Szabó Palócz Attila: Poéma
[Minden kezdet nehéz...]
Mesélő: (hangját légüres térből, visszhangozva halljuk.) Minden kezdet nehéz... Azonban mintha eddig éppen ezt lett volna a legnehezebb elkezdeni... (Torkát köszörüli.) Pedig első nekifutásra, első elgondolásra úgy tűnt, mintha minden adott lett volna... Pedig igazából csak a helyszín volt adott, azon belül egyelőre még minden más teljességében függőben állt... S máris be kellett volna fejezni mindent... Azonnal lehúzni a rolót!
Másik: Minden szó, nemhogy egy-egy gondolat... A szavak mindegyike külön megerőltetést jelentett...
Nővérke: (kategorikusan.) Rögtön az elején le kell tisztáznunk, hogy az idegosztály még távolról sem a diliház...
Másik: Egyfajta átmeneti állapot...
Mesélő: (kuncog.) Legalábbis mindenki annak mondja...
Másik: Tény viszont, hogy ezek az emberek vasárnap még nem is gondolták volna, hogy egyszer majd még összehozza őket a sors velem... S másnap mégis ott voltam... Megjelentem az életükben...
Mesélő: Vagy, ha akarjuk...
Másik: Igen, ha akarjuk, hát ők jelentek meg az én életemben...
Mesélő: Egy-egy ilyen találkozáshoz tényleg nem kell sok minden...
Másik: Elég egy kis rosszakarat...
Mesélő: Jóindulat!
Nővérke: S a diagnózis is igen meglepő néha. Egyszerűen csak: jóindulat.
(Ütemes, egészséges szívdobogás hangját halljuk.)
Doki: Amint azt már eleink is réges-régen megállapították: a pokolba vezető út jóindulattal van kikövezve... (Majd külön legességet sejtető nyomatékkal még egyszer megismétli:) A pokolba vezető út jóindulattal van kikövezve!
Másik: Amikor legutóbb beszéltünk egymással telefonon... Azt hiszem, te hívtál... Igen-igen. Az ügyeletes tiszt nem engedte meg, hogy bekapcsolják a hívást a barátunk irodájába, hanem ki kellett rohannom oda a... Mi is lehetne annak a neve magyarul? Onnan kintről kellett beszélnem veled, miközben az ügyeletes tiszt meg időközben végig azzal a zsinórral játszadozott... Tudod, az a zsinór a telefonkagyló meg a készülék között. Azzal játszadozott, miközben én veled beszélgettem... Volna!
Mesélő: A jelenet elképzelhető.
Másik: Épp aludni készülődtem, az egyenruhámat hajtogattam kockára, amikor szóltak, hogy telefonom van...
(Vangelis: Opening titles from Blade Runner. A zene fokozatosan beúszik Másik monológjának hátterébe.)
Másik: (köhög.) Rosszak ezek a vonalak...
Tudálékos: Elnézést, hogy közbeszólok, de nagy a gyanúm, hogy egy hangjáték nem attól lesz igazán hangjáték, hogy emberek, azaz hangok beszélgetnek benne, s időnként megcsörren a telefon vagy becsapódik egy ajtó...
(Telefoncsörgés.)
Másik: (izgatottan szól bele a telefonba.) Halló! Halló!
(A távolból ajtócsapódás hallik.)
Másik: Akkor is rettenetesen rossz volt a vonal. Én ugyan hallottalak téged, elég tiszta volt a hangod, de nekem üvöltöznöm kellett... Ott könyököltem az asztalon, az ügyeletes tiszttel szemközt, a behemót katonai készülék mellett, és üvöltöznöm kellett neked... Üvöltöznöm kellett rád, hogy elújságolhassam neked, hogy holnap... Nem! Nem vasárnap volt ez... Szombaton hívhattál, ha jól emlékszem... Üvöltöztem, hogy elújságolhassam neked, hogy hétfőn utazok...
Mesélő: Akkor még minden úgy nézett ki, hogy másként alakul...
Másik: Valami tizenhatodikáról álmodoztam... Hogy majd otthon lehetek veletek. Addigra már...
Tudálékos: Anyád büszke lett volna rád, hogy végre kockára tudod hajtogatni a holmidat!
Mesélő: (kuncog.) Kockázatos holmi az...
Másik: (köhög.) Azonban mintha egy kicsit összezavarodtak volna itt a dolgok...
(Sztiropor, vagyis hungarocell csikorgásának hangja az üvegen.)
Doki: Van még valami mondanivalód?
(Erőteljes szimfonikus zenét hallunk. Ezek igazából a nyitány hangjai, a hangjáték tulajdonképpen még csak most kezdődik el.)
Másik: Nukupina Csakima!
(A szimfonikus zene ütemét dübörgő üstdobok veszik át, amelyek egyfajta diadalmasságot, emelkedettséget sugallnak. Itt hangzik el a főcím.
Trükkeffektus: a főcím elhangzása után a szimfonikusok ismét átveszik a vezető szerepet, majd, mintha hanglemezről szólna az egész, s a zenét áramszünet szakítaná meg, annak hangja fülsértő nyikorgással fokozatosan lelassul, majd teljesen elhal. Elment az áram, leállt a lemezjátszó, elhallgatatott a zene.)
Kati: Valamikor azt játszottuk, hogy a harminchármas fordulatszámra készült hanglemezeket hetvennyolcason játszottuk le...
(Neoton Família: Marathon. A dal angol nyelvű változata a „reguláris” harmincnyolcas helyett hetvennyolcas fordulatszámon hangzik el.)
Kati: (túlkiabálva a zenét.) Felismered?
(A zene hirtelen félbeszakad, most azonban csak egyszerűen elvágják ollóval a szalagot, vagy lekeveri a dj, semmilyen különösebb effektussal nem jár a dolog, csak hirtelen üres, síri csend támad.)
