Beszélgetések a vulkán alatt
Írás közben azt képzelem, hogy játszom

Csík Mónikával
Hattyúnyakú című kötete fölött
Beszédes István és Szögi Csaba beszélget

Bújócska

Beszédes István: Szeretettel köszöntök mindenkit. Rendhagyó beköszöntőnk volt, Csaba Mónika a Mákvihar kötetből választott, Bújócska című versét zenésítette meg, amely – mint kiderült – nem okvetlenül gyermekvers. Szeretném, ha ma este kirajzolódna Mónika portréja. Ehhez egyszerű módszert választottunk: verseket fogunk tőle hallani, melyekhez kérdéseket fűzünk hozzá. Tessék szabadon asszociálni!

Szögi Csaba: Közelebb is lehet ülni. Ez egy kerekasztal. Ha már a gyermekverseknél tartunk: négyszögletű kerek erdő van, akkor nálunk ez legyen négyszögletű kerekasztal.

Csík Mónika: A szabad asszociációról jut eszembe. Az előbb, Csókán odajött hozzám egy bácsi az estünk után. Azt kérdezte, eszembe jut-e versírás közben, hogy milyen lenne, ha valaki azt a jövőben megzenésítené. Mondtam neki, hogy erre nem szoktam gondolni, de iszonyúan jól tud esni, amikor azt látom, hogy egy-egy írásomhoz valaki bármi módon hozzányúl, foglalkozik vele. Akár úgy, hogy rajzol, akár úgy, hogy hozzáír, akár úgy, hogy megzenésíti, és beleírja, belecsempészi magát, mint ahogy Csaba tette ezzel a „Hej, hej!”-jel. Úgy érzem, így van a költészetnek értelme, hogy mindenki kicsit hozzáad önmagából. Ha valaki olvas, és a saját korábbi olvasási élményein, a saját prizmáján keresztül értelmezi a verset, akkor picit már saját magát is beleadta. Ha pedig valamelyik másik művészeti ág kapcsolódik hozzá, akkor ez különösen izgalmas, mert a vers új életre kel azáltal, hogy miután én leadtam neked, szabad akaratod szerint alakítgattad a kéziratot, így valamennyi mindannyiunkból benne van.

Beszédes I.: A verseskötetet ugyan én szerkesztettem, de „Hej!”-eket nem írtam bele. Egyébként könnyű munkám volt. A Hattyúnyakú nagyon egységes, ebben nyilván az is közrejátszott, hogy volt egy ösztöndíjad, mely hozzásegített a kézirat tervezett megírásához, sőt kényszerítő erővel is bírt. Talán ez volt az első könyved, amit bizonyos koncepció szerint írtál, mert a pályázatnál valamit kötelezően le kellett adni.

Csík M.: Németh Ferenc mondta nekem tavaly, a Jó Pajtás mesepályázatának díjátadóján, úgy látja, engem csak a pályázatok inspirálnak, mert ezeken egyszer csak, váratlanul megjelenek. Úgy tűnik, nekem ez bejön, szeretek ilyesmikbe belevágni. Gondolkodtam már rajta, lehet, én az a fajta, rettenetesen lusta szerzőtípus vagyok, akinek ha nincsenek a háta mögött dátumok, határidők, keretek, kőszívű szerkesztők, akkor hajlamos elodázni a dolgokat. Ennél a kéziratnál az volt a jó, hogy tudtam, tíz hónapom van rá, és ezen időszakon belül bizonyos szövegmennyiséget le kell adni. Ez a „muszáj” nálam nagyon jó ösztönzőerő.

Beszédes I.: A mennyiségen túl, az eredeti koncepciótól mennyire tért el a kézirat? Később, a pályázat után még nyilván hozzáírtál.

Csík M.: Eredetileg az volt a tervem, és a szinopszisban is azzal pályáztam, hogy a határok kérdését szeretném boncolgatni, ezt járnám körül. Illetőleg azt, hogy a fizikai határok mellett, amelyek lehetnek országhatárok, léteznek népek, tájegységek, vallási közösségek közötti határok is. A kérdés az volt, hogy ezek mennyire ragadhatók meg, és mennyire befolyásolják az egymás mellett élést. Szempont volt még továbbá, hogy mennyire tudjuk megismerni, és megérteni egymást, mennyire jöhet létre egyáltalán kommunikáció. Továbbá az, hogy milyen mértékben vagyok képes kiismerni és átlépni saját, belső határaimat, és mennyit tudok közölni abból, amely valahol mélyen bennem van, hogy hogyan tudom mindezt megfogalmazni.

