Szabó Palócz Attila: Poéma [Neked thunder, potpuno...]

Szabó Palócz Attila: Poéma
[Neked thunder, potpuno...]

Másik: Ez a potporučnik meg egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás...
Idegen: (a szavába vág.) Like a naked thunder!
Másik: (Idegenhez.) Yes my dear friend, like a neked thunder! Baš tako, dragi prijatelju moj, tačno tako, kao neked thunder, potpuno si u pravu! (Majd mintha visszafordulna hozzánk, folytatja a félbeszakított történetét.) Mint derült égből a villámcsapás, a lármát, a morajlást, a zsibongást túlkiabálva feltette a kérdést...
Idegen: (a lármát túlkiabálva felteszi a kérdést.) Kako se kaže na Mađarskom pčela radilica?
Másik: (folytatja a történetét.) Kérdőleg nézett rám, a tekintetemet fürkészte, de először nem is értettem, hogy mit akar... Megismételte a kérdést.
Idegen: (némileg tagoltabban megismétli a kérdést.) Kako se kaže na Mađarskom pčela radilica?
Másik: Soha nem foglalkoztam méhekkel, fogalmam sem volt, hogy mit válaszolhatnék... Vágtam volna rá egyszerűen csak, hogy „dolgozóméh”?! „Pčela radilica... ” Valami tükörfordítással próbálkoztam: dolgos méhecske – vagy valami ilyesmit bökhettem ki zavaromban végül.
Tudálékos: (helyesen magyarul:) Pčela radilica.
Másik: Dolgos méh – böktem ki végül...
Idegen: Seremed beremed!
Másik: Ezt vágta rá erre ez a potporučnik széles vigyorral...
Idegen: Seremed beremed!

(Röhögőgép.)

Idegen: A pčela matica?
Másik: Mert nem volt neki elég a dicsfényből! De ezt már legalább tudtam: anyaméh – vágtam rá kapásból, diadalittasan. De akkor még nem kapcsoltam, hogy poénkodni igyekszik az ürgém.
Idegen: (némileg tagoltabban megismétli a kérdést.) A pčela matica?
Másik: (kapásból vágja rá a választ, diadalittasan.) Anyaméh.
Idegen: Jebese neberemed!

(Röhögőgép.)

Mesélő: Ugyanaz a széles vigyor ült az arcán...
Másik: Ez pedig itt a nevetésem hűlt helye.

(Csend.)

Mesélő: (előbb csak hangosan beleszuszog, beleliheg az iménti csendbe, s csak hosszabb kivárás után szólal meg.) De nem volt vége még...
Másik: De ahogy nálam sem, úgy a többieknél sem aratott vele túl nagy sikert, ezért hát mind jobban igyekezett, vágyott az elismerésre...
Idegen: A kako se kaže na Mađarskom trut?
Másik: Trut?! No ezt a szót meg akkor hallottam életemben először...
Idegen: (lassan és tagoltan megismétli a kérdést.) A kako se kaže na Mađarskom trut?
Másik: Ne znam, mondtam, és talán meg is vontam a vállam...
Idegen: Jebe neberemed!

(Röhögőgép.)

Másik: Jó, jó, rendben, de megtudhatnám végre, hogy tulajdonképpen mi is az a trut?
Tudálékos: (kimondja a szót helyesen magyarul:) Trut.
Idegen: Jebe neberemed!
Mesélő: (lefitymálva.) Igen, ez meg itt az én nevetésem hűlt helye.

(Csend.)

Másik: (előbb csak hangosan beleszuszog, beleliheg az iménti csendbe, s csak hosszabb kivárás után szólal meg.) És ekkor már minden valószínűség szerint untam is nagyon...
Idegen: A kako se kaže bumbar?
Másik: Ne znam – vágtam rá egyből, hogy rövidre zárjam, és ne ragozzuk már sokáig ezt a témát.
Idegen: Neberemed turbo.

(Röhögőgép.)

Kati: Csak azt nem értem, hogy mitől vannak ezek a dolgok az ő fejében magyarul...
Másik: Én sem, de annyival vagyok könnyebb helyzetben, mint te, hogy engem ez aztán egyáltalán nem is foglalkoztat... Csak jutott eszembe, hogy nagy valószínűség szerint például a kínaiak is csodálkozva hallanák, hogy a Nukupina Csakima az ő nyelvükön papot jelent. És igencsak meglepődnének azon, hogy a Csak Csont-Wang és a Matata Kakiban az ő szakasztott anyanyelvükön van...
Idegen: (kínaiul:) Pap, hentes, vécésnéni.