Másik: (a hirtelen támadt csendben egy pillanatnyi döbbent szusszanat után szólal meg.) Sejtettem én, hogy van ebben az egészben valami... Nem is tudtam, hogy a Neoton Família punk zenét is játszik...?! Játszott...
Kati: Egyéb zenei kívánság?
Másik: Hát... Volna dögivel...
(Labdarúgó mérkőzés hangjai, a közönség moraja, majd hármas bírói sípszó.)
Másik: Itt mindent fociban mérnek, minden csak versengés nekik, mintha mást már nem is tudnának, mintha mást már soha nem is akarnának ebben az életben, csak versengeni, bizonygatni, hogy ki az erősebb, ki a gyorsabb, ki a jobb, ki az ügyesebb, ki a talpraesettebb, ki a sebesebb, ki az állóképesebb, ki a...
Mesélő: Má’? Mi közöm hozzá?!
Kati: (a mérkőzés hangjaitól egyre távolodva.) Ha jól sejtem, akkor már épp ott ült az ágya szélén, a vizitre várt...
Másik: (a mérkőzés hangjai felől szalad Kati után.) Kati! Kati! Várj! Kati! Katiiiííí... (Már egészen közelről.) Vajon mi lehetett a végeredménye ennek a meccsnek? Milyen lehetett a kimenetele?
Kati: Komolyan érdekel, vagy csak úgy kérdezed, hogy járjon szád?
Másik: Inkább csak úgy...
Kati: (kuncog.) Jó! Akkor nem töröm magam...
Másik: Inkább csak úgy...
Kati: Hogy legyen mit kérdezned...
Másik: Hmmm... Hát mit is kérdezhettem volna? (Hevesen magyarázkodni kezd.) Épp azzal voltam elfoglalva, hogy valahogy bent maradjak, bent maradhassak a kórházban... Hogy bent tartsanak... Pedig mindenki arról beszélt, azzal voltak elfoglalva, hogy mihamarabb kiengedjenek... Nem igazán érdekeltem őket, bármennyire is maradni akartam... Minden velük szemben kiharcolt perc a remény egy-egy apró kis falatkája volt... Bent maradásom percei... Minél tovább tartanak bent, annál több az esélye annak is, hogy valamicske sikerült abból is, amit elterveztem...
Kati: Bár a kilátásokról eléggé pesszimistán nyilatkoztál...
Másik: Igen, aznap végre felhívtál telefonon...
Kati: (a szavába vág.) Már elnézést, de muszáj ezt itt az utcán megbeszélnünk?
Másik: Tudsz valami jobb helyet?
Kati: Beülhetnénk valahova meginni valamit. Az ilyesmi sohasem volt ellenedre...
Másik: Remélem, mindezek után sem lesz...
Kati: Sör?
(Másik idétlen, idegbeteg nevetését halljuk. Kínos, cseppet sem vidám nevetés ez, amelyet végül egy kávéház hangjai takarnak el. A háttérben halk, felismerhetetlen, de így is kellemes zene szól, időnként néhány nem érthető, töredékes hangfoszlányt is hallunk különféle beszélgetésekből.)
Másik: Nem akartam... Nem akartam nevetni, a lelki üdvömre mondom, nem akartam nevetni... De nem bírtam uralkodni magamon. Kínomban muszáj volt... Muszájnom volt! Nem is annyira nevetnem... Inkább csak nyögés volt ez, nyögdécselés, nagyon fájdalmas nyögdécselés... Elszabadult bennem valami, ami csak a nevetésben, a könyörtelen hahotázásban tudott megnyilvánulni... Mondtam is nekik, hogy ha az öreget nem kötözik le, és nem nyugtatózzák be, akkor legalább kötözzenek le engem, mert én megölöm...
Kati: Képes lettél volna ölni?
Másik: Olyannak ismertem magam, akitől távol áll az ilyesmi...
Kati: És mégis?
Másik: Széttrancsíroztam volna szemrebbenés nélkül... Minden koncentrációmat, minden neked szánt épkézláb gondolatomat kapásból szétbaszta az öreg...
Kati: Idegosztály...
Másik: Jó, jó, de akkor is...! Még külön kilestem, hogy alszik-e... Adott volt a pillanat. A többiek mindannyian kivonultak a társalgóba, ment valami film a tévében... A napi ürítés a guggoldában, majd... No mondom, most bevonulok a szobába, elterülök az ágyon és írok neked egy levelet...
Kati: Nekem akkor még érkeztek leveleim. Amiket még az előző héten írtál. Azt is mondhatnám, hogy szinte rendszeresen érkeztek...
Másik: Erre belépek a szobába...
Kati: Már egy hete a zsebemben hordtam a neked írt levelem. Nem tudtam, hogy melyik, milyen címre küldjem, vagy, hogy feladjam-e egyáltalán... Nem jelentkeztél...
Másik: Igen, nem jelentkezhettem. Mégis: tudod má’, zárt osztály... Az új betegeket az első napon még a folyosóra sem engedik ki... Azt az öreget meg rendszeresen megkötözték...
Kati: Kényszerzubbony?
Másik: Nem. (Sóhajt.) Ha legalább az lett volna...
Mesélő: (ugyancsak a kávéházból, de kicsit távolabbról szól.) Nini, kit látnak szemeim...
Másik: (figyelmen kívül hagyja a megszólítást.) Nem bírtam már látni sem. Felfordult tőle a gyomrom. Igazából persze segíteni kellett volna rajta, de nem is tudom elmesélni... Milyen kínokat éltem át mellette...
Mesélő: (közelebb lépve.) Mi az, már észre sem akarsz venni?
Másik: De, de, csak ez most fontosabb volt...
Mesélő: És a hölgynek be mered vallani, honnan ismered ezt a tolakodó idegent?
Kati: Az idegosztályról?
Másik: Diliház az, akárminek nevezzed is...