Nem állt szándékomban ezt a nőiség irányába elvinni, bár egyik magyarországi portálon az erotikus könyvek közé sorolták a Hattyúnyakút, amin meg is lepődtem. Utólag, amikor belegondoltam, arra jutottam, hogy végül is elég hangsúlyos a kötetben a női hang, és az ahhoz kötődő erotikus, szexuális felhang. De alapvetően nem ez volt a cél.

Beszédes I.: Rám az az identitáskeresés hatott, amit a könyvheti könyveink között is láttam. Az identitás nagyon jó téma, melyet újra és újra elemeznünk kell, mert folyamatosan változunk mi magunk is a kor, a történések függvényében. Amit legelőször érdemes lehet rögzíteni, azok a mi belső rezzenéseink, roppanásaink a nyomás hatására, légüres térben fájdalmas tágulásunk, és így tovább. Ne felejtsük el, hogy nekünk van egy pasis könyvünk is, Árpádé, de ezt a pasis vonalat lehetne másoknál, Bozsiknál, Szöginél is elemezgetni. Ezekben a férfi identitás körüljárása erőteljesen jelen van. A fő kérdés legtöbbjüknél az, hogy: „Ki vagyok én annak tükrében, hogy mi micsoda körülöttem?”

A könyved nekem azért tetszik, mert erre te egy autentikus női választ adtál, ami vetekszik a férfiakéval. Például a kötetednek van egy gasztronómiai vonulata is, tehát érinted az ízek, a táplálkozás témáját. Szerzőimmel egyszer próbáltam meg kibeszéltetni ezt a vonalat, akkor Bozsik, Szögi, és Nagy Abonyi Árpi ültek itt. Megkértem őket, hogy beszéljenek a munkásságuk gasztronómiai vonulatáról. Azt hittem, hogy ezzel megoldok valamit, de a végén én lettem rosszul, mert még másfél óra múlva is recepteket cserélgettek.

Még annyit mondanék el, hogy amikor nálad azt olvastam, hogy „kofák a piacon”, mindjárt a zentai piac jutott eszembe. Ezek nagyon élethű figurák, emlékeztem is egy-két piaci árusra. A köteted első ciklusába kerültek a színtiszta női portrék a kofától a táncosnőig, a legszélesebb palettáról.

Csík M.: Akár azt is mondhatnám, hogy a Hattyúnyakú abszolút főszereplője egyfajta garabonciás, aki nem biztos, hogy nő, nem biztos, hogy férfi, még az sem biztos, hogy egyáltalán nemhez köthető. Olyasvalaki, aki végigcsavarog nagyon sok koron, helyszínen, testen, lélekállapoton keresztül. Azt látjuk, hogy valójában nincsenek is tanulságok, olyan örökérvényű tapasztalatok, amelyek egy-egy korhoz, nemhez kötődnének. A különbségek az én fejemben apróságoknak tűnnek, mintha a nagy Akasha-krónikákból, a nagy világlélekből vetülnének ki minden egyes ember tapasztalatával. Ezek gyűjteménye szerintem ez a kötet. Azoknak a pici apróságoknak, amelyek építik a valóságunkat, és arról árulkodnak, hogy élhetünk mi itt, a Vajdaságban, de a helyi ízeken kívül itt is ugyanazokra a dolgokra döbbenhetünk rá, mint például kétszáz évvel ezelőtt a báltermek táncosnői, vagy Kafka, vagy a filmkészítők stb. A „Ki vagyok én?” kérdését próbálta mindig mindenki a saját korában megfogalmazni vagy értelmezni. Viszont ezek a törekvések soha nem sikerülhettek igazán, talán azért, mert ezekre a kérdésekre nem is adhatók olyan válaszok, amelyekkel előbbre vihetnénk saját életünket.