(Gongütés.)

Tudálékos: (helyesen, magyarul:) Potporučnik, pčela radilica, pčela matica, trut, bumbar.
Idegen: (felsorlásként.) Seremed beremed, jebese neberemed, jebe neberemed, neberemed turbo...

(Gongütés.)

Másik: Habár akkor ott helyben nagyon untam ezt a kis vicceskedést, meg talán idegesített is, néhány nap múlva mégis úgy gondoltam, érdekes, érdemes lehet feljegyeznünk, hogy mit gondolnak, hogyan vélekednek és hogyan gúnyolódnak anyanyelvünkön más nemzetek sarjai...
Kati: Jebese neberemed... Mindezek a rengeteg „e” hang miatt tűnnek magyarosnak az ő, folyékony, összefüggő magyar beszédet vélhetően soha nem is hallott fülük számára.
Másik: Persze, hiszen amikor a potporučnik elkezdett nekem ott a dohányzóhelyiségben mekegni, rögtön értettem én, hogy erről van szó... Nem sértett ez engem egy cseppet sem, egyáltalán, csak hát annyira blőd, s mondjuk ki, igen-igen buta dolognak tartottam, hogy szívem szerint még csak meghallani sem akartam...
Kati: Mégis, mit vársz egy hivatásos katonától? Mi egyebet várhatsz bárkitől is, aki a katonai pályát választja?!
Másik: A hivatásos anyjába bele, abba! Azt! Meg a katona anyjába is! Néhány szót beszéltem csak vele a bent töltött idő alatt... Elvileg, ugye, a potporučnik rangjához egyetemi végzetség kellene... Talán. Vagy valami ilyesmi... Amikor kikerülnek ezek az egyetemről, vagy a főiskoláról, vagy ahonnan, ami ez a katonai bunkóképző iskola... Akkor kapják ezt a rangot. Ezzel végeznek, ezzel diplomáznak... Talán. De persze ez most megint egy olyan szakterült, amit egyáltalán nem kapiskálok, és persze nem is akarok... Ennél pontosabban semmiképp sem! Kérdi tőlem, mit végeztem. Mondom: egyetemet. Hát én ugyan egyetemet nem végeztem, kezdte a hol volt, hol nem volt meséjét, de a fronton alaposan kijártam minden iskolát... Te, hát ez bunkó mint a föld, semmilyen iskolát nem végzett, basszuskullancs és szopránklarinét, hát ez a háborúban szerezte a rangjait!

(Gongütés.)

Másik: Az még a kaszárnyában történt, de találkoztam azzal az emberrel is, aki szétlőtte a vukovári víztornyot...
Kati: Gondolom, annak is vaskos rangok feszültek a vállapján vagy a mellén, vagy már ahol hordják ezt a szart...
Másik: Amikor találkoztam vele, épp nem viselte őket, de igen, vannak neki. Vannak dögivel... Magasak. Akár a Himalája is nyugodt lélekkel elbújhatna mellettük... És mehetne lekvárt kaszálni ennek az idiótán a szőrös mellkasára! Magasak, mint törpének az almafa...
Kati: A lekvárt a tevék kaszálják le a mellkasáról!
Másik: No jó, legyen... És közben rózsaszín lovak röpködnek a felette...
Kati: Mert a rózsaszín lovak, úgy bizony, ott fészkelnek a seggében!

(Gongütés.)

Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Kati: Nem tudom.
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Idegen: I don’t know.
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Doki: (visszakérdez.) Hát hova? Nem tudom...
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Másik: Fogalmam sincs.
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Nővérke: Nem tudom.
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Tudálékos: Hova megy a kis nyúl?! Mindez csak attól függ, hogy milyen irányban gondolkodunk, és figyelembe kell vennünk a környezeti együtthatókat is...
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Kati: Hát nem tudom...
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Idegen: Pojma nemam!
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Doki: Hova-hova?! A picsába má’...! Pont oda!
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Idegen: Pitchkenzi bitte?!
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Másik: Mondjad már meg! Látod, hogy senki sem tudja...
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Nővérke: Nem tudom.
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Tudálékos: Hát hová is mehetne?
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Idegen: I have no idea!
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Tudálékos: (egyre idegesebb.) Nem és nem és nem és nem és nem és nem és nem és nem és nem és nem tudooooooooooooooooooooom!
Kati: (hirtelen rácsatlakozva az elülő üvöltés végére.) Én sem!
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Idegen: You1re all different!
Kati: I’m not!
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Másik: Nem tudom.
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Kati: Én sem!
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Tudálékos: (idegességében hisztériaroham tör rá.) Nem, nem, nem! Nem tudom és kész!
Doki: Én sem!
Nővérke: Sejtelmem sincs!
Másik: (hangsúlyosan, mesterkélten tagolva.) Halvány segéd fogalmam sincs!
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Kati: Az, hogy hová... Az még rendjén is volna! De ki a francokat érdekel?!
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Tudálékos: (kész, már végképp és visszafordíthatatlanul, kezelhetetlenül és kontrollálhatatlanul kiborult.) Elég! Elég! Ne tudom! Nem tudom és nem bírom tovább! Hányszor mondjam még el? NEM TU-DOM! NEEEM TUUU-DOOOM!
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Idegen: What ever you like it!
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Tudálékos: (az idegesség végső határain is túl.) NEEEM TUUU-DOOOM! ÉÉÉÉS NEEEM IIIS AAA-KAAA-ROOOM TUUUD-NIII! ÉÉÉS NEEEM AAA-KAAA-ROOOM EEEZT TOOO-VÁÁÁBB HAAALLLLLLLLLLLLLLLLLLLLLLLLLLLGAAATNIII...
Kati: Bökd már ki végre, hogy hova megy!
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Másik: (már nem keres választ a Mesélő kérdésére, a többieket szólítja meg.) Hagyjátok rá! Hát nem látjátok, hogy felakadt nála a lemez?
Mesélő: Hova megy a kis nyúl?
Doki: (most már ő is végképp kifakad.) A fészkes...!
Mesélő: (egy hosszan elnyújtott pisszenéssel a szavába vág, beléje fojtja a szót.) Psssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssszt! (Majd lazán és könnyedén vágja rá a választ.) Az idegeidre!

(Gongütés.)

Tudálékos: (kifulladva liheg.) Az idegeimre... (Sóhajtozik.) Az idegeimre... (Hörög.) Az idegeimre...
Másik: Akarsz egy beutalót te is a diliházba?
Tudálékos: Mi-mi?
Másik: A niši katonai kórház neuropszichiátriai osztályán holnap felszabadul egy ágy...
Kati: Igen. Valahol ott tartottál, hogy a flekkjeiddel keltettél pánikot...
Másik: Igen ám, de ezeknél nem sokat jelent az ilyesmi... Még hogy orvosok?! Ezek?! Az ORVOS-ból az „o” betűig sem jutottak el! Himalájányi magasságból szarnak ezek Hippokratész fejére!

(Az egészséges, ütemes szívdobogás, amit eddig folyamatosan hallottunk a háttérben, most felerősödik, majd hirtelen elnyomja azt az Újvidéki Rádió egykori, Hallgassunk filmet! című éjszakai műsorának negyedik bejelentője, vagyis jinglee-je. A szívdobogás hangja megszakad. A jinglee egy hosszabb instrumentális résszel ér véget, amelynek megszólalásakor anno a műsorvezetők élőben köszöntötték a hallgatókat. Most ugyanezzel a zenével aláfestve halljuk, amint Másik részletet olvas fel egy találomra kiválasztott könyvből – a magyar kiadásban meg nem nevezett, ismeretlen német szerzőtől; Mohácsi Enikő fordításában. Hangja, hanghordozása, beszédmodora pontosan olyan, mintha a kórházból a feleségéhez írt levelét olvasná fel: kellőképp bizalmas, s mégis kicsit távolságtartó, hiszen mégiscsak olyan iratról van szó, ami bárki illetéktelennek a kezébe kerülhet. Főleg, hogy katonai kórházról van szó, ahol még meg is figyelhetik a gyanús betegeket.)