Mesélő: Tehát tudja?!
Másik: (a Mesélőhöz fordul.) Engedd meg nekem, hogy bemutassam a feleségemet!
Mesélő: Ahaaaaaa... Ő az, akinek a képét mindig magaddal hordtad a zsebedben, abban a piros kis zsebfényképalbumban?!
Másik: Igen, őt és a lányomat.
Mesélő: És a csemete merre csavarog?
Kati: Anyám vigyáz rá...
Másik: Ebben a történetben most igazán nincs helye. És nem is szeretném belekeverni...
Mesélő: Komoly, felnőttes dolgok, ugyebár?
Másik: Tudod már, hogy van az... Meséld el egy három és fél éves kislánynak, hogy az apja diliházban volt...
Mesélő: Jó, persze... Különbségek mégis vannak. Nem mindenki bolond, akit odavisznek...
Másik: Önként mentem, vinni sem kellett... Csak: egész másra számítottam, mint ami aztán ott következett...
Mesélő: Bemégy, elolvassa az orvos a véleményezést, amit az egységedben írtak rólad, megnézi a beutalót, szerdán komisszió, és ha minden jól megy, pénteken már otthon is lehetsz...
Másik: Voltak szerencsések, nálamnál nem betegebbek, akiknek valóban ennyiből állt a dolog...
Kati: (még az iménti mondathoz kapcsolódva.) ...és pénteken már otthon is lehetsz a családoddal...
Mesélő: Két év! A remény azonban mindig él...
Másik: Sőt, néha csak a remény tart életben!
Mesélő: (folytatja a félbehagyott gondolatmenetét.) ...mindig él benned a remény, hogy még végleges felmentés is kisülhet belőle...
Másik: A remény a szegény ember kenyere. Nem én vagyok ilyen okos, ez egy olasz közmondás! Vagy milyen?!...
Mesélő: Sör?
Másik: Lehet. Dupla...
Mesélő: Emlékszel még, amikor barna söröket vedeltünk unicummal?
Másik: Hogyne emlékeznék... Vegyes érzelmekkel gondolok azokra a napokra. Egyrészt az italkeverék... Csak barna sör és unicum legyen, nekem más ital nem kell majd. Tényleg... Vannak viszont emlékeim, amelyek pont ezekhez a vedelésekhez kapcsolódnak, s amelyeket legszívesebben sósavval maratnék ki az emlékezetemből, nemhogy még a kirakatba is rakjam azokat...
Mesélő: Engem azonban elfelejtettél bemutatni a hölgynek!
Másik: Jaj, bocsánat!
Kati: Valahonnan ismerős is már nekem...
Mesélő: Nem is csoda...
Másik: Vele szintén az idegosztályon ismerkedtem meg. Ő állt ott az összes beteg közül hozzám a legközelebb...
Kati: Asztrológiai ikrek, vagy mi a franc?
Másik: Nem egészen. Attól valamivel több. Mondom, ott bent ismerkedtem meg vele, ott hozott össze bennünket a sors...
Mesélő: Ott hozott össze bennünket a beutaló és a nyugtató...
Másik: Ahogy egy jó diliházhoz illik is... Ő tulajdonképpen én vagyok, csak egyes szám harmadik személyben, mi egyek vagyunk, nevünkben, testünkben, talán még a lelkünkben is...
Kati: A klasszikus értelemben vett tudathasadás...
Másik: Nem kifejezetten klasszikus, mert az a hasadás mégsem volt teljesen természetes. Szükségem volt valakire, akivel magányos óráimban is beszélgethettem, akinek mindent elmondhattam anélkül, hogy beszélnem kellett volna... Megteremtettem, kitaláltam, elképzeltem magamnak valakit, itt legbelül, valahol mélyen elásva bennem... A bensőmben...
Mesélő: S hoppá, egyszer csak keletkeztem én! (Nagyot nevet.) Mint Aphrodité a tenger habjaiból...
Kati: Aphro... Aphrodité... Ő azért mégis előnyösebb külsejű volt...
Másik: Megvallom őszintén, a külseje nem igazán érdekelt. Nem kellett, hogy előnyös külsejű legyen ahhoz, hogy beszélgetni tudjak vele... Egyáltalán: én akkor még nem is láttam őt...
Mesélő: S megint eljön majd a pillanat, amikor ismét eggyé, egésszé kell lennünk...
Kati: Ne kapkodjuk el ennyire a dolgokat!
(A háttér kitisztul, a kávéház hangjai eltűnnek. Egy ismeretlen, idegen köhögését halljuk. Köhögése fokozatosan erősödik, és előbb hörgésbe, majd fuldoklásba, ökrődésbe megy át. Kemény talpú műanyagpapucs ideges lépteinek kopogását halljuk a visszhangos teremben. A kopogás nem halad semmilyen irányba, nem közeledik és nem is távolodok, csak mintha helyben járna, vagyis egy helyben lépkedne, egyre idegesebben, és szűnni nem akaróan folytatódik.)
Mesélő: (suttogva.) Egyedül ült a dohányzószobában, nagyjából már mindenki aludt. Csak az ügyeletes nővérke volt még ébren, meg egy beteg, aki ott segédkezett neki, de az meg valami tiszt volt... Aznap éjjel egy idős bácsi kilehelte a lelkét ott az osztályon. Körülötte sürgölődtek néhányan, de nem ment a közelükbe... Nem akarta látni.
Kati: (szintén halkabbra fogja a hangját; ők ketten tulajdonképpen nincsenek jelen ebben a jelenetben, csak mintegy külső szemlélők mesélik egy és kommentálják az eseményeket.) Mintha nem is rettegne tőle mindenki... Ha az emberek megérzik a halál szagát, a halál leheletét, mint rájárnak gyönyörködni benne...
Mesélő: (suttogva.) A nővérke benézett a dohányzóba...