A női hanggal kapcsolatban pedig azt szerettem volna elmondani, amit az előbb, Csókán Mirnics Gyulával már elkezdtünk felfejteni, vagyis hogy úgy tűnik számomra, hogy a női írókhoz, és a női irodalomhoz kapcsolódik egyfajta negatív előjelű sztereotípia, hogy a nők többnyire nőknek írnak, és ezek az írásművek picit rózsaszínűek, vattapuhák, és valójában strandolvasmányok. A női írók többsége ettől vagy igyekszik hihetetlen módon elhatárolódni, és ezesetben nagyon erőteljesen férfias prózát vagy lírát művel, amiben nem lehet rátalálni a női hangra, vagy pedig a másik végletbe esik, és Fejős Éva-szerű női lektűr-irodalmat hoz létre, ami kimondottan a cicababás, plázacicás női valóságra reflektál.

Szögi Cs.: Ezek azok a végletek, amiket próbálnak egyesek kihasználni. Szerintem így egyáltalán nincs értelme írni.

Csík M.: Azt próbáltam ki ezekben a versekben, hogyan lehet-e valamiképpen ezen két véglet között a határvonalon egyensúlyozni, úgy, hogy ne billenjen át a vers se az egyik, se a másik oldalra. Így kerültek bele női szereplők, így kerültek bele női hangok, ugyanakkor egészen más jellegű kérdések boncolgatásába is belemegyek ezen keresztül. Legalábbis a törekvés vagy a szándék efféle volt.

Szögi Cs.: Visszakanyarodnék a beszélgetés elejére, ami lehet, hogy nem túl etikus egy asszociációs esten, de fontos dologra szeretnék kitérni. Említetted a megzenésítést. Ebben a versben annyi zene volt, hogy nincs szüksége arra, hogy még rárakjanak valamit. Magától zeng. Amit Mónika mondott, a megzenésítés, a kapcsolat a képzőművészettel, és a többi, az mind nagyon fontos, mert ezektől lesz a mű élő, pontosabban: nem marad mű, hanem feléled. Nem azért zenésítettem meg, mert hiányoltam belőle a zenét. Megtaláltam benne a zenét, és próbáltam valami minimálisat alárakni. Az a bizonyos fontos dolog, amit említettem, és amire ki szeretnék térni, hogy kérlek olvass fel nekünk valamit.

Amálka zsírpecséttel

(Csík Mónika felolvas: Amálka zsírpecséttel.)

Csík M.: A vershez apropóként annyit szeretnék hozzátenni, hogy én már általában számítógépen írok, de – ha csak lehet – a cetlizős módszert praktizálom. Például autóbuszon nagyon jó verskezdemények születtek már az elhasznált töpörtyűspogácsás csomagolópapír hátulján, ami néha tényleg zsírpecsétes, viszont jobb híján, jegyzetfüzet hiányában arra jegyzetelek. Nekem ezek kincsek. Megőrzöm őket, és néha, amikor hiányzik egy befejezés, vagy egy kezdés, akkor eszembe jut, hogy biztosan van valami ideillő, és ilyenkor előkerül egy kis zsírpecsétes cetli.

Szögi Cs.: Nem írod át ezeket számítógépbe?

Csík M.: Van úgy, hogy nem. Ilyenkor ezek esetleg elkallódnak. Vannak kis szertartásaim is, például írás előtt rajzolok egy kis virágot, most, a szoknyámon is van egy, hogy jól induljon ez a beszélgetés. Vannak ilyen kis apróságok, amikhez ragaszkodok, utána onnan pergethetem tovább az írást.

Beszédes I.: Ez a vers erősen autobiografikus. A kérdés az, hogy ezt mennyire vállalod? Hol lépsz át ömnagadból a másikba? Ahogyan Csaba – sámánista indulatait egy gyermekversbe beleadva – beleírta a versbe a „Hej, hej ! ”-eket, ugyanúgy nyilván te is sorsokba írod bele magad. Hol kezdődik nálad a valóságtól való elrugaszkodás? Felül tudod-e írni, meg tudod-e hamisítani a történetet anélkül, hogy egy másik személybe lépnél át?