Másik: (felolvas.) A bíróságon ülő riporterek nem tudták palástolni sem a gyilkos iránti ellenszenvüket, sem az áldozatok családtagjaival való együttérzésüket. Az egyik újságíró a következőket vetette papírra: „Majd kétszáz szemtanú állt oda a tanúk padjára, többnyire a szerencsétlenül járt fiúk szülei. Szívszaggató látványt nyújtott, amikor egy szegény apa vagy anya ráismert meggyilkolt fiának valamelyik ruhadarabjára, vagy más személyes holmijára. Hol egy zsebkendőt, hol egy nadrágtartót, hol meg egy, szinte a felismerhetetlenségig összemocskolódott kabátot mutattak fel a hozzátartozóknak és Haarmann-nak. A gyilkos pedig remegő orrlikakkal, akár egy áldozatát szimatoló vadászkutya, inkább szaglászta, mint megnézte volna az eléje tartott tárgyakat, majd rávágta, hogy ismeri azokat. A tárgyalóteremben ülőkön kétszer futott át jeges borzongás. Először, amikor a vád megkérdezte: »Összesen hány áldozattal végzett?«. Haarmann azt felelte: »Lehetett harminc vagy negyven, tényleg nem emlékszem pontosan«. Másodszor pedig akkor, amikor a vád azt kérdezte tőle: »Hogyan ölte meg az áldozatokat?« Haarmann dermesztően azt válaszolta: »Átharaptam a torkukat.«” A gyilkos csupán akkor vesztette el a hidegvérét, amikor kétségek mertek fel Grans szerepét illetően. „Mondja el Grans, milyen aljasul bánt velem!” – üvöltötte. „A munka nekem jutott, mert ahhoz ő még túl fiatal!” Haarmann azt állította, hogy Grans vette rá, végezzen ezzel vagy azzal az áldozattal, mert megtetszett neki – mondjuk – a fiú nadrágja vagy a kabátja. Grans magára hagyta Haarmannt éjszakára, hogy elvégezze a piszkos munkát, csak reggel jött vissza a ruhákért. Egyszer azonban túl korán érkezett. Haarmann így számolt be erről a bíróság előtt: „Éppen felvágtam a tetemet, amikor kopogtattak. Belöktem az ágy alá a hullát, és kinyitottam az ajtót. Grans volt az. Rögtön azt kérdezte: »Hol a ruha?« Én leültem az ágyra és a kezembe temettem az arcomat... Grans azzal próbált vigasztalni: »Mit izgatod magad ilyen apróságok miatt, mint egy hulla?!« Grans rideg cinizmusa még nagyobb rettenetet váltott ki a bíróságon ülőkből, mint Haarmann hebehurgya faragatlansága. A fiatalabb bűnös minden vádat tagadott, mégsem volt kétséges egy pillanatig sem, hogy mindkettőjüket elítélik. Haarmann tisztában volt ezzel, és végig csak az foglalkoztatta, nehogy elmebetegnek nézzék. A tárgyalás kezdetétől azt kiabálta: »Nyakazzanak le inkább, csak ne küldjenek bolondokházába!« S miután két pszichiáter épelméjűnek nyilvánította, a törvényszék úgy döntött, legyen meg az akarata.

(Gongütés.)

Másik: (zavartalanul folytatja a felolvasást.) Az ítélethirdetés napján, 1924. december 19-én tizenkét fegyveres rendőr nézett farkasszemet a közönségnek fenntartott karzattal, miután névtelen fenyegetések érkeztek, hogy Haarmannt, égbekiáltó bűntetteinek megbosszulásaképp agyon fogják lőni. A tárgyalóterem zsúfolásig telt emberekkel, amikor kimondták Haarmannra a halálos ítéletet. Grans életfogytiglani börtönbüntetést kapott, amit később tizenkét évre mérsékeltek. Haarmann a végére maradt. Az utolsó napon így ordítozott: »Azt képzelik, élvezem az emberölést? Az elsőnek nyolc napig a betege voltam. De ítéljenek halálra. Én csak méltányosságot kérek. Nem vagyok őrült. Igaz, gyakran kerülök olyan állapotba, amikor nem tudom, mit teszek, de ez nem őrültség. Csinálják röviden, csinálják gyorsan. Szabadítsanak meg ettől az élettől, valóságos kínszenvedés ez nekem. Nem kérek kegyelmet, nem fellebbezek. Mindössze egyetlen boldog estét kérek a cellámban, kávé, sajt és szivar társaságában. Aztán megátkozom az apámat, és úgy megyek a kivégzésemre, mintha az esküvőmre mennék.« Másnap reggel Haarmannt lefejezték, s Hannover városa végleg megszabadult történelmének legelvetemültebb tömeggyilkosától. Az pedig immár sohasem derül ki, hogy pontosan hány tizenéves fiút ölt meg Haarmann és Grans, de egy rendőrségi forrásban úgy rögzítették az illetékesek, hogy ténykedésük utolsó tizenhat hónapjában hetente kettőt gyilkoltak meg.