(Fapapucsok kopogása a visszhangos kórházi folyosón.)
Nővérke: Minden rendben van?
Másik: Igen.
Nővérke: Az öreg elaludt?
Másik: Csak a horkolását hallom...
Mesélő: (suttogva.) Voltak persze mások is, akik nem aludtak épp akkor... De ők behúzódtak az egyik szobába, a hatosba... És már az éjfél közeledett... Néhány nappal múlt telihold! A hatosban lakmároztak, tejet és natúr gyümölcslét vedeltek... A nővérke pedig rácsukta az ajtót...
(Ajtócsukódás.)
Mesélő: (suttogva.) Hadd üljön, cigizgessen ott az asztalnál. Senkit nem zavar, csendes bolond... (Sóhajt.) Ha legalább valami kóros depressziót diagnosztizáltak volna nála!
Idegen: (hangját szintén a visszhangos teremből halljuk.) Atila, bič božji!
Másik: No meg az!
Idegen: Ima li to neko značenje, Atila?
Másik: Mali otac.
Idegen: Atila. Hm... Baš lepo ime...
Másik: Pa...
Idegen: Bič! Laku noć...
Másik: Laku noć...
Mesélő: (suttogva.) No persze, telezabálták magukat, most már mehetnek aludni...
Kati: Egy diliház éjszakai élete!
Másik: (még mindig a dohányzóhelyiségben ülve, a papucsát kopogtatva.) Édesem! Ne haragudj, de most elmegyek aludni. Ígérem, holnap írok neked egy levelet. Lassan egy hete lesz már, hogy egy sort sem írtam neked. Írok, édesem, holnap írok neked egy nagyon hosszú levelet...
(A kopogás fokozatosan lassul, majd teljesen abbamarad. Csak a kintről az ablakon át beszűrődő kutyaugatást és autózúgást halljuk.)
Mesélő: És milyen érzés volt abban a tudatban élni, hogy diliházban van a férjed, a gyermeked apja?
Kati: Hát... A fene sem tudná megmondani. Azt mondta, hogy szóljak a szüleinek is arról, hogy kórházban van, de csak annyit mondjak, hogy fejfájásra panaszkodott és ezért küldték be kivizsgálásra. Anyósomnak nem mertem megmondani a telefonszámot, mert ha ő odatelefonál, egykettőre mindent kinyomoz, és csak összezutyulja a dolgokat.
Másik: Kezdetben úgy éreztem, a helyszínnel van a baj, mert egy diliház nem tartogat különösebben izgalmas drámai helyzeteket, konfliktusokat... Csak jóval később fogalmazódott meg bennem a kérdés: vagy mégis?! Valami helyszínt kerestem volna, ha hagyta volna megtalálni magát... Jó kis bújócskát játszott velem, miközben én meg emezekkel versengtem: melyikünk bírja tovább a hajszát, ki lesz az, aki előbb feladja... Aki előbb adja fel!
(Tányércsörgés, repülőtéri felszálló hangok, vécélehúzás, idegen, ismeretlen hang köhögése.)
Másik: A realitás egyszersmind értelmét veszítette bennem...
(Kerekesszék csikorgása, földre ejtett papucs koppanása, gyengéd, félénk kopogtatás hangja az ablakon, torokköszörülés.)
Másik: Mindenben magamra ismertem...
(Orrfújás hangja, csapvíz csobogása, tüsszentés, távíró kopogása, tűzropogás.)
Másik: Emlékszem, még középiskolás koromban, azon vitatkoztam a zenetanárnőmmel, hogy rögzíteni lehet-e és fel lehet-e hangosítani az emberi fül számára is hallhatóra a pislantás hangját...
(Emberi pislantás rögzített, az emberi fül számára is hallhatóvá felerősített hangját halljuk, majd nyomban ezután felhangzik a Rolling Stones együttes I can’t get no (Satisfaction) című dala énekhang nélkül, instrumentális felvételen, citerazenekarra átdolgozott változatban.)
Másik: Ami a zenei kívánságokat illeti, ugye...
Idegen: I think the criticism aimed at Monica Seles is completely unfair and unjust. I was recently waching her quater-final match at the US Open against Irena Spirlea. After playing on court for well over two and a half hours...
Kati: (a szavába vág.) A realitás egyszersmind értelmét veszítette benne...
Másik: (hangját ugyanabból a visszhangos teremből halljuk, amelyikben eddig is ücsörgött; zokog, szavait esetenként alig érteni.) Menj, fiam, csak menj, fiam, szabadság virrad ránk, anyád gyémánt könnyeit itasd fel, s mentsd meg tépett zászlaját...
(Felhangzik a Firkin zenekar Megtépett zászló című zeneszáma, egyelőre csak az első versszak és az ismétlődő refrén:
„Kihunyt szemében az ifjú láng
Ő mindent látott már
Jól élt, de most csak egy szép virág
Nyílik sírhantjánMenj, fiam, csak menj, fiam
Szabadság virrad ránk
Anyád gyémánt könnyeit itasd fel
S mentsd meg tépett zászlaját”
A dal ezen a ponton úgy szakad meg, mintha ollóval vágták volna el.)
Kati: (félénken.) A realitás egyszersmind értelmét veszítette benne...
(A Firkin együttes dala ugyanúgy folytatódik, ahogyan az imént megszakadt, s ugyanattól a pontjától, ahol elvágták, egy századmásodpercnyi veszteség nélkül:
„De a rózsafüzér szakad, egy, két, há'
A padlón koppan a gyöngy
Feketében talpig tisztelgünk
És színeink gyászos göncMenj, fiam, csak menj, fiam
Szabadság virrad ránk
Anyád gyémánt könnyeit itasd fel
S mentsd meg tépett zászlaját”
A dal, akárcsak korábban, most ezen a ponton is úgy szakad meg, mintha ollóval vágták volna el.)