Csík M.: Persze. De szerintem ilyenkor a szerzőnek iszonyúan könnyű dolga van. Legalábbis én, ha nem én-elbeszélőként szerepelek az írásban, akkor azzal, hogy létrehozok egy figurát, vagyis megteremtem, úgy érzem, hogy nekem mindent szabad. Azt pedig úgysem tudja az olvasó, hogy ez a teremtett figura mennyiben vagyok én, és mennyiben teremtett. Természetesen a saját életemből is merítek, még a gyengeségeimből is. Jóleső érzés, amikor az ember ki tudja ezeket magából írni, akkor is, ha mindez nem lesz vallomásszerű. Az olvasó a figurára összpontosít, amikor olvas, vagy felolvasást hallgat. Ezzel kapcsolatban egyébként volt egy nagyon érdekes élményem. T. Kiss Tamás fiatal magyarkanizsai írónak a Tükörtestvér című kötetéről beszélgettünk egy baráti társaságban Szabadkán, és arról szólt a vita, hogy T. Kiss mennyire írta meg a valóságot. Sokan azt hozták fel negatívumként, hogy a szegedi kollégiumban nem háromágyas, hanem kétágyas szobák vannak, illetve, hogy a kanizsai strandon nincsen olyan rész, mint amilyet ő leír. Nekem nagyon érdekes volt, hogy az olvasók mennyire elvárják a hűséget a szerzőtől.

Szögi Cs.: Egyáltalán: mit nevezünk hűségnek? Ez is kérdés.

Csík M.: T. Kiss-sel később láttam egy interjút, melyben elmondta, hogy ezeket a szegedi történeteket még akkor írta, amikor Újvidéken járt egyetemre. Tehát abszolút fiktív az egész. Legfeljebb baráti elbeszélésekből értesült a szegedi körülményekről. Nagyrészt fantázia szülte, ugyanakkor annyira valósághű volt, hogy érdekes módon az olvasók vélt jogossággal várták el azt, hogy a tényekhez igazodjon. Nem tudom, hogy ha egy verseskötetet vesz kézbe az olvasó, milyen igényekkel olvassa. Bár nálam talán könnyű dolga van, hiszen történeteket írtam a versekbe. Lehet, hogy ezekben a történetekben könnyebb keresni a szerzőt, mint ha elvontabb témákat boncolgatnék, ahol nincs figurálisan jelen olyan szereplő, amihez a szerzőt kötni lehetne.

Beszédes I.: Most, míg erről beszéltél, párhuzamosan azokra a történetekre gondoltam, amelyeknél látszik, hogy mások történetei. Nyilván minden történet akkor lesz történetté, ha megírják. Ezek az írott történetek is attól hitelesek, hogy megírták őket. Az az érzésem, hogy ebből a versből is lehetett volna gyerekvers. Ha a végén nem polgárasszonyosodnak meg a mondatok. De van még érdekes vers a kötetben, például az, amelyiket egy kislány szemével ír le a szerző. Úgy emlékszem, szó volt róla, hogy esetleg gyerekvers-kötetbe kerül. De itt is tökéletes. Szórakoztató játék, mint amikor Csaba férfihangján megszólal a Bújócska. Vegül is: jó volt az olvasóközönség-választásod.

Csík M.: Azt tapasztalom, hogy néha azért nem egyszerű a meghúzott határon innen maradni, vagy éppen – ha az a kívánatos – túllépni rajta, mert akaratlanul is előbukkan belőled a gyerekszerző, vagy ha prózát írsz, a lírikus, ha verset írsz, a prózai éned. Szerintem ezek nem zavaróak, mert ha jól beépülnek, akkor az írás részévé válhatnak. Például a Sikoly folyóirat őszi számához készítettünk egy Weöres Sándor blokkot, ebbe írtam egy Weöres Sándor hommage-t, egy verset. A szerkesztő azt mondta, hogy az utolsó két sort húzzuk ki, mert azzal gyerekverssé lesz, ha pedig az utolsó két sort kihagyom, akkor még megmarad a felnőtteknek szóló vers határán, mert ott billen át a mérleg. Igazat adtam a szerkesztőnek. Természetesen, ha gyerekkötetet készítenék, akkor a két sorral megtoldva odatenném.

Szögi Cs.: Már korábban is szerettem volna tőled megkérdezni, hogy te alkotás közben figyelsz-e arra a határra, ami eldönti, hogy amit írsz, az gyerekvers lesz vagy felnőttvers? Fontos-e különbséget tenni?

Csík M.: Olyan értelemben fontos, hogy azonos időintervallumon belül nem tudok két kéziraton dolgozni. Ha gyerekverseket írok, akkor félrerakom a többi munkát.

