Csík Mónika
Hattyúnyakú

hattyúnyakúhattyúnyakúhattyúnyakú,
suttogja megállás nélkül,
szertefoszlik a magánhangzók dallama,
ahogy vállam pórusaiba csorgatja bele
e vég nélküli, összefonódó betűsort,
akár csontszín gyöngykaláris,
keretezi nyakam a szólánc,
szemhéjam mögött őzek,
fürge nyulak futnak, rét füve sarjad,
harmat gyűlik narancsos pírban ázó bibéken,
vidéken közelebb érzed magad az éghez,
a felhők bögrekékek, s a lég, mint nagymama
tojáspamacsokkal díszített madártej-tökélye,
fahéjillat, cukros-habos gyerekkorhangulat,
indulnék a dűlőút felé, le a völgybe,
a töltés gyepén, a rozsdára váltó akácoson túlra,
könnyű, nyári ruhában, pőre talppal, tarló,
lándzsás útifű okozta szúrásoktól bicegve,
mégis könnyedén, szilaj nekilendüléssel,
de visszaránt a hang, hattyúnyakúhattyúnyakú,
kitartó alapossággal nyálazza nyaki ütőerem,
kulcscsonttól cimpáig siklik a nyelve,
az állnál fordul, le a nyelőcső mentén,
majd visszakanyarodva balra,
pattan a gomb, a fölső kettőt tépi,
polcszélnek ütődik az egyik gombdarab,
óriási csecsemő csüng a mellemen, cuppog,
ó alakú szája összeforr bimbóm udvarával,
fejtető emelkedik, süllyed, szortyogó dugattyú,
szabad kezével markol, dagaszt,
mellem kenyértészta, bordám
súrolófa, köldököm csésze,
záruló szemhéjam fölött szurokszín félhold,
körmei tövének sötét, ragacsos gépzsírkarikája

(Kép: Torok Melinda)

|| Bonbonok > Hógombóc > Gyakorlásképp > Hattyúnyakú > Laurából versalany||