Kati: (kicsit bátrabban és energikusabban, mint az imént, de azért még mindig távolságtartóan.) A realitás egyszersmind értelmét veszítette benne...
(A Firkin együttes dala ugyanúgy folytatódik, ahogyan az imént megszakadt, s ugyanattól a pontjától, ahol elvágták, egy századmásodpercnyi veszteség nélkül:
„Ez a hely meggyűlt, fekélyes csepp
Csupa gyűlölet, s megbánás
Kaparom, vakarom, míg a vér serken
Tüdőm nyelt dühét elmossaSokféle lehet, ami embert öl
Bajonett, fejsze, s kard
De ha harc nélkül lőnek lesből rátok
Angol töltényhüvely maradMenj, fiam, csak menj fiam
Szabadság virrad ránk
Anyád gyémánt könnyeit itasd fel
S mentsd meg tépett zászlaját”
A dal itt is megszakad, de ezúttal nem ollóval vágják el, hanem szépen lekeverve mintegy átúszik az amerikai Flogging Molly zenekar What’s Left Of The Flag című zeneszámába, és annak versszakával folytatódik:
„In its place grew
an angry festered wound
full of hatered and remorse
where I pick and scratch
till the blood it matched
silent rage that now fills my lungs
for there are many ways
to kill a man they say
with bayonet, axe or sword
but son a bullet fired
from a shapeless guise
just put the shell of a Thompson gun”
Ezen a ponton most ismét úgy szakad meg a zene, mintha ollóval nyesték volna el.)
Mesélő: (zokog.)
Kati: (most már egészen felbátorodva szólal meg; hangja hátterében továbbra is hosszan halljuk a Mesélő zokogását.) A realitás egyszersmind értelmét veszítette benne...
(Ágyúdörgés egetverő hangja a hegyoldalban, majd a Firkin együttes dala ugyanúgy folytatódik, ahogyan az imént a Flogging Molly zenekar száma megszakadt:
„Parttól partig, hegyen, völgyön át
Hol sokunk lelte, s leli még halálát
De ma nem dalolnak az angyalok
Mert várat a szabadság
S átkozzuk minden szent nevét
Kik miatt rabláncot vertek ránkDe mint az éj, a passió véget ér
Ó, Istenem, mit tettek!
Őrjöngve megásták sírunk, bolondok!
A holtak, míg felkelnekMenj, fiam, csak menj, fiam
Szabadság virrad ránk
Anyád gyémánt könnyeit itasd fel
S mentsd meg tépett zászlajátMenj, fiam, csak menj, fiam
Szabadság virrad ránk
Anyád gyémánt könnyeit itasd fel
S mentsd meg tépett zászlaját”
Itt már nincs vágás, a dal ezen a ponton véget ér.)
Kati: (nagyot kiált, mintha ott lenne ő is abban a visszhangos dohányzóhelyiségben, az egész kórházi folyosó még sokáig zúg a hangjától.) A realitás egyszersmind értelmét veszítette benne...
Idegen: I think the criticism aimed at Monica Seles is completely unfair and unjust. I was recently waching her quater-final match at the US Open against Irena Spirlea. After playing on court for well over two and a half hours she was understandly worn out as she had run twice the distance of her opponent due to Spirlea’s exquisite drop shots and ground strokes. After puting up a brave fight, she eventually lost. This is when the totally uncalled for criticism was dished out by Annabel Croft. She blamed the fact that Monika’s „extra weight” had slowed her down. I think people should give Monica a break. She was seeded second and deservedly so. Instead of criticising Seles, surely we should be praising Spirlea for playing the match of her life.
(Felhangzik az Anna alszik már című zeneszám Linda, alias Görbe Nóra magyar színész- és énekesnő Zöld öv című lemezéről, régi bakelitről, amelyik saját jellemzőihez képest is túlzottan serceg. Ennek elhangzása után megszólal az Újvidéki Rádió egykori, Hallgassunk filmet! című éjszakai műsorának első bejelentője, vagyis az úgynevezett jingle-je. Ez egy hosszabb instrumentális résszel ér véget, amelynek megszólalásakor anno a műsorvezetők már élőben köszöntötték a hallgatókat. Most ugyanezzel a zenével aláfestve halljuk, amint Másik felolvassa a kórházból a feleségéhez írt levelét.)
Másik: (felolvas.) Édesem! Nem tudom, most hány óra lehet. Annyi biztos, hogy tíz már elmúlt, és mindenki elvonult, ha nem is aludni, de legalábbis az ágyába és a szobájába. A faszi itt a mellettem lévő ágyon épp most tette le az újságot, amit eddig olvasott. Što se mene tiče, laku noć – mondja. Ám, úgy legyen! Az öreg meg megint rázendített, motyorászik magában valamiket álmában. Most eloltottam rájuk a villanyt, én meg kiültem ide a dohányzóba elszívni még veled egy cigit. Lehet, hogy kettő is lesz belőle... Eredetileg úgy terveztem, hogy ma csendes napot tartok. Eddig mindig panaszkodtam valamire, hogy a fejem fájt, hol nem bírtam elaludni, majd megint a fejem... A mai napot panaszok nélkül akartam átvészelni. Aztán azonban mégis úgy gondoltam, hogy legalább annyit megpróbálok... Addig ülök itt kint, amíg rám nem nyit valaki, hogy bezavarjon az ágyamba, vagy... Vagy le nem fordulok a székről. Ha meg kérdik, hogy mit csinálok itt kint, hát csak annyit mondok, hogy nem tudtam elaludni, ezért felkeltem elszívni egy cigit. Az öreg meg csak mondja és mondja, be nem áll a szája. Még ide is kihallatszik. A párnájával fogom megfojtani... A taktikámnak egyébként egyelőre annyi eredménye lett, hogy reggelente belém nyomnak egy-egy injekciót... De ezt kevésnek találtam ahhoz, hogy hétfőnél tovább itt tartsanak. Tovább panaszkodtam hát. Mától már minden étkezés után egy-egy Bensedin-tablettát is kapok. Ezért mondom, hogy amíg le nem fordulok a székről... A tervezett cigit elszívtam, de van még egy, hát füstbe eresztem azt is. Aztán meg majd elbúcsúzom tőled... Édesem! Ez az a levél, amit még tegnap megígértem, hogy majd ma megírom neked. Hát íme... Csak most este kerülhetett rá sor. Nem is akartam felhívni magamra a figyelmet azzal, hogy görnyedek itt a füzet felett, meg... A fene sem tudja! Reggel kivonultam a többiekkel a tévé elé. Valami vízilabdameccs volt. Jugoszláv-spanyol. Tán valami világbajnokság van most Ausztráliában, de csak kettő egyes spanyol vezetésig volt türelmem a dologhoz. Meg a fene sem tudja! Nem megy a dolog... Itt nem megy. Most sem megy! Megyek inkább én... Aludni! Össze kéne szedni valahogy még egy injekciót... Olyan lovaknak való adagot, amilyenekkel ezt az öreget is szurkálják... Oszt annak sincs semmi haszna... Valahogy...