Szögi Cs.: Vagyis periódusokban dolgozol? Eldöntöd, hogy most gyerekverseket fogok írni? Nálad nem úgy van, hogy megírsz valamit, aztán utólag besorolod ide vagy oda?

Csík M.: Nálam nincs olyan, hogy elkap az ihlet, és akkor muszáj... Ha egy munkában benne vagyok, akkor ezerrel arra áll rá az agyam, és abban a témában, abban a szóhasználatban, abban a képi világban rekedek meg. Ha gyerekverseket írok, akkor csak iszonyú kínnal tudok váltani, és felnőtt verset írni. Megtörtént már, de akkor az nagyon nehéz szülés.

Szögi Cs.: Ha már különbséget teszünk gyerekvers és felnőttvers között: neked különböző csatornák nyílnak meg az egyik, illetve a másik írásakor?

Csík M.: Igen, én csak nyugalomban tudok dolgozni, és azt igénylem, hogy ne legyen körülöttem senki. Ne járkáljanak, ne szóljon zene, sőt, hang egyáltalán nem legyen. Ezt az állapotot az elrévüléshez tudnám hasonlítani. Kicsit olyan érzés, mint amikor az ember elsüpped valamiben.

Szögi Cs.: Vagy emelkedik.

Csík M.: Ilyenkor visszautazok nyolc-tíz éves kori önmagamhoz. Nevetgélek a saját poénjaimon, látom a szereplőimet magam előtt, ahogy megelevenednek, beszéltetem őket. Alapvetően nagyon érdekes állapot ez az egész. Nagyon jó, ha van egy-két órája a napnak, amikor ezt meg tudom tenni. Ha ez nem jön össze, akkor frusztrált vagyok.

Szögi Cs.: Minden nap írsz?

Csík M.: Ha kéziraton dolgozok, akkor igen. Fontos a rendszeresség.

Szögi Cs.: Fontos, hogy a lendület megmaradjon. Sokszor nem mi választjuk ki az időt, amikor írunk. Az élet választja ki számunkra, hogy megadatott két óra, most van lehetőségünk verset írni. Nem úgy van, mint kölyökkoromban, amikor kocsmából hazafelé jött az ihlet, hazasprinteltem, és leírtam a verset.

Csík M.: Amikor megjelent az első verseskötetem, akkor az Újvidéki Rádió riporterének nagyon nagy mellénnyel nyilatkoztam. Azt mondtam, hogy a versíráshoz alapvetően nem is nagyon kellek én, hanem csak csatorna vagyok, és rajtam keresztül nyilvánul meg valamiféle mondanivaló. Néhány év távlatából úgy ítélem meg, hogy ez elég nagyképű kijelentés volt.

Szögi Cs.: Szerintem ez alázatos kijelentés. Miért lenne nagyképű?

Csík M.: Azért, mert ez úgy is értelmezhető, hogy ehhez nem kell különösebben megerőltetnem magam.

Szögi Cs.: Pedig evvel mintha éppen azt mondanád, hogy ez nem az én dicsőségem, hanem azé, aki súg.

Csík M.: Ez nem egészen így van, mert ott kell hogy legyen a te munkád is. Nem csak csatornaként működünk.

Szögi Cs.: Persze. Nem „csak” csatornaként. Thomas Mann mond valami olyasmit, hogy edényévé választott minket az elbeszélés szelleme. Ebben a részletben én alázatot érzek.

Beszédes I.: Ha nincs több asszociáció, akkor jöhet a következő ciklus.

Alakváltás

(Csík Mónika felolvassa Alakváltás című versét.)

Beszédes I.: Ez egy olyan ciklus, amelyet színek uralnak. Most már látni, hogy zene is van benne. Ez egy filozofikus ciklus, nem annyira történetmesélő, inkább ontológiai kérdéseket felvető ciklusa a könyvednek. Jól gondolom?

Csík M.: Amikor megpróbáltuk valamilyen rend alapján összefűzni ezeket a verseket, úgy ítéltük meg, hogy a filozofikusabbakat tesszük a középpontba, a gerincre. Számomra ezek a versek a legkedvesebbek ebben a kötetben, bár némiképp talán kilógnak az egészből, mert ezekben nem jelenik meg történet. Ha szabad így fogalmazni: lehet, hogy ezek a legőszintébbek.

