és egészségtelen épületbe, serdülő ifjúságunk pedig 6-8 éves gyermekeknek készült padokba volt kényszerítve, az alatt pompás palotánk semmi megbecsülésben sem részesült. Több mint 100 ablakát kitörték, vakolata, festése tönkrement, élősdiek hurcoltattak be, stb."⁶² A gimnázium most ismét birtokba vette épületét, de kitűnt, hogy csak rövid időre, mert alighogy megkezdődött a tanítás, 1918 őszén bekövetkezett az őszirózsás forradalom és az Osztrák-magyar Monarchia felbomlása. Ezt követte a belgrádi fegyverszüneti egyezmény, amelynek alapján november 16-án a Szerb Királyság katonai alakulatai Zentára is bevonultak. A polgári hatóságok továbbra is a helyükön maradtak, de a képviseleti, önkormányzati szervek nem ülhettek össze. Így a Gimnáziumi Bizottság sem.

A gimnázium működését azonban nem annyira a katonai és a politikai változások befolyásolták, mint amennyire a közegészségügyiek: "A világszerte fellépett spanyol járvány iskolánkat sem kímélte meg. Alispáni rendeletre szeptember 27-től november 4-ig bezártuk az iskolát" - írja a gimnáziumi értesítő; arról nem hoz adatot, hogy a gimnázium hány tanulója lett a járvány áldozata. Alig kezdődött meg a nagy járvány után a tanítás, amikor a gimnáziumnak ismét ki kellett költöznie saját épületéből:

"A szerb megszálló csapatok parancsnoksága november 29-én lefoglalta az épületet, és intézetünket a központi iskolába utalta. Ezt a helyiséget január 20-án el kellett hagynunk, mert oda francia katonaságot szállásoltak be. Miután alkalmas helyiség nem volt található, 6 osztályt az alsóvárosi népiskolában, 3-at a Boros-féle óvodában helyeztünk el, míg a görögpótlót és a felekezeti hittant a tüzoltó-laktanyában tanítottuk. Végre az újvidéki főigazgatóság közbenjárására visszakaptuk a főgimnázium épületét. A katonaság rendkívül sok kárt tett az épületben, az ifjúsági könyvtárban, a természetrajzi és fizikai szertárban, bútorzatban stb. Július 13-tól 20-ig újra elfoglalva tartották a katonák az épületet, most már azonban újra a tanítás szolgálatára áll" - írta Veress Árpád a gimnázium 1918/9. évi értesítőjében.

A magyar közoktatásügyi szervezet szakigazgatási vonalainak szétszaggatása már 1918 novemberében elkezdődött: az újvidéki Népigazgatóság (Narodna uprava) a zentai gimnáziumot távirati úton a szegedi főigazgatóság hatásköréből kivonta, és az újvidéki főigazgatóság alá rendelte. A rendelet nélkülözött minden jogi alapot, sőt egyenesen a belgrádi fegyverszüneti egyezmény megszegését jelentette, de ki gondolt akkor erre? Hallgatólagosan napirendre tértek afelett, hogy az intézmény mindkét főigazgatóságtól kapott átiratokat. Decemberben, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság kikiáltása után a másik főhatóság immár a Népigazgatóság fölé rendelt Szerb-Horvát-Szlovén Királyság Közoktatásügyi Minisztériuma, illetve annak Bánát-Bácska-Baranyai Osztálya lett. Így most a gimnázium kettős igazgatás alatt állt: megkapta és iktatta a szerb és a magyar szakigazgatási szervek leiratait egyaránt. Így a magyar közoktatásügyi minisztérium egyik rendelete - eső után köpönyeg - éppen a szerb nyelv kötelező tantárgyként való bevezetésére vonatkozott: 1919 márciusától kezdve az első és második osztályban heti két órával kötelező idegen nyelvként vezették be a szerb nyelvet, míg a harmadik osztálytól felfelé fakultatívan. A következő tanévben - most már Újvidék, illetve Belgrád rendeletére - március 22-étől minden osztály kötelező tárgyként tanulta a szerb nyelvet. Az államjogi változást - bár az de jure még nem is történt meg - az iskolai ünnepek megváltozása érzékeltette a legkézzelfoghatóbban: 1919-ben már november 25-ét ünnepli a gimnázium, azt a napot, amelyen egy évvel korábban Dél-Magyarország szláv nemzetiségei kimondták elszakadásukat a Magyar Királyságtól, és csatlakozásukat a Szerb Királysághoz. Ugyancsak ünnepelték december elsejét, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság kikiáltásának évfordulóját, majd december 17-ét, Karađorđević Sándor trónörökös születésnapját; június 28-át pedig 1920-tól kezdve ünnepelték - ez volt a rigómezei csata emlékünnepe, és július 12-ét, az öreg Péter király nevenapját.⁶³

A trianoni béke aláírása után Sándor trónörökös 1920. június 26-án átutazott Zentán. "Zentára érkezvén a tanári kar testületileg jelent meg a fogadásnál. Őfelsége megszólította az igazgatót, s megkérdezte tőle, hogy hány gimnázium van Zentán, hány osztály és hány tanuló van, s milyen a gimnázium tannyelve" - írta az utolsó magyar nyelvű gimnáziumi értesítő 1920-ban. Az igazgató udvariasan referált, hogy az intézet 11 tagozatán 449 tanuló tett vizsgálatot - magyar nyelven. A régens válaszát ugyan nem jegyezte fel a krónikás, tény azonban, hogy az új államban ez volt az utolsó magyar nyelvű értesítő.

Az első világháború befejezésével, a trianoni békével a zentai gimnázium történetében lezárult a majd fél évszázados fejlődési időszak. A polgári iskolából algimnáziummá, majd 1901-ben főgimnáziummá fejlesztett humán tanintézményt jellegzetesen magyar szellemisége miatt az új állam uralkodó nemzeti körei természetszerűen nemzetidegennek tekintették, s ez döntően befolyásolta a gimnázium sorsának további alakulását.