(Horkolás hangja.)
Másik: (suttogva.) Csak még egy feljegyzés, utóirat gyanánt. Post scriptum...
(Papírcsörgés hangja, majd valaki ököllel az asztalra csap. Rögtön ezután megszólal az Újvidéki Rádió egykori, Hallgassunk filmet! című éjszakai műsorának második bejelentője, vagyis az úgynevezett jingle-je. Ez egy hosszabb instrumentális résszel ér véget, amelynek megszólalásakor anno a műsorvezetők már élőben köszöntötték a hallgatókat. Most ugyanezzel a zenével aláfestve halljuk, amint Másik részletet olvas fel az első, a keze ügyébe kerülő kötetből – a magyar kiadásban meg nem nevezett, ismeretlen német szerzőtől; Mohácsi Enikő fordítása. Hangja időközben mit sem változik, ugyanúgy folytatja a felolvasást, ahogyan az eddigiekben a kórházból a feleségéhez írt levelét tolmácsolta.)
Másik: (felolvas.) Olyan iszonytató rémület söpört végig az észak-németországi Hannoveren 1924 tavaszán, amely sokkal inkább a középkort, mintsem a huszadik századot idézte. Az óváros nyeregtetős házai közt kanyargó sikátorokban az emberek azt suttogták, valami farkasember garázdálkodik, és felfal mindenkit, aki bolondmód kimerészkedik sötétedés után. Azt is rebesgették, hogy bizonyos pincékben gyermekeket mészárolnak le, A rendőrorvosok alig győzték vizsgálgatni azt a sok furcsa ízű húst, amit háziasszonyok hordtak hozzájuk attól való félelmükben, hogy esetleg emberhús. A hatóságok legyintettek a „tömeghisztériá”-ra. Medikus hallgatók csínytevésének tulajdonították azt is, amikor május 17-én gyerekek rábukkantak a sok közül az első emberi koponyára a Leine folyó partján. A hatóságok ugyanúgy tévedtek, akárcsak a pánikba esett lakosság. Az igazság ugyanis – amelyre még abban az évben fény derült – hátborzongatóbb volt az emberek legvadabb rémálmainál is. Az eset a negyvenöt éves tömeggyilkos, Fritz Haarmann kivégzésével, huszonöt esztendős bűntársa bebörtönzésével és országos botránnyal végződött. Haarmann főként kóbor csavargóként, házalóként és tolvajként élte az életét. Az anyját, aki az ő születése óta – 1879. október 25., Hannover – betegeskedett, a bálványozásig szerette, mogorva, zsugori, mozdonyfűtő apját azonban, akit mindenki Vicsorgó Ollénak ismert, gyűlölte. Amikor Fritz erőszakos cselekedetekbe fojtotta a keserűségét, az apja megpróbálta bedugni egy bolondokházába. Az orvosok azonban úgy határoztak, hogy bár a fiú gyógyíthatatlanul korlátolt elméjű, nincs ok arra, hogy elmegyógyintézetbe zárják. Pedig, ha akkor másképp döntenek... Igen sokak életét menthették volna meg! Sőt: igen sokak ételét menthették volna meg... Hiszen jelentősen többen voltak azok, akik ettek is belőlük, mint maguk az áldozatok... Haarmann mindenfelé csatangolt az országban, népszerű alakja volt sok város alvilágának, s ismert figura lett a rendőrök előtt is. Kisstílű szélhámos társai ostoba fafejnek tartották, de egyben jóindulatúnak is, aki készséggel nyújtott segítséget, pénzt vagy jótanácsot a nálánál is rászorultabbaknak. A rendőrök kedvelték, mert letartóztatáskor higgadtan viselkedett, nevetgélt és viccelődött velük. Mintafogoly volt, aki elfogadta, sőt élvezte a börtönfegyelmet. Általában zsebmetszésért, apróbb lopásokért és kisgyerekekkel szemben elkövetett szeméremsértő magatartásért ült. 1918-ban, amikor csalásért és fosztogatásért letöltött ötéves büntetése után Haarmann szabadult, káoszt talált a háború utáni Németországban. A törvény és a rend romokban hevert, spekulánsok, csalók és bűnözők lubickoltak vidáman az anarchiában. Haarmann értett ezeknek a nyelvén. Visszatért Hannoverbe, s napjai jó részét a központi pályaudvar körül terpeszkedő piacokon, stricik és zugkereskedők társaságában töltötte. Érdeklődését az állomáson hemzsegő alakok kötötték le – Németország minden szegletéből özönlő menekültek, pénz és munka nélkül, otthontalanul és reménytelenül hányódó, sodródó elemek, akik napközben a kályhák körül gubbasztottak, éjszakánként pedig a peronok padjain kuporogtak. Haarmann tudta, hogy ebben a kusza világban megtalálhatná a számítását, de amint kiismerte magát, rájött, hogy más lehetőségeket is tartogat számára ez a környezet. A tengődő csavargók között sok tizenéves fiú volt, némelyikük alig több tizenkét évesnél. Meglógtak otthonról, gyakran azért, mert képtelenek voltak elviselni az otthoni