Beszédes I.: Ebben a ciklusban szerepel Zsüli, egy szecessziós figura, a kötet legművészibb alakja. Nekem képek jutnak róla eszembe, mindenekelőtt Schiele meg Klimt festményei. Sok dolog Zsüliből nő ki, a művészet nőalakjából. Ennek vannak különböző zenei, filozófiai, matematikai vonatkozásai.

Csík M.: A felsorolásból kifelejtetted a filmet. Mert ez Krzysztof Kieslowski filmrendezőhöz kötődik, az ő zseniális trilógiája a Három szín. Amikor ezeket a filmeket láttam, le voltam nyűgözve, azt mondtam magamban: „Azt a mindenit! “ Felmerült bennem, hogy amit ő filmen képekben megvalósít, azt meglehetne-e csinálni versekben? A címben utaltam is rá, hogy honnan ez a kötődés, kapocs. Izgalmas játék volt, mert ezt a három verset úgy írtam meg, hogy egy-egy színhez kötődnek, ahogy Kieslowski is megpróbált történetet kerekíteni a színek köré. Gyakorlatilag ez egy hihetetlenül izgalmas játék volt. Persze fejet hajtok a filmrendező előtt. Az ő ötletét lopva, továbbgondolva próbáltam meg átvinni versekbe. Egyébként nem csak filmekből lopok, rengeteg ember jelenik meg a sorok között különböző művészeti ágakból, akik – bár ők nem tudnak róla – a mentoraim voltak, tehát valamilyen módon hatottak rám a munkásságukkal. Azok a dolgok, amiket tőlük kaptam, amikkel megihlettek, elhintett morzsákként megtalálhatók a versekben. Akár intertextuális vetülete is lehetne ez ezeknek a verseknek, ha eszerint elemeznénk őket.

Szögi Cs.: Érdekes, előjött az utazás témája. Ezúttal a műfajok között utazunk.

Beszédes I.: Jöjjön az a cilkus, amelyben a legtöbb a térbeli utazás.

Vörös útlevél

(Csík Mónika felolvassa Vörös útlevél című versét.)

Szögi Cs.: Ez már tisztára rejtői pikareszk.

Beszédes I.: Ezt kellett volna Csabának felolvasnia, az ő hangjával hitelesebb lett volna.

Szögi Cs.: Már csináltam olyat, hogy nő írt erotikus dolgokról, és férfi közelített az elbeszélői énhez. Azt, vagyis Bencsik Orsi szövegét is felolvastam. Ez most így volt érdekesebb, hogy Mónika olvasta fel.

Csík M.: Ilyenkor vicces azt játszani, hogy a szereplő férfi, és férfiként mesél nőkről. A kérdés az, hogy ezt mennyire sikerül hitelesen véghezvinni. Egyes elméletek szerint az a jó szerző, akiben egyformán hangsúlyos a férfi és a női oldal is, tehát mindkettőt meg tudja szólaltatni. Ahhoz, hogy egy írás jól működjön, ez kell.

Beszédes I.: Ma este már többedszer jut eszembe Virginia Woolf Orlandója. Négyszáz évet élt, arisztokrata fiúnak születik, aztán egyszer csak cigánylánnyá lesz. Izgalmas. Egy szerző beszélhet saját nemi identitásáról, de a sok személyes dolgon túl ott van a nagy egyetemes kérdés, maga a lét. A sikeres szerzők meg tudják az egyetemest is fogni úgy, hogy bárhol olvassák is műveiket a világon, megértik az alapkérdéseket. Ebben a folyamatban, az egyetemességre, az alapvető emberi értékekre törekvés a nemi identitásokat is meg kell hogy haladja. Így van?

Csík M.: Viccesek egyébként Pista kérdésnek álcázott monológjai, melyekben saját gondolatait mondja el.

Beszédes I.: Nem véletlenül hagytam fel az újságírással. Nem tudok kérdéseket feltenni.

Csík M.: Én írás közben azt képzelem, hogy játszom. Ha így állsz a dolgokhoz, ezerszer több felé indulhatsz el. Én legalábbis felszabadulok valamiféle kényszer alól. Olyan ez, mint az örömzenélés, amikor a hátad mögött tudod hagyni a kényszerítő erőket, a konvenciókat, és magáért az írásért ülsz neki. Ez az igazi élvezet.