(Ismét felhangzik az ütemes, egészséges emberi szívdobogás már ismert hangja, de ezúttal csak jelzésértékűen, majd megszólal Szergej Szergejevics Prokofjev balettjének, a Romeo és Júliának részelte, a második felvonás első jelente.)

Másik: (miközben beszél, a háttérben – ha a korábbiaknál halkabban is, de – továbbra is halljuk a balettzenét.) Kezdtem megrettenni, hogy a diliházban rákapok, rászokok a tévénézésre. Otthon évekig porosodott, rozsdásodott az antenna, mire végül mégis felszereltem. Azt hiszem, két és fél évbe telt, mire rászántam magam erre a műveletre...Aztán meg már a kaszárnyában is többször tévénézésre vetemedtem...
Kati: És a flekkjeid?
Másik: Köszönik kérdésed, továbbra is vígan virulnak a testemen... Buli van Aprajafalván! Mondom: nem orvosok ezek! Hippokratész?! Csodálnám, ha egyáltalán hallottak volna róla...

(A Romeo és Júlia balettzenéjével aláfestve halljuk ógörög nyelven a hippokratészi esküt Idegen tolmácsolásában. Mondatról mondatra Doki ismétli utána magyarul a szöveget. AZ eskü elhangzása után újabb trükkeffektus következik: mintha felakadt volna a balett zenéjét lejátszó lemezjátszó tűje, hosszan ismételgeti ugyanazokat a hangfoszlányokat a végkimerülésig. Ennek kis idő múlva egy éles, sípoló hang vet véget, ami szirénazúgásba megy át: a város figyelmeztető hangjelzései atomriadót fújnak. A szirénaszó ritmusát lassan, fokozatosan a már ismert üstdobok veszik át, amelyeket ezúttal már fúvósok is kiegészítenek. Egy nagyszerű, emelkedett, diadalittas és fennkölt zenei kavalkád alakul ki mindebből.)

Másik: (a zene elhalkul ugyan, de a háttérben továbbra is halljuk.) Orvos és katona egyszerre... Gyilkos és megmentő... Beléd döfi dárdáját, majd ellátja a sebeidet... Rád lő, majd sebtében ápolni kezd... Neuropszichiáter alezredes! Ez sehogyan sem fér a fejembe... Ez abszurditás! Oximoron! Tetőtől talpig oximoron! Ez egy kapitális oximoron! Orvos és katona egyszerre... Ez a két dolog az én elmémben így együtt – kizárja egymást! Hiszen az orvos arra esküdött fel, hogy gyógyítson, megvédje az életet, megmense a rászorulókat, segítsen az embereken, a katona esküvése pedig arról szól, hogy gyilkoljon, öljön, hogy irtsa az embereket... Hogyan is képesek ezeket az ellentéteket összeegyeztetni magukban ezek az emberek? Ez sehogyan sem fér a fejembe... Hogy van bőr a pofájukon...?

(Az üstdobok és a fúvósok hangját vásári verkliszó nyomja el.)