hangulatot, miután megkeseredett apjuk hosszú évek múltán visszatért a háborúból. Haarmann elővette a jobbik modorát velük szemben, meghallgatta szomorú történeteiket, tanácsot adott nekik, elnyerte a bizalmukat. Haarmann rádöbbent arra, hogy ebben, az okmányokkal mindenkit gondosan számon tartó országban létezik egy olyan képlékeny emberfolyam, amelyet lehetetlen nyomon követni. Akár örökre el is tűnhetnének, sem a szüleik, sem a rendőrség nem tudná, merre keresse őket. Haarmann a Cellarstrasse 27. számú házban bérelt lakást, s üzletelni kezdett, mint utcai húsárus és használtruha-kereskedő. Meg tudott alkudni a fontosabb kereskedőkkel, így aztán az üzlet hamarosan felvirágzott. A háziasszonyok gyorsan megtanulták, hogy az ő árai alacsonyabbak bárki másénál, és hogy az ő árukészlete mindig bőséges és változatos. Az estéit azonban még mindig az állomáson töltötte a fiúkkal, nevetgélt és viccelődött velük, csokoládét és cigarettát osztogatott, s a reményvesztett, éhes újonnan érkezőket azzal a derűs ajánlattal üdvözölte, hogy ételt és szállást nyújt nekik éjszakára. Heteken belül Haarmann olyan ismerős arc lett arrafelé, hogy a zöldkeresztes önkéntesek már-már maguk közül valónak tartották. A rendőrség is úgy határozott, hogy igénybe veszi a szolgálatait. Szükségük volt kémekre az alvilágból, hogy szembeszállhassanak a növekvő bűnözéssel és a korrupcióval, s a spiclijeiket azzal jutalmazták, hogy szemet hunytak törvénytelen tevékenységük felett. Haarmann készséggel segített. Bennfentes ismereteit kamatoztatva, amelyekre sokéves bűnözői „pályafutása” során tett szert, hamarosan kiérdemelte a Detektív ragadványnevet azzal, hogy befújt bűncselekményeket, rejtekhelyeket és összeesküvéseket. Viszonzásképpen a rendőrök nem ütötték bele az orrukat az ügyeibe. Akkor is tartózkodtak a túl mélyre ható vizsgálatoktól, amikor 1918 szeptemberében egy tizenhét éves fiú, Friedel Rothe szülei jelentették gyermekük eltűnését azután, hogy együtt látták őt Haarmannal egy biliárdteremben. A rendőrök csak felsőbb utasításra keresték fel Haarmann lakását, és a vizsgálódásuk is felettébb felületes volt. Hat évvel később Haarmann azzal kérkedett a tárgyalásán: „Amikor a rendőrök átkutatták a szobámat, a Friedel gyerek feje ott hevert újságpapírba csomagolva a kályha mögött.” A Detektív ugyanis a szerencsétlen fiatalokat – akikkel összebarátkozott és egy tál étel ígéretével a lakásába csalt – többnyire megerőszakolta, aztán pedig a lehető legbrutálisabb módon megölte: átharapta a torkukat. A tetemeket aztán feldarabolta, a húst kiárusította, a koponyákat és a csontokat pedig egyszerűen csak behajította a Leine folyóba. Haarmannt nem tette elővigyázatosabbá az az eset sem, amikor csupán egy hajszálon múlott, hogy el nem kapták. Sőt, épp ellenkezőleg, ha lehetséges ez, még merészebbé vált, mert a rendőrség egyre inkább az ő füleseire hagyatkozott. 1919 szeptemberében aztán összeakadt a bűntársával, aki még több gyilkosság elkövetésére buzdította. Az akkor húszesztendős Hans Grans is otthonról szökött. A nyúlánk, jóképű, cinikus és szenvtelen fiatalember egy könyvtáros fia volt, és hamarosan a befolyása alá vonta alacsonyabb társadalmi helyzetű tettestársát, gyakran durván sértegette, gúnyolódott vele. Majd parancsokat kezdett osztogatni, hogy éppen milyen áldozatot kell megölni, gyakran csak a ruhájáért.
(Horkolás hangja.)
Másik: (suttogva.) Csak még egy feljegyzés, utóirat gyanánt. Post scriptum...
(Papírcsörgés hangja, majd valaki ököllel az asztalra csap.)
Doki: (dühösen tajtékzik.) Látja ezt maga, nővérke, mi mindent hordott itt össze ez a „beteg”?
Nővérke: Fogalmam sem volt róla, doktor úr. Csak amire panaszkodott, hogy folyton fáj a feje, meg nem bír aludni...
Doki: És ilyesmivel töltötte az éjszakáit...
Nővérke: Jegyzetelt, Jegyzetelgetett... Volt egy füzete, de én nem is értettem volna, hogy mi mindent hordott össze benne...
Doki: (a füzetből „idéz”.) „Annyira máris sikerült rájönnöm, hogy a bolondok is legalább napjában háromszor kávéznak...”
Nővérke: Megengedtük nekik a kávéfőzést.
Doki: Ezt valószínűleg akkor írhatta, amikor ott feküdt az ágyában... Már csak ketten voltak ébren. Aznap jött vissza az osztályra az a másik is, akit szerdán engedtünk el... Ő horkolászott ott csendesen...