B. I.: Tulajdonképpen így képzeltem el az ideális zEtna-szerzőt. Muszáj neki reagálni, tehát van benne játékszenvedély, játékos szenvedély, és minden helyzetet kihasznál. Említetted, hogy felrótták neked, hogy te csak pályázatokra tudsz írni, mert lusta vagy, és kellenek a pályázatok és a határidők, de szerintem nem biztos, hogy így van. Neked a feszültség kell, a kihívás kell. Vannak sportolók, akik az edzőteremben rendkívül restek, viszont a mérkőzésen embertelenül tudnak teljesíteni, mert kell nekik az az atmoszféra, kell nekik a célegyenes ahhoz, hogy intenzíven tudjanak dolgozni.

Csík M.: Ez holtbiztos. Olyankor, amikor van egy cél, egy dátum a szemem előtt, akkor ez felpörget, és elkezd működni a teremtői énem. Ez olyan, mint egy enyhe lázas állapot, ilyenkor sokkal könnyebb alkotni. Nálam ez így működik, és plusz lendületet ad. Szerzője válogatja, hogy kinek mik az alkotási módszerei. Nekem például nagyon érdekes volt a Fiatal Írók Szövetségének felajánlása a nyáron, hogy igénybe lehet venni két hétre Szigligeten az alkotóházat, oda lehet vonulni, és alkotni. Abszolút nem tudtam elképzelni, hogy viszem a hátizsákom, és elmegyek két hét alkotói szabadságra. Valakinek ez biztosan ideális: gyönyörű környezet, csend, nyugalom, ki lehet zárni a külvilágot. Én viszont hozzászoktam ahhoz, hogy a hétköznapokból lopkodom el azokat az órácskákat, amiket írásra fordítok. Lehet, hogy ez már egyfajta rutin. Valahogy nem tudok elképzelni másféle alkotói közeget, mint amihez hozzászoktam. Nagyon irigylem ezt a pilvaxos, századeleji atmoszférát. Igaz, állítólag Adyék is csaltak, mert nem ott, a helyszínen születtek a nagyszerű írások. A takarítónők utólag elpletykálták, hogy Ady szobájában a szemeteskuka teli volt verskezdeményekkel, amiket ő – nagy titokban – begyakorolt. Csak később, a Pilvaxban villantott a többiek előtt.

Beszédes I.: Fejből tudom a verset, aztán azt mondom, hogy főúr, írok egy verset, hozhatja az abszintet.

Csík M.: Irigylésre méltó, hogy bizonyos helyeken lehetett verssel fizetni. Ez azért most sem jönne rosszul, igaz?

Szögi Cs.: Ez nem csak legenda?

Csík M.: Állítólag a szabadversek formája akkor alakult ki, amikor soronként fizettek egy-egy újságnál a versekért.

Beszédes I.: Várom az utolsó ciklusból a választásod.

Csík M.: Annyiban csalhatok, hogy a harmadikból választok még egyet? Csak azért, mert a témához kötődik. Arról beszélgettünk, hogy műfajok közötti átjárás, és szerzői identitások. Most A világűr gyöngyszemű utasa címűt szeretném felolvasni.

A világűr gyöngyszemű utasa

(Csík Mónika felolvas.)

Csík M.: Amikor Jódal Kálmánnak megüzentem, hogy beleíródott egy versbe, hihetetlenül megörült neki. Azt mondta, hogy végre mint irodalmi alak szerepel.

Szögi Cs.: Abszolút. Amellett, hogy írónak is kiváló, irodalmi alaknak is remek. Sőt, úgy érzem, nagyszerű képregényhős lehetne Kálmán.

Beszédes I.: Szerkezetileg jó ívet jártunk be. Elindultunk a piacról, és a nadírtól eljutottunk a zenitre. A világűrben J. K. röpköd, és pasziánszozik. Vagy kártyaszárnyaival csapkod. Majd holnap megkérdezem tőle, mely lapokra tett.

Csík M.: Szerintem tegyünk pontot a beszélgetésünk végére.

Beszédes I.: Köszönjük az asszociációkat. Az igazi asszociációk velünk maradnak.

(2013–2014.)