Vasagyi Mária: „Komor arccal áll a kievi Nagykapunál Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij és Viktor Hartmann. Retteg a város, a kapu tárva, bárki menekülhet. A festő szólal meg elsőnek: velőmbe hasít a fájdalom, hogy semmiféle művészet meg nem változtatta az emberiséget...” | Sinkovits Péter: „Hazug seregek vonulnak / amerre a szem ellát, / romokban immár / a szóból épült városok, / szűnőben mind az utcák, / melyeknek nevük volt; bárha kibetűzné még valaki / az eltűnő hon postacímét.” | Móger Tímea: „Falakból hiányzó téglák. Felülmúlják az elmúlást. Kezdem figyelni az utcát. Melyik a napos / oldal. Ezentúl. Azon járok. Nem lesz vége a világnak.” | Gergely Tamás: „Végül komótosan leballagunk a kikötőbe, hajó van, s hát a hajón London felé kezdi rá a gyomoridegem: vajon elérjük a buszt? A buszt, ami minket, „charter-svédeket” a Heatrowra szállít? Mert utolsó napunk ez, utazunk vissza. Illetve… Mi lesz, ha lekéssük a buszt?” | Kántor Zsolt: „Nem fájt a vésés. Felfogtam, hogy kő vagyok. / Éreztem a bordáim mögött a kőszívet. / S azt is, hogy a fejem kifaragása, / Megmunkálása együtt jár(t) egyfajta / Felszabadulással.” | Vasagyi Mária: „Csöndesebben nem is kérdezhette volna, mégis jól hallották, ki az közületek, kérdezte Arany János, ki az, ki irodalmunk nyolcvan százalékát örökre kiűzné ebből a világból?!, ki az, ki e szerént merne cselekedni?!, és egy szúrós tekintetű diák lehajtja fejét, mint szélben szokta a szégyenvirág...”

És még: Vasagy Mária: Amikor magyarónnak… | Sötétség || Kántor Zsolt: A paradoxon angyala. Vasko Popa emlékére | Polisz. Simon Grabovac kilép az ajtón

XXII./4.: Oppenheimer A
XXII./3.: Mézes ecset
XXII./2.: Kopott bakelitkörök
XXII./1.: Hangok
XXI./12.: Olasz, minőségi
XXI./11.: Mind világosabb szárnyak
XXI./10.: Napfekete
XXI./9.: Átláthatatlan ajtók
XXI./8.: Gégemetszés
XXI./7.: Visszaság
XXI./6.: Azonosítás
XXI./5.: Nevezetlenek
XXI./4.: Ahogyan a madarak