Nővérke: (a füzetet böngészgeti, a lapogatás hangját is halljuk.) „Nem is tudom már a napját, mikor römiztem azelőtt...”
(Egy újabb ökölcsapás az asztalon.)
Kati: Hiába hívtalak telefonon. Azt mondták, mindenfelé kerestek, de nem találtak...
Másik: Igen. Épp akkor voltam odaát a pszichológusnál. Valami tesztet kellett kitöltenem. Azt mondta, holnapután folytatjuk...
(Ismét a füzet lapozgatásának hangjait halljuk.)
Nővérke: És ez, doktor úr? „Már ismét ébredezni kezdett bennem a remény, de ezt még magamnak sem mertem bevallani. Akárhányszor telve voltam reménnyel, mindig rosszul sültek el a dolgaim. De most megint ébredezni kezdett bennem valami... Már csak az is, hogy még egy hétig bent tartottak. Legalábbis nem szabadultak meg tőlem a hét elején...”
Doki: Mit jelentsen ez?
Másik: (szuggerálja önmagát.) Csak minél kevesebbet aludni... Minél kevesebbet aludni... Minél kevesebbet aludni... Minél kevesebbet aludni... Minél kevesebbet aludni... Minél kevesebbet aludni... Minél kevesebbet aludni...
Mesélő: Az a jó az ilyen betegségekben, hogy teljességgel megfoghatatlanok. Lehet ugyan mérni ezt meg azt, röntgenezgetik az embert, de igazából mindez csak időhúzás. Semmi biztosat nem tudnak megállapítani ezekből.
Másik: A pszichológus csak annyit mondott, hogy holnapután folytatjuk. Akkor kell majd csak igazán talpraesettnek lennem...
Kati: Habár az ilyen teszteken egyszer már sikeresen áthúztad magad...
Másik: Igen, ezek most pont ugyanazok voltak. Felismertem őket. Akkor azonban, remélem, majd beszélgetni is akar... Majd.
Mesélő: Ami pedig a fejfájást illeti...
Másik: Hát... Egyre inkább valós, igaz volt. Azt hiszem, megfogat a fejem a huzat, amikor a múltkor a dohányzót szellőztették... Nem bántam, mert legalább tényleg volt mire panaszkodnom.
Kati: Ha pszichológus, beszélgetni fog. Ha rendesen végzi a dolgát...
Másik: Láttam rajta, hogy ő is majdnem elalszik...
Kati: A pszichológus?
Másik: Nem! Az a másik alak a szobánkban, aki még mindig ébren volt.
Kati: Ő is virrasztott?
Másik: De még mennyire! Kvázi olvasott valami újságot, de majd leragadt a szeme... Harcoltunk, igen, harcoltunk mindketten! Ugyanazért...
Mesélő: Azt igyekeztem beszuggerálni magamnak, hogy „tudom, mit akarok”, „tudom, mit akarok”, „tudom, mit akarok”, „tudom, mit akarok”, „tudom, mit akarok”, „tudom, mit akarok”...
Másik: Tudom, mit akarok, tudom, mit akarok, tudom, mit akarok, tudom, mit akarok, tudom, mit akarok, tudom, mit akarok, tudom, mit akarok, tudom, mit akarok, tudom, mit akarok...
Kati: És tudtad?
Másik: Persze, hogy tudtam... Itt mindannyian ugyanazt akartuk. Ugyanazért voltunk itt. Csak hát a nővérek is csaltak ám...
Nővérke: Itt van ez a gyógyszer, de a doktor úr meg ne tudja, hogy adtam belőle... Haragudna érte!
Másik: Pedig pont az lett volna a cél, hogy bizony az orvos is tudja, sőt, hogy ő adja, ő írja fel, ő mondja, hogy adjanak be nekem ezt vagy azt...
Kati: Ezek meg titokban...
Másik: Aztán meg még panaszkodni sem bírsz, ha fáj, ha nem...
Kati: Tőlem kértél ötletet, tanácsot, amikor hívtalak...
Másik: Persze! Mentőötletre volt szükségem, hogy kijátsszam a titkolódzást. Azt találtam ki, hogy reggel a nagyvizit ideje alatt a főorvostól kérek majd valamit, hogy írjon fel nekem...
Mesélő: S ekkor merültek fel az újabb kételyek.
Másik: Kételyek! Mondjuk, az is bíztató reményforrás volt, hogy a főorvos kezdett komolyan viszonyulni hozzám... Nem úgy, mint az első reggelen...
Doki: Hány hónapot szolgáltál le, fiam?
Másik: (megszeppenten.) Négyet.
Doki: És szerinted az elég?
Másik: Hááát...
Doki: A katonaság tizenegy hónapos szolgálatot jelent.
Másik: Tizenkettőt.
Doki: Jó, hát szabadság meg víkend... Tizenegy, akkor is, ha magyar vagy!
Másik: (ismét mesél.) Pénteken meg már, amikor panaszkodtam neki, rögtön az orr-, fül-, gégészéghez küldött, ma meg valami akármire... Teleaggaták a fejemet valami csüngő-lüngőkkel, talán az agyműködésem méricskélték... Valahogy... Valamelyest... Amennyire az mérhető...
Mesélő: Soha nem jönnek rá, hogy mitől fáj a fejem, esküszöm!
Másik: És semmilyen gyógyszerekkel nem fognak kikúrálni ebből...
Kati: Úgy legyen!
(Gyufa sercenése.)
Másik: A szerda itt az ütőnap...
Kati: (mélyet szippantva cigarettájába.) Hát, igen...
Másik: Ha minden a tervek szerint alakult volna, most otthon, összebújva fekhetnénk az ágyban...
Kati: Képzeljük csak el ezt a jelenetet...
Másik: Így?
(Ágynyikorgás.)
|| Hangok > [Minden kezdet nehéz...] > [Kórházi ágyak] > [Neked thunder, potpuno...] ||