Kati: (a háttérben a verkliszót is tovább halljuk még.) Szóval a flekkjeid...!
Másik: Igen, a flekkjeim... Ahogy előpanaszoltam, hogy vannak nekem ilyenek is még a tarsolyomban, másnap átküldtek a bőrgyógyászatra. Most mondjam? A bőrgyógyász is tele volt rangokkal... Untam már azt a Daktanol nevű krémet, amit felírt, de jól van, nem tiltakoztam... Az egységben is ezt írta fel az orvos, és akkor is csak egyszer vettem magamnak a fáradságot, hogy bekenjem vele a flekkjeimet. Most sem töprengtem sokat a dolgon... Amennyire én nem érdekeltem az orvost... Még hogy az ott orvos?! Nos hát, pontosan ugyanannyira nem érdekelt ő sem engemet!
Kati: Az eredmény tehát...
Másik: A nullával egyenlő...
Kati: De akkor még semmi sem volt biztos... Semmi sem volt teljesen bizonyos...
Másik: De igen! Egy dolog nagyon is: az, hogy én haza akartam menni! És nem érdekelt semmi más... Sem haza, sem hadsereg, sem szolgálat... Sem a nyüves anyja kínja az összes baromarcú idióta egyenruhásnak!
Kati: Nem úgy értettem...
Másik: Ezeknél soha semmi sem biztos... hacsak az nem, hogy semmi szín alatt sem akarnak elengedni. Ha egyszer megkaparintottak, akkor nem tíz, nem húsz, negyvenötezer körömmel csimpaszkodnak beléd... És erre törvényeik vannak! Amelyek téged közteleznek... Arra, hogy elfogadd a törvényeiket! Hogy rohadjanak meg a jogszabályaikkal együtt! Hogy fulladnának bele a paragrafusaikba...
Kati: Neked igazad van, de akkor se átkozódj! Tudod, mit mondanak erről?... Hogy visszaszáll ara, aki...
Másik: Én csak...
Kati: Szóval ne átkozódj, és punktum!
Másik: Addigra már kiderült, hogy vissza akarnak küldeni az egységemhez... Ők is ugyanígy punktumoltak! Eldöntötték – és punktum! Jogomban állt pitizni... Csütörtökön hivatott a „kezelőorvosom”... Hát most mit mondjak? Úgy lekezelt, ahogy én a legnagyobb ellenségeimmel sem tenném... Hivatott. Kvázi beszélgetésre... Az egész abból állt, hogy ő beszélt, én meg, ahogy hallgattam, egyre mélyebb depresszióba zuhantam. Hétfőn visszaküld az egységbe, mondta, ha vége lesz a kiképzésnek, jelentkezzek nála újra, és akkor majd ad két-három hét betegszabadságot... Meg két hónappal a katonáskodásom befejezése előtt majd megint...
Mesélő: Mindenki kapva kapna egy ilyen lehetőség után, egy igazi nyilas számára azonban semmit sem jelentenek az ilyen szavak...
Kati: Te pedig nyilas vagy...
Másik: A legjobb fajtából: novemberi nyilas! November utolsó napján születtem, a nyilas jegyében. Néhány jellemvonásom azonban nem kifejezetten tükrözi nyilas mivoltomat... A szűz aljegyem miatt lehet, mondják, akik értenek hozzá...
Mesélő: Egy nyilas számára semmit nem jelentenek ezek a szavak... Mintha meg sem erőltette volna a hangszálait annyira, hogy szóra méltasson...
Másik: Totális csőd! Katasztrófa! Teljes összeomlás!
Tudálékos: (gúnyolódik, és még kuncog is hozzá.) Ultraibolya-katasztrófa!

(Röhögőgép.)

Mesélő: Kétségbeesés...
Másik: Pénteken aztán ő volt az ügyeletes orvos. A délutáni viziten megkértem, hogy fogadna már még egy beszélgetésre, ha nem esnék nehezére... Tudtam, persze, hogy tudtam, hogy igenis nehezére esik, az adott pillanatban mégis muszáj volt azt mondania, hogy...
Doki: Nyugodt lehetsz, biztosan hívni foglak!
Másik: Cseppet sem voltam nyugodt, és biztos voltam abban is, hogy eszébe sem jut majd hivatni. Vártam... Mondtam a többieknek: figyeljétek meg, hogy nem fog hívni! És nem hívott... Egészen este fél tízig... Addig bizonytalanságban tartott...
Doki: Még nem késő.
Mesélő: Mondta.
Másik: Elvileg tízkor van a takarodó, akkor küldik aludni a bolondokat...
Mesélő: Mert mi itt mindbolondok vagyunk!
Másik: Aki meg nem az, no az rábaszott!
Mesélő: Akárcsak...
Másik: (a szavába vág.) Akárcsak én!

(Gongütés.)

Másik: A realitásoktól menekülni kell!

(Gongütés.)

Másik: Mert: mégis, mire jó egy-egy realitás?!

(Gongütés.)

Kati: Csak a zajkeltés volt a lényeg? A püfölés? A zajkeltésen múlott minden?!
Másik: Minden hangkeltő effektusok közül ezt kedvelem a